Van az úgy…
- Adhatok valamit?
Ezt a kérdést egy körülbelül két perce a pultnál álló, nem éppen fiatal párnak tette fel egy csinos hölgy a pult másik feléről. A kérdező a harmincas éveinek felénél járhatott. Haját tétován hátrasimította, és nem akarom módján felnézett az újságból, amit éppen tanulmányozott a társnőjével elmélyülten a pénztárgép mellett. A kérdés csak úgy foghegyről hangzott el, szinte benne volt a nemleges válasz. A pár türelmesen álldogált. Nem volt különösebb dolguk. Kifejezetten ide jöttek. Egy csendes, exkluzív kirándulóhely, egy hangulatos kisváros eldugott kocsmájába. Egy nagyon kedves barátnőjük unszolására jöttek meghallgatni egy ígéretesnek látszó ifjú gitárművész játékát. Állítólag a tulaj ezen túl otthont kíván adni irodalmi, zenei előadásoknak… Az évnek ebben a szakában az emberek nem sűrűn látogatták a városkát. Nyáron az igen nagy népszerűségnek örvendő forgalmas utcákon szinte mozdulni sem lehet. A sokféle idegen nyelven zajongó tömegben felüdülés egy hazai szót hallani. De most, késő ősszel, a szemerkélő esőben, a pár úgy érezte egyedül van a földkerekség ennek az elhagyatott kis zugában. Hosszú, kanyargós kőlépcső, a végén nehéz fa ajtó. A kiskocsma berendezése igen puritán. Az ajtón belépve szinte azonnal a pulthoz lép az ember. Onnan balra egy boltíven át a nagyobb helység, nehéz fa asztalokkal, lócával, székekkel. Hatalmas, függöny nélküli ablakain a sötétség akadálytalanul hatolt át. A villanykörték erősen erőlködtek, mégsem tudták maradéktalanul bevilágítani a termet. Mintha egy fura filmforgatásba csöppentek volna. Ahol bármi megtörténhet. Korán jöttek, még senki nem volt rajtuk kívül.
A pár szemmel láthatólag nem zavartatta magát. Megértően várakoztak, amíg a hölgy végre hozzájuk szólt.
- Adhatok valamit?
- Jó estét kívánok! Igen, köszönjük. Mit kérsz? – Fordult a férfi a társaságában lévő hölgyhöz.
- Nem is tudom. Talán egy kapucsínót.
Látta a kávégépet, gondolta hátha tudnak készíteni kapucsínót. Nem akart már ilyenkor tömény presszókávét inni. Bár lehet, hogy valami üdítő jobb lenne…
- Jaj, kapucsínót nem tudunk per pillanat készíteni, elromlott a tejhabosítónk, de van nagyon jó meggysörünk, csapolt. Kóstolják meg.
- Persze, jó lesz, biztosan jól fog esni!
A hölgy elkezdte csapolni a sört.
- Hűha, csak egyet tudok adni! Sajnos pont kifogyott. Pedig szokott lenni! Legközelebb majd lesz, ha erre járnak!
- Na, jó akkor én egy kávét kérek! – Mondta az úr.
A pincérnő lassan kitekerte a kávétartót, kiöntötte a tartalmát, újratöltötte, szöszmötölt még kicsit, aztán a párhoz fordult.
- A francba, a kávéfőző nem akar bemelegedni, valami baja lehet…
- Tea? Teájuk van?
- Persze, foglaljanak helyet, mindjárt viszem.
Leültek, szépen maguk mellé tették a kabátjukat, elrendezték a táskájukat, nézelődtek, a nő kortyolgatta a sörét, finomnak találta. Kár, hogy nincs több! Jól esett volna! Na, majd legközelebb! Szállingóztak az emberek, a gitáros hangolni kezdett. Közben a pincérnő letette a forró vízzel telt nagy csészét eléjük.
- Milyen teát kérnek?
- Gyümölcsöset, ha lehet.
- Persze, hozom.
Két perc múlva:
- Hát, gyümölcsteánk az pont nincs, de fekete tea még van, jó lesz?
