A hegedűs

Hideg volt az este. Fáradt csend ült a fákra. Csak néha hallatszott egy-egy autó tülkölése. Péter felállt, szinte odafagyott a földhöz. Megmozgatta elgémberedett tagjait. Felvette kopott kalapját, amelyben néhány ötszázas díszelgett. Hegedűjét a hóna alá csapta. Még egyszer visszanézett a rég megszokott zugra, ahol már öt éve minden nap sír a hegedűje.

–  Vége! – sóhajtott. Ez a nap is eljött.

Felnézett az égre. Ott semmi sem változott. Az Esthajnalcsillag ugyanúgy ragyogott, mint tegnap, vagy öt évvel ezelőtt. Ugyanúgy… de mégis. Valami van a levegőben, valami új kezdődik. Érezte. Már nem törődött azzal, hogy az emberek megvetően néztek rá, hogy csontjait átjárta a hideg, már nem figyelt arra, hogy a cipőjéből kibukkanó lábujja jéghideg. Csak arra gondolt, még egy éjszaka, egyetlen hideg, konok éjszaka… és holnap már minden más lesz.

Komótosan baktatott hazafele. Hazafele? Ez a szó most más értelmet kapott. Eddig mi is volt a haza? Egy levelekből, faágakból és jó néhány téglából összetákolt viskó az erdő közepén. Kevesen járnak arra, a kijelölt kiránduló út jó párszáz méterre van tőle. Ott senki sem háborgatta. Csak a zimankó…

„Hazaért”, ledobta elnyűtt kabátját, befűtötte az ócska vaskályhát, amit a múlt évben guberált lomtalanításkor. Melege nem lett tőle, de valami mégis átjárta testét. Az előző napról maradt még egy konzerv babgulyás, megmelegítette.

–  Holnaptól… – mormogta magában és gondolataiba mélyedve kanalazta a vacsoráját.

Aztán eszébe jutott, hogy reggelre nincs semmi ennivaló. Ránézett mosogató szivacsot régen nem látott tányérjára és az étel egynegyed részét félretette.

–  Jó lesz reggelre – gondolta, majd elővette hangszerét.

Felsírt a hegedűje – Csajkovszkij mindig megnyugtatta. Így volt ez régen is. Ott állt a színpadon, fényárban és tombolt, tapsolt a közönség. Virtuóz volt. És most? Mi maradt neki? Kisemmizték, csak a hegedűje maradt. De azt nem adja semmiért. Egyre hevesebben húzta vonóját, egyre nagyobb lendülettel, egyre növekvő elkeseredéssel… aztán csend. Ijesztő csend…

Homlokán gyöngyözött néhány izzadságcsepp. Letörölte. Úgy érezte, az éjszakával lezárul egy korszak az életében. De még nem tudta biztosan, mit hoz a holnap. Egy kis faládában őrizte kincseit, az öt év alatt összegyűjtött pénzét. Pontosan annyit, amennyire terveihez szüksége volt. Sötét tervek… mégis úgy érezte, a legjobb megoldást találta meg. Félt. De tudta, nincs más választása. Ezzel a gondolattal hajtotta le fejét a hevenyészett ágyára, hegedűjét maga mellé tette és mély álomba zuhant.

Madárcsicsergésre ébredt. Levetette szakadt kabátját. Tavaly valakitől kapott egy rend ruhát, azt óvta, eltette, gondolta, jó lesz majd egyszer. Nézegette, simogatta, már nem is emlékszik, mikor volt rajta ilyen ruha. A közeli patakból vizet hozott, lemosta magáról az elmúlt öt év minden bánatát, óvatosan megborotválkozott, vigyázva, hogy az élét már régen elvesztett borotva nehogy sebet ejtsen arcán. Körülnézett, talán utoljára…

Hegedűjét szorosan magához ölelte és útnak indult. Furcsa érzése volt. Körülötte az emberek észre sem vették. Persze, tiszta ruha, borotvált arc. Egy a sok közül. A buszmegállóban néhány ember ácsingózott, álmosan, közömbösen. Ez most jól esett neki. Végre, nincsen megvető pillantás.

Unalmasan búgott az autóbusz motorja. Péter számolta a megállókat.

–  Még három és ott vagyok.

A kapuhoz érve egy kicsit megtorpant. Elbizonytalanodott. Körülnézett. Az iroda a bejárattól jobbra volt. Egy fásult női hang érdeklődött, miben segíthet. Péter kicsit zavarba jött.

–  Sírhelyet szeretnék vásárolni.

–  Értem – volt a válasz. – Ki az elhunyt?

–  Nincs elhunyt. Magamnak szeretném előre megrendelni.

