„Egy szerelem rövid története”
Élt három évet,
Két hónapot és
tizenhárom napot.
Ketten temetjük:
Sohavolt vizekbe,
Hamvakat szórunk.
Virágokat dobunk,
Jókat és rosszakat.
Ezek fettünk úsznak.
Alámerültünk mi is.
Gyűlölet és harag
Örvénylik itt lenn.
Sírás és oxigénhiány
Egyaránt fojtogat,
Szerelmet földelünk.
Nincs aki visszahozza
Nincs aki összerakja
Nincs más, ki elsirassa.
*
Egy véletlenül talált padon…
Némán szaladtunk szét
Én erre, te arra…
Részegek voltunk
Étlen és szomjan.
Előbb csak szavakat
Forgatott a nyelvünk.
Aztán már nyelvünk
Fontuk össze
Nem voltak
Többé szavak.
Egymás lélekzetét ittuk,
Te bújtál, én
Füledet haraptam.
Tudtuk, nem
Lesz vége soha…
És zavart mámorunkban
Némán futottunk szét.
Te erre, én meg arra…
*
A Csörgő-patak völgye
Mozdulatlan átöleltelek
és az idő, mint a patak
Futni kezdett…
Némán nőttelek körbe
Ahogy a fa a követ.
Így ültünk mi ketten.
Szorosan bújtál mellém
Mellünk együtt vert
Valami lassú ütemet…
Az a fa mindig is ölelte…
Hitte, örökre övé a szerelem.
A patak meg elrohant,
Vitt minden más követ.
Csodájára jártak a szirtnek,
Mit ő tartott egybe.
Csörgő-völgy felett állt
És fogta, fogta a mohos követ.
Így fogom én is a csípőd,
És nézzük, hogy váj völgyet
Alattunk a mélyülő idő.
Leomlik ez a szirt is,
Mondja a vándor, a látó:
Nincsen örökké álló
Vár, vagy templom.
Vénülő kezedből, lám
Pereg a fürge homok…
Az idő partján csak percekig
Állunk, mégsem céltalan a virág,
Mi az ágainkon illatosan nő.
Korhad a fa, és ömlik a kő?
Általunk sarjad újra az erdő.
Ezért szállhat a mában az illat
A mélyülő völgy és a fürge idő felett.
*
Második negyedben a Hold
Visszaadná a Hold a sötétséget
Ébredjen fel minden csillag végre.
Hatalmának felét immár sutba dobta,
Ám nyirkos paplant mi ránk a tél takart.
Óvjuk egymástól a szemünk fényét mi is.
Ködbe vontuk jövőnk és jelenünk.
Szférák zenéjét meg nem szólaltatjuk,
Égi vizekre együtt nem hajózunk.
Kimegyek még is az ég alá néha,
Megkönyörülne tán az Isten rajtam.
Meglátnánk ott fenn az Ő tekintetét
Templommá tenné testünk és a lelkünk.
Fölhangzana a régi dallam újra,
Hajónk alá egy nagy folyó futna.
A sötét ég, fényektől ragyogna
Bársony bőre álommal bevonna.
És nem volnának néma hazugságok,
Az arcunkra csillag harmat hullna,
Ez éjszakán jövőnk megfoganna
Felhő paplan csak eztán borulna…
Ha arcunkra, zengő harmat hullhat
Az ég és a föld összeérne ottan
Fény és árnyék jól megférne rajtunk
És lenn a Földön csillagot csókolunk.
*
Szeretők egymás között (Pár-beszéd)
-A remény pici lángját
Leöntötted vízzel.
-Kihunyt parazsunk
Mert széttapostad.
-Hamuban táncol a szél,
Nappalunk neveted.
-Éjjel csiholunk újat,
Az út szabad különben.
-Ne lásson minket a holnap,
Külön világ a család.
-Neked nem kell az enyém,
Nekem meg idegen a tiéd.
-E pár éjszaka is,
Több mint a semmi.
-Hitegetjük egymást,
Tűzre vetjük az érzést.
-Néha lángba nézünk,
Testünk felizzik ekkor.
-Egymás karjában egyről
Álmodunk külön.
= (Együtt) Egy-másért fáj a szívünk…
*
Egy hajóban?
Siklunk a vízen
Hajónk a szigetünk.
Ketten, karnyújtásra
Mérföldes távolságra.
Nem azt látod amit én,
Más hangokat hallasz:
A rejtett tó kiszáradt
Elrebbent a szárnyas.
Félelemről beszélsz bátran
Mindent kettőz a folyó
Úszunk a két világ határán
A tükör két másik oldalán.
**
Élt három évet
Élt három évet,
Két hónapot és
tizenhárom napot.
Ketten temetjük:
Sohavolt vizekbe,
Hamvakat szórunk.
Virágokat dobunk,
Jókat és rosszakat.
Ezek fettünk úsznak.
Alámerültünk mi is.
Gyűlölet és harag
Örvénylik itt lenn.
Sírás és oxigénhiány
Egyaránt fojtogat,
Szerelmet földelünk.
Nincs aki visszahozza
Nincs aki összerakja
Nincs más, ki elsirassa.
Simon Farkas 2019.
Author: Simon Farkas
Simon Farkas az Irodalmi Rádió szerzője. Mikor minden Mikor már teljesen kétségbeejtő mindenÉs a levegő is fogytán van körülötted,Csak akkor jön néha egy zápor,Hogy lemossa legalább a tested,Hogy Előtte újra meztelenül állj. Mert egyedül hiába rakosgatsz tettet és szót,Egymásra téve is, csak rossz Bábel torony.Nem hogy az égig, a másik emberig sem ér.Látod a lomokból épült százféle tornyot.És a te bástyád, végvárad az egyik itteni állás. Csupasz tornyok merednek az égre,Mint az ég felé kiáltott százféle átok.És még ledönteni sem akarja ezeket senki.Csak éjjel tisztulunk meg néha,Ha az égi áldás csapkodva veri a testünk. Ilyenkor sírva, átkozva dicsérjük Őt,Aki tornyokba zárta a testünk…Máskor meg napot küld ránkÉs gyönge szellőt,Hogy könnyeink ők szárítsák föl. És árnyékot rajzolunk a földre mind,Ha körbe jár bennünket a fény,Messziről tán lassú társas táncnak tűnhet,Mert rövidül, forog és nyúlik az árnyunk,S a Másik árnyéka néha átsöpör rajtunk… S.F. 2013. július
