Hétszáz méter magasságban,
hol a madár sem jár,
sudár fákat köd borítja,
a téli táj kopár.
Alant árva bokor, barna
fagyott levelekkel.
Színében kínálja titkát,
múlt nyári meleggel.
Hanem mikor feltekintesz,
jégvarázs csodája!
Fák ágáról eléd tárul
Mikulás szakálla.
Érintenéd: fehér pamacs,
oly könnyűnek látszik!
Azt hinnéd, hogy pille száll ott,
táncol, széllel játszik.
Tűhegyesen tör a légbe
lenne kuruc szablya?
Lelkedben zeneként csendül
száz orgona sípja.
Amott kígyó tekeredik
karvaly orra elől;
dalos madár fagyott hangja
rémlik mindenfelől.
Közelebbről megtekintve
csodát látsz az ágon;
jégből készült fehér rózsa,
lenyűgöző álom!
Elvarázsol, magához vonz
e fenséges pompa;
fehérsége, tisztasága,
mint lakodalomba.
Fényképeket Dobogókőn készítette: Bogácsi Szilvia –
vers: Óbudán, 2020. december 21.
B. Moravetz Edith
Author: B. Moravetz Edith
B. Moravetz Edith az Irodalmi Rádió szerzője. 1945. március 4-én születtem Grazban. A világháború végén szüleimmel visszatértem Erdélybe, Besztercére. Itt nevelkedtem csodás környezetben, három öcsémmel, szerény körülmények között, de szerető családi körben. Édesapánk tragikus hirtelenséggel fiatalon meghalt, ekkor Édesanyánk úgy döntött, hogy repatriálását kéri gyermekeivel nagyszüleinkhez. Így kerültem érettségi után Budapestre, ahol 21 évesen férjhez mentem, három csodálatos leányom született. Boldogságomnak tizenkilenc év után válásom vetett véget. Ezután gyermekeimet egyedül neveltem. 1991-ben újra remény költözött szívembe, ekkor kötöttük össze második férjemmel életünket. Egymás megbecsülésében, szeretetben örülünk tizenkét unokánknak, és három dédunokánknak. 1985-ben kezdtem írni visszaemlékezéseimet, prózában. „Miért” címmel 70. születésnapomra magánkiadásban jelentettem meg, szűk családi és baráti körnek. 2014-ben elvégeztem a Jobb agyféltekés rajztanfolyamot, melynek hatására portrékat rajzoltam; ekkor kezdtem el a versírást is… Szeretek olvasni, szeretem a művészetet, lenyűgöz a természet varázsa. Nem tanultam írni, gondolataim felbukkannak, ki kell írnom magamból lelkem rezdüléseit, le kell írnom gyermekkorom emlékeit, a mesevilágot, melyet Erdély személyesít meg számomra, hadd ismerjék meg azok is, akik még soha nem jártak arra. Vagy elég egy szó, egy mondat, a napfelkelte, a szellő, amint titkokat súg a falevélnek, a gyermek kacaja, két öreg kéz, mely egymásba fonódik, a padon ülő kismama; bennem érzelmeket indít, s addig...
Egy válasz
Kedves Edith! Versed megfogott és megértettem, hogy miért jelentek meg köteteid. Nagyon-nagyon tehetséges vagy! Köszönőm szépen, hogy olvashattam versedet.
Szeretettel:
Katica