Rózsa Iván: Naivitásunk elvesztése
Előbb-utóbb mindenki elveszti a naivitását, legyen akár született naiv vagy naiva… És ez korántsem tréfa!
A legkorábban érők már születésükkor rájönnek, milyen világra csöppentek. A születés, akár az egész élet, szépsége mellett temérdek szenvedéssel is jár: „a csecsemő is szenvedi, ha szül a nő.” Vagy másképp kifejezve: „ha előrelátó csecsemő lettél volna, felakasztod magad a köldökzsinórra!”
No, azt azért nem! Mert akkor ők győznek: a hitványok, az alja-emberek, a Sátán fattyai. Szóval, megszületsz a világra kéretlenül, gyanútlanul; de beleordítod azonnal a világba: „itt vagyok, megjöttem!” Persze még csak csecsemő-bömböléssel: „lehetek céltábla, lehet rám lőni, sokat fogok szenvedni, mert van erkölcsöm, lelkiismeretem!”
A kicsit később, de még mindig nagyon korán érők a bölcsődében vesztik el a naivitásukat. A „bölcsi-nénik” egy része csak a nekik szimpatikus kicsinyeket veszik az ölükbe, a többieket nem. Van, aki aztán az óvodában eszmél: például egy kisfiú, aki életében először szerelmes, de a szíve választottja kislányt elcsábítja tőle egy mutatós üveggyönggyel egy nála gazdagabb ovis ficsúr.
A közepesen érőknek az általános iskolában kattan be az örök igazság: a tanárok, mint szinte mindenki, a nekik hízelgőknek kedveznek. Ekkor egy életre megtanulják: nyalni kell és érvényesülsz!
Gimnáziumba kerülsz, és itt ér a sok pozitív mellett egy újabb negatív tapasztalat, pont azt a tanárt jelenti fel minden évben, úgymond az ifjúság megrontásáért, egy tanártársa, akitől a legtöbbet tanulsz, aki végképp ráirányít, ráléptet a saját utadra.
A kicsit későn érők az érettségi tájékán érnek be igazán. Rájönnek, hogy vannak náluk jobb áruk is a halpiacon, bár csak bizonyos „értékrend” szerint „jobbak”, pontosabban fogalmazva hasznosabbak a társadalmi megítélés szempontjából.
Akit felvesznek az egyetemre, egyetem előtt sorkatonaként jön rá, mennyire átverés ez az egész; milyen hazug, álszent és kontraszelektív a rendszer. A katonaságnál megtanul valamit/valakit gyűlölni, amire előtte képtelen volt.
Aztán jön az egyetem, és leesik a tantusz: amilyen operett-hadseregben „szolgáltál”, pont olyan operett-egyetem, ahová jársz. Az oktatók negyedének van csak önálló gondolata, az itt tanultak jó része felesleges baromság. A nyalós hallgatók nyomulnak itt is a jobb helyekre. Az intézményváltástól egy kivételesen egyéniség tanárod ment meg: „máshol sem jobb, fejezze be ezt az egyetemet, lesz diplomája!”
Aztán jön a rendszerváltás: és egyes tanszékeken ugyanazok az oktatók, akik egykor ősszel a nagy októberi szocialista forradalmat ünnepelték, most lelkesen Halloween partiznak…
És most jut eszembe egy jelenet Luc Besson zseniális filmjéből; a Léon, a profiból. A kislány Mathilda (Natalie Portmann) kérdezi a bérgyilkos Léont (Jean Reno): „az élet mindig ilyen nehéz, vagy csak gyerekkorban?” Mire Léon: „mindig ilyen…”
Nem akarom magam ismételni, de más munkahelyeken is általában a „felfelé nyalj, lefelé rúgj!” elv szerint helyezkednek és fúrják egymást a dolgozók. Ez nem rendszer specifikus.
Így aztán lassan, immár korosabban és bölcsebben félrevonulsz a világtól, nem akarsz megfürödni a mocskában, és többnyire szellemi világban élsz itt a Földön is; ám hiszel Istenben és a túlvilágban, hogy eljön az igazi, a jó világ!
Bár hitem szerint mesze még a végem, úgyhogy remélem: nem halálom pillanatában vesztem el túl későn érőként maradék kis naivitásomat… Mert ez rossz vicc lenne az Úrtól, nagyon rossz…
Budakalász, 2021. május 22-23.
Author: Rózsa Iván
Rózsa Iván az Irodalmi Rádió szerzője. Pécsett, az ikrek jegyében születtem, 1959. május 27-én. Tehát tüke pécsi vagyok. Szülővárosomban érettségiztem, a Nagy Lajos Gimnáziumban, 1977-ben, kémia tagozaton. Igaz, általános iskolában matematika tagozatos voltam. A pesti Közgázon, külgazdaság szakon diplomáztam 1984-ben, majd 1986-ban az Újságíró Iskola külpolitika szakát fejeztem be. Az egyetem lapjánál, a Közgazdásznál dolgoztam 1991-ig, mint újságíró. De természetesen más lapoknak is írtam: megjelentem így az Interpress Magazinnál, a Magyar Ifjúságban, az ef-Lapokban vagy a Műszaki Életben. Fordítottam németből két szerelmes regényt a Harlequin Kiadónak. Majd egyéni vállalkozó lettem, s egy évtizeden keresztül az íróasztalfióknak írtam prózát, főleg esszéket, aforizmákat, és a gimnáziumi zsengék után 1995-től ismét verseket. 2001-ben tértem vissza a sajtó világába. Megjelentem újra cikkekkel, versekkel, prózákkal, német fordításokkal: főleg a Richard Wagner Társaság lapjában, a Hírmondóban, a Kapuban, a Betyárvilágban, a Magyar Világban, újdonsült városunk, Budakalász – ahol már harmincöt éve élek nejemmel, Zitával – lapjában, a Kalász Újságban és a miskolci Irodalmi Rádiónál. De előfordultam többek között a Lyukasórában, a Galaktikában, a Nemzetőrben, a Havi Magyar Fórumban vagy például a Tárogatóban is. Több kiadó számos antológiájában, főképp az Irodalmi Rádió, a Maradok#Vers#Dal Háló és az Accordia Kiadó könyveiben, DVD-, CD- és egyéb kiadványaiban, valamint sok...
