Szolnoki Irma
Várakozás
Szeretet. Az utolsó gyertya az adventi koszorún. A várakozás, a közelgő eljövetel. Lassan éledni kezd bennem az ünnepvárás hangulata. Nem gondolok járványra, karanténra, a világ bajára. Várakozom!
Leülök a számítógép elé, kezdődik az istentisztelet. Online a járvány miatt. Az üres templom, szomorú, de nem riaszt, boldog vagyok, hogy a modern technika és a hívő lelkek leleményességének segítségével, gondolatban ott ülök. Valami szorongó érzés kerít hatalmába, ahogy a lelkész beszélni kezd. Becsukom a szemem. Képzeletemben ott állok a templomban, azon a régi karácsonyon, az Úr asztala mellett, hófehér ruhácskában, megszeppent kislányként és énekelek. Köröttem sok ember, de én csak egyre figyelek, egy kislányra, aki ott áll mellettem és fogja a kezem. Együtt éneklünk, de én mindig sietek, s ő megszorítja olyankor az ujjaimat, így diktálja nekem a pontos ütemet. Mennyi szeretettel tűrte és javította rakoncátlan ritmusomat. Hitt bennem és segített, hogy a gyülekezet ebből semmit se vegyen észre.
– Dicsérjük az Urat a 301. énekkel – hallom a lelkész hangát, és megszólal az ismerős dallam egy furulyaszólón, azt követően hangzik fel az ének. Áhítattal, inkább csak suttogom a szép sorokat, amikor szíven üt egy hang, úgy érzem, mintha a barátnőm lenne mellettem. Hallom tisztán csengő hangját, érzem az ujjai határozott szorítását: „Ne siess, lassabban, olyan szép ez a dallam”. Hallom! Tényleg hallom! Kinyitom a szemem és ő ott áll, negyedmagával énekel. Szája előtt maszk az előírások miatt, de hallom minden szavát, csengő hangját. Könnyezem, boldog vagyok. Múlt és jelen kering bennem, meghatottan, áhítattal dúdolom: „Az új világosság jelenék…” Szeretet és béke lengi be a szobát, igaz várakozás a közelgő eljövetel napjára! Régi karácsonyok illata, elhunyt szeretteim arca villan elém a múltból, amikor még minden szép és jó volt, s hittem, így is marad.
Lelkesen megyek a konyhába, a bejgli tésztájának összeállításához készülődöm. Leemelem a polcról a szakácskönyvet. Az ötvenvalahány közül, azt az egyet. Mindig ugyanazt, azt a salátává rongyolódott, millió kis cetlivel telerakott, lassan lapjaira széteső receptkönyvet. Negyvennégy éve abból dolgozom, azt a bejglit készítem. Soha mással nem próbálkozom. Anyámtól és öcsémtől kaptam a könyvet, amikor a nászútról hazatérve, elkezdtem férjemmel a közös életünket. Csodálkoztam. Miért vett nekem Anyu szakácskönyvet? Megtanított már minden alapot, amit a főzéshez tudnom kell. Rendszeresen készítettem én is ételeket. Ha nem ért rá, ha más sürgős dolga volt, könnyedén ugrottam be helyette a konyhai teendőket elvégezni. Amikor apám halála után sorra jöttek a rokonok, vigasztaló szavakkal segíteni anyámat, akkor is én főztem és megálltam a helyem.
Emlékszem, ültünk a karácsonyfa mellett, a szívünk tele volt keserűséggel, mert hiányzott Apu. Fájó szívünket mégis a remény töltötte be, mert ott ült mellettem a férjem. Támasza lehet anyámnak, jó barátja és segítője öcsém gondjainak, kiút a gyászból, egy vidámabb jövő felé. Szórakozottam nyitottam ki az ajándékomat. Szakácskönyv! Pelle Józsefné receptjeivel.
– Ebből főzzek? – kérdeztem kicsit csalódottan, Nekem az volt a jó, amit anyámtól tanultam. Fellapoztam és az első oldalon, ott volt az ajánlás, anyám egyedi, kacskaringós, öcsém iskolás betűivel:
„Haladj a korral, forgasd gyakran!
Karácsony 1976
Anyu és Öcsi”
Az első bejglimet a könyv szerint sütöttem. Finom volt, bevált a recept. Abból készült a következő, és az azt követő, éveken át. Volt sok más szakácskönyvem is, de amikor a karácsony közelgett, a várakozás ünnepélyességében, nem vitt rá a lélek, hogy más könyvből keressek receptet.
Ma sincs másképp. Kinyitom a könyvet és elolvasom azt a pár sort az első oldalon. Alig bírom tartani, nehogy kicsússzon a kezemből, nehogy szétszóródjanak a rongyossá használódott lapok, a levesek, húsok, főzelékek, sütik receptjei. Nem süthetek más receptet, a lelkem nem engedi. Alig várom, hogy érezzem azt az ízt, azt az illatot, ami azokat a szép karácsonyokat ölelte egybe, amikor még velünk lehettek a szeretteink.
Gödöllő, 2020. december 20.
Author: Szolnoki Irma
Szolnoki Irma az Irodalmi Rádió szerzője. Azaz Kovács Sándorné. 1955-ben születtem, Gödöllőn. Itt élek férjemmel és két fiammal. Műszaki végzettségemet a mátyásföldi Corvin Mátyás Híradástechnikai Szakközépiskolában szereztem. Szeretem a szépirodalmat, imádok olvasni, de írással nem foglalkoztam. 2015-ben egy novellámat feltettük férjem facebook oldalára. Sikere lett. Ismerőseink újabb és újabb történeteket vártak tőlem. 2017-től a Miskolci Irodalmi Rádió blogszerzőinek sorába léphettem. Pályázataikon többször szerepeltem sikeresen, egyszer második, kétszer harmadik helyezést is kaptam. 2018. évi az Év prózaírója választáson 3. helyezett lettem. Az Irodalmi Rádió antológiáiban rendszeresen helyet kapnak a novelláim. Nagy megtiszteltetés, hogy blogszerzőként is a közösség tagja lehetek. 2020-ban az Irodalmi Rádió gondozásában megjelent Novellák címmel első könyvem, mely 37 válogatott írásomat tartalmazza és részt vesz az 2021. évi Ünnepi Könyvhéten is. 2016-2020-ig tagja voltam a Gödöllői Városi Könyvtárban működő IRKA irodalmi közösségnek. Az írásaim felolvasó esteken szerepeltek és az írókör antológiáiban is megjelentek. 2018-ban a Gödöllői Irodalmi Díj pályázaton, a Próza kategóriájában elnyertem az Ezüst fokozatot. 2020-ban A Debreceni Nagycsaládosok Egyesületének „Mosolyvirág” Életmese írói pályázatán harmadik helyezést kaptam. Három antológiájukban válogatták be a novelláimat. 2020-ban a COVID járvány miatt több antológia kiadása is meghiúsult. de a Jelek antológia, benne a Szavak című novellámmal megjelent. 2021-ben önálló facebook oldalt nyitottam...