A másik pincérnő a szomszéd asztalnál kérdezte, mit hozhat? Hallották, hogy meggysört kérnek.
- Az nincs.
- Kávé?
- Az nincs.
Ekkor már kirobbant belőlük a nevetés. A nő kifejezetten kereste a kamerát. Tuti, hogy valahol ott van a sarokban. Ilyen nincs! A földkerekségen nincs még egy ilyen kiskocsma, az fix! Kifejezetten jól érezte magát. A pincérnő kétségbeesett arcát látva még jobban nevetett. Alig lehetett kivenni a szavait, amikor azt mondta:
- Tudja mit, hozzon, ami van! Mindegy milyen tea!
- Megjavult a kávégép, ne hozzak inkább kávét?
- De, akkor hozzon egy kávét! – Mondta a férfi, és odafordult a partneréhez: – Na, milyen helyre hoztalak?
- Szuper!
És a nevetésüktől zengett a helység. A pincérnő kissé bátortalanul, de megkönnyebbülten velük nevetett, még a villanykörte pislákolása is erősebben fénylett.
A gitárműsor Pazar volt. A kevés vendég élénken tapsolt, szinte családias hangulat alakult ki. A kávégép persze újra elromlott. Mindenki teát ivott. Nem sokat, mert a fekete teának is limitált volt a szériája. – Nem baj, úgy is csak pisilni járunk tőle! – Mondták. Egy óra múlva a vendégek már egymás facebook oldalát jelölték be.
- Legközelebb aztán legyen meggysör! – Szólt oda vidáman a pincérnek távozáskor a nő.
- Lesz, jöjjenek bátran!
Amikor kiléptek a kiskocsmából, a szemerkélő eső elállt. A férfi gyengéden karon fogta a nőt, lesegítette a kanyargós lépcsőn, nehogy megcsússzon a nyirkos köveken.
- Sétálunk egyet ebben a szép estében, kedves?
- Hát persze, menjünk.
Megindultak a csendes utcán, a hold fénye kísérte őket, a csillagok vidáman hunyorogtak a fejük felett, mint a kiskocsma halovány villanykörtéje…
Author: Apor Kata
Apor Kata az Irodalmi Rádió szerzője. Kaliczka Katalinnak hívnak. 1964-ben születtem. Romhány, a szülőfalum egy kis nógrádi település. Már hat évesen baba helyett a Hetvenhét magyar népmese című Benedek Elek könyvvel járkáltam, amíg ki nem olvastam. Aztán, ahogy kell sorban jöttek a pöttyös könyvek, indiánosak, krimik, majd a szépirodalmi művek. A falusi könyvtárban csaknem minden könyvben ott díszelgett a nevem. Az ünnepélyeken én voltam a versmondólány. Majd nyolcadikban az irodalom tanárnőm négyest adott magyarból év végén. Azzal indokolta, hogy a nagyvárosban, ahová továbbtanulni készültem (Budapesten), leendő tanáraim biztosan nagy követelményeket támasztanak, nehogy szégyent hozzak rá! Ezzel nem értettem egyet, de az biztos, hogy jó pedagógus volt, mert soha ötöstől rosszabb jegyet nem kaptam a középiskolában. A JIBRAKI Színtársulat örökös tagjaként végeztem. Bár magyar-történelem szakos tanár szerettem volna lenni, nem vettek fel a főiskolára. Dolgoztam, férjhez mentem, gyerekeket szültem. Két lányt. A nagy harminchárom éves, fotómodell, a kicsi harminc éves, festőművész tanár. Én a papír-írószer üzletben találtam meg a hivatásom. Ott foglalkozhatom gyermekkel, felnőttel egyaránt. Természetesen az irodalom, a kreativitás jegyében. Vezettem színjátszó szakkört, országos harmadik helyig jutottunk. Most Budapesten vezetem az üzletem, az ajtaján cserélgetem a gyerekverseket a gyerekeknek, a novellákat a felnőtteknek, legalább hetente. Nagy örömömre olvasgatják, és szeretik....
