Apa

Vitos Irén

 

Apa

 

Emlékezlek olykor,

mikor rám tör a fagyos reggel,

s jégvirág hasad az ablakon, a

békéd idebent ér el. Tegnap

kezembe vettem a puskád s a

múltba visszarántottál. Látlak,

csapást keresve vaddisznó után

kutatsz a csepleszben, s roppan

a fagyott hó, beszakadva lépted

súlyán. Ahogy összeragad mínusz

húsz alatt a deres szempillád,

ütemesen ver a lengő tarisznyád,

ahogyan a fegyver ül a válladon,

zsigereidben érzed az évszak

minden rezdülését, moraját.

Máskor szarvas nyomában jársz,

s szeptemberi hajnalon, bőgést

hallgatni megy veled a család.

Ismered a vadak útját, szökkenő

őzet mutatsz s szarvasbikát,

tudod hol érik nyáron áfonya,

s hol nyílik Farkashárs a Hargitán.

Fakéregből kászut készítesz erdei

epernek, ahogyan neked mutatta

nagyapád, s mi ámulunk a csodán

és van, mibe szedni, meglepni anyát.

Hányszor éltük meg a fenyvesek

nyugalmát, lestünk medvéket, hiúzt,

vadmacskát. Megtanultunk hangtalan

járni gallyakon, s nem szisszenni

akkor sem, ha farkasra mutattál.

Ültetünk ezer és ezer fát, fenyő

csemetéket nyarakon át a kitermelt

hegyoldalakba, s Te vigyázol ránk,

ha medve jár, kalapodban málnával

lepsz meg, s viharra tákolsz kalyibát.

Etetőket építünk, hol télen szarvas

szénát talál, melybe még ugrálunk

kicsit, s Te biztatsz nevetve, jár a

móka a munka után! Hazafelé

agancsokba botlunk, s erdei

gombákkal telik meg a hátizsák.

Látlak, ahogyan mozdulatlan ér a

februári hajnal a kertnél, tyúkjainkat

lopkodó rókára lesve vársz, s a

sűrű hópelyhektől alig látszol és alig

látsz, de kitartásod töretlen, téli vadász.

Nem adatott neked, csak ötvennégy

év. Rég nem láttalak, de tisztán

emlékezlek még.