(2020. Adventi naplórészlet)
Kérditek, milyen volt ez évnek Adventje?
Naplómat csak félve veszem a kezembe.
Elmélyülök benne, lapokat forgatom.
– Vajon megdöbbentek? – utódokra bízom
Köteles viselni mindenki a maszkot,
eltakarva mosolyt, elrejtve az arcot.
Merre a szem ellát, arc nélküli ember
siet a dolgára, közeledni nem mer.
Igyekszik végezni gyorsan feladatát,
hisz rövid az idő: szabva időkorlát.
Este nyolc órára lakás ajtó zárul,
hajnal ötig város utcája elárvul.
Ablakon, ha nézed, sok-sok apró lámpa
világít az utcán, bele a magányba.
Kora szürkületben úgy vágyjuk a szépet,
gyertyaláng nyújtotta fénylő üdvösséget.
Adventi koszorút Apó s Anyó csendben
könnyes szemmel készít, titkos reménységben.
Gyújtják gyertyáikat mind a négyet sorban,
imádkozva Úrhoz, hittel fohászkodnak.
Szívük mélyén bíznak, ha eljön Karácsony,
osztozik majd család ünnepi kalácson.
Óbuda, 2020. november 20.
B. Moravetz Edith
Author: B. Moravetz Edith
B. Moravetz Edith az Irodalmi Rádió szerzője. 1945. március 4-én születtem Grazban. A világháború végén szüleimmel visszatértem Erdélybe, Besztercére. Itt nevelkedtem csodás környezetben, három öcsémmel, szerény körülmények között, de szerető családi körben. Édesapánk tragikus hirtelenséggel fiatalon meghalt, ekkor Édesanyánk úgy döntött, hogy repatriálását kéri gyermekeivel nagyszüleinkhez. Így kerültem érettségi után Budapestre, ahol 21 évesen férjhez mentem, három csodálatos leányom született. Boldogságomnak tizenkilenc év után válásom vetett véget. Ezután gyermekeimet egyedül neveltem. 1991-ben újra remény költözött szívembe, ekkor kötöttük össze második férjemmel életünket. Egymás megbecsülésében, szeretetben örülünk tizenkét unokánknak, és három dédunokánknak. 1985-ben kezdtem írni visszaemlékezéseimet, prózában. „Miért” címmel 70. születésnapomra magánkiadásban jelentettem meg, szűk családi és baráti körnek. 2014-ben elvégeztem a Jobb agyféltekés rajztanfolyamot, melynek hatására portrékat rajzoltam; ekkor kezdtem el a versírást is… Szeretek olvasni, szeretem a művészetet, lenyűgöz a természet varázsa. Nem tanultam írni, gondolataim felbukkannak, ki kell írnom magamból lelkem rezdüléseit, le kell írnom gyermekkorom emlékeit, a mesevilágot, melyet Erdély személyesít meg számomra, hadd ismerjék meg azok is, akik még soha nem jártak arra. Vagy elég egy szó, egy mondat, a napfelkelte, a szellő, amint titkokat súg a falevélnek, a gyermek kacaja, két öreg kéz, mely egymásba fonódik, a padon ülő kismama; bennem érzelmeket indít, s addig...
2 válasz
Megható, igaz és szép vers!
Szeretettel gratulálok Editkének!
Én úgy érzem a versből, hogy az utòkor számára mély nyomot hagy a vers a mai vírus helyzetrōl.
Szeretettel :Szatmari Ildikó
Köszönöm szépen drága Ildikó!