–  Azt nem lehet – hangzott a válasz. – A temetéshez okmányok szükségesek, elsősorban a halotti bizonyítvány és a személyazonosságot igazoló okmányok. Nem tudok segíteni.

Péter gondterhelten hagyta el a Temetkezési Vállalat irodáját.

–        Akkor hiába volt minden? Ha meghalok, valahol az út mentén rám találnak, elkaparnak. Még a hegedűmet sem teszik mellém.

Lehajtott fejjel lépett ki a temető kapuján. Gondolataiba merülve észre sem vette, hogy szemből egy autó közeledik. A sofőr az utolsó percben fékezett. A hirtelen fékezéstől a hátsó ülésen fekvő nagybőgő nagyot taszított a vezetőülés háttámláján.

–  Ember! Meg van maga húzatva? – hallatszott egy ijedségtől reszkető hang. – Megunta az életét?

Péter fátyolos tekintetét a sofőrre emelte.

–  Bocsánat! Bár nekem már úgyis mindegy. – válaszolta és lehajtott fejjel továbblépett.

Az autó vezetője megdermedt.

–  Ismerem ezt az embert! – gondolta. – Igen, a hegedű a hóna alatt! Kovács Péter, a virtuóz! Bár megöregedett és már nem olyan tip-top, mint régen. Sőt! – Kovács úr! – kiáltott utána.

Péter kíváncsi tekintettel megfordult.

–  Ismerjük egymást? – kérdezte.

–  Ön nem, én igen. Minden koncertjén ott voltam. Az első sorban ültem. Mi járatban van erre?

Péter elmesélte, miért jött a temetőbe és mi történt vele az elmúlt öt év alatt.  Az ismeretlen végig hallgatta, majd mosolyogva így szólt:

–   Most egy zenekart vezetek, szólóhegedűst keresek. Jöjjön! A többit majd útközben.

2020. június

Takács Mária
Author: Takács Mária

Takács Mária az Irodalmi Rádió szerzője.1955. január 4-én születtem, Budapesten.Mindig mosolygó, romantikus, háromszoros nagymama vagyok, aki lelkiekben még mindig a gyermekkorát éli.Édesapámat nagyon korán elvesztettem, hiánya a mai napig elkísért. De hiszem és vallom, hogy mindig lehet jobb, és jobb akkor is, ha néha-néha mély gödörben érezzük magunkat.Verseim alapjául az élet, a család, a szerelem, a természet, a társadalmi, szociális helyzetek és olyan megtörtént esetek szolgálnak, amelyekből valamilyen tanulság mindig levonható.Hiszek abban, hogy a mosoly az élet angyala, vele minden szebbé varázsolható.Fiatal koromban nagyon sok verset írtam, és egy hosszú szünet után ezt a hobbimat a nyugdíjba vonulásomkor újraélesztettem.Mindent szeretek kipróbálni, próbálkozásaim között szonettek, haikuk, tankák, apevák stb. is fellelhetők.Mostanában gyerekdalok írására adtam a fejem, egy kedvenc zenekarom felkérésére.Izgatottan nézek az első lemez megjelenése elé.A szomorú és komoly témájú verseken kívül szeretem a humoros írásokat. Életelemem a humor. Ahogy Louis Zamperini mondta: „A háború komoly dolog. Az élet is az. A nevetés segít átvészelni mindkettőt.”

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

3 válasz

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

KUTYMORGÓ

KUTYMORGÓ Ha az élet néha kemény, kérjél tőlem tanácsot, Soha nem hagylak egyedül, én vagyok a barátod. Napközben a házat őrzöm, néha tiszta unalom, De

Teljes bejegyzés »

Ábel vére az égbe kiált

Ábel vére az égbe kiált! Hány Kain született történelmünk során Megszenvedtünk, mire reggelre ébredtünk Ám friss reggelünk sem hozott békét nekünk Ábelként tengetjük megnyomorított életünk

Teljes bejegyzés »

NEHÉZ KÉPLET

NEHÉZ KÉPLET Egy nehéz képlet előttem, Megoldani még nem merem. Álmos, kék szemedbe nézek, Lehullott a szerelem fészek. A vágy tojások összetörtek, Gondolataink megőszültek. Nevet

Teljes bejegyzés »
Prózák
Varga Adrienn

A töltött paprika

Róza és Ági néni a kapu előtt cseverésztek. Ági néni évek óta minden délelőtt kiállt zöld színű kapuja elé, és odacsábította egy gyors pletykára szemközti

Teljes bejegyzés »

A szarvasbűvölő

Érdekes nevek, barátságos helyek mindenütt vannak az országban. A Csacsi rét épp ilyen Budakeszin. Hosszas keresgélés után végre sikerült egy csendes kis házat találnunk Keszi

Teljes bejegyzés »