A leszebb emlékem (1)

1976-ot írtunk. Fiatal voltam, talán még naiv is. De szívem alatt egy új életet hordoztam. Egy folyton mozgó, apró kis életet. Már a kilencedik hónapban jártam, nem láttam azt, ami a talajon másoknak egyszerűen látható volt. Egy formás és állandóan mozgó pocak ezt megakadályozta. Számolgattam, még van négy napom és megtörténik, ami minden anya számára a legszebb és legnemesebb érzést jelenti. Visszagondoltam az elmúlt hónapokra. Nagyon nehéz volt minden egyes nap. Amíg mások édes terhükkel vígan járták a fáradt napsugarak által beragyogott utcákat, én kétségek és remények között őriztem az ágyam. Igen. Veszélyeztetett terhes voltam. Egy rossz mozdulat, egy téves lépés… Nem, ez velem nem történhet meg. Minden idegszálam arra összpontosult, hogy van bennem egy apró élet, egy kicsi kis valami, amit még sokáig őriznem kell. Féltettem és óvtam. Nem tudtam, kit rejt méhem, ki az, aki tőlem életet követel, de már akkor is nagyon szerettem. Egy csöppnyi kis élet, egy új remény… 
 
1976. február 3., 11 h délelőtt. – Egy utolsó orvosi vizsgálat… talán. Az orvos megnyugtatott, minden rendben, de még van idő, nyugalom. Még nem akar jönni a kis csibész, vagy a kis hercegnő. Abban az időben még nem lehetett előre tudni, mit rejt az anyaméh. De nem is akartam előre megtudni. Sokszor mondogattam, hogy mindegy, csak lány legyen. A családom nevetett is rajtam. Persze, ha fiú lesz, az sem probléma, csak legyen meg mindene, és legyen egészséges. Bár egy kicsit féltem, úgy éreztem, nem tudom, mit fogok kezdeni egy fiúval, hiszen nem volt sem öcsém, sem bátyám. Belegondoltam… Hogy fogom a fiút fürdetni? 
Ezek a gondolatok cikáztak a fejemben. 
 
Múltak a percek, az órák.
 
1976. február 3. 12,30 h – Csak másfél óra telt el az orvosi vizsgálat után. Az első fájások meglepetésszerűen érkeztek. Nem lehet, hiszen délelőtt az orvos megnyugtatott, van még négy napom – gondoltam. De a vészjósló fájások egyre gyakrabban jelentkeztek. Este 9 h-kor már tudtam, itt az idő. Autóm nem volt, vezetni akkor még nem tudtam, nem volt mit tenni, buszra, villamosra szálltam és kényelmesen megérkeztem a szülőotthonba. 
A nővérek kedvesen elláttak és nyugtattak – három ujjnyira vagyok nyitva, talán hamarosan meg is érkezik a baba. 
Keresték az orvosom, aki épp – már miért ne pont akkor, amikor nekem szülni támadt kedvem – színházban volt. A nővér nyugtatgatott, hamarosan a doktor úr is megérkezik, és ők addigra mindent előkészítenek.
 
1976. február 3., 22 h – Meglepődtem. Az addig hatalmas pocakom valahogy leszállt, és hihetetlenül kisebb lett. Hol van a bébi? Hova tűnt? Nem értettem, ez most valóság, vagy csak álmodtam az egészet? Nem, mégsem álom. Ez a valóság. A csöppség továbbra is követeli az életet. 
 
1976. február 3., 23 h – Mire megérkezett az orvosom, már minden elő volt készítve. A segédkező orvossal, hogy lekössem magam, angolul kezdtünk beszélgetni. Nem törődtem a fájdalmakkal, csak humorizáltunk, nevetgéltünk. Tudom, egy kicsit furán hangzik, de annyira józan voltam és annyira bátor, hogy nem tűrtem a mellettem függönnyel elválasztott, szintén szülő asszony kiabálását. Az orvosok megrökönyödésére elhúztam a függönyt és nevetve rászóltam a sorstársamra, hogy ne kiabáljon, azzal nem segít sem magán, sem a bébin. Nem is értem, miért tettem, de ez hatásos volt.
Múlt az idő, hangzottak a parancsok… most nyomjon, most pihenjen, most nyomjon, most pihenjen…
Nem tudom, mennyi idő telt el, talán másfél óra, és a bébi ki akart jönni, de nem tudott. 
 
Hozták a bébidobot, de a pici szívhangja egyre gyengébb, egyre halkabb lett. Akkor még nem fogtam fel, mi is történik, nem értettem, miért rohangálnak az orvosok és a nővérek. 
 
Eszembe jutott, amit édesanyám mesélt az én születésemről. Nagyon gyorsan jöttem, burokban születtem. Azt mondják, aki burokban születik, szerencsés lesz. Tudtam, semmi baj nem lehet, elvégre szerencsés vagyok. Csak arra gondoltam, most már hamarosan meglátom, kezembe fogom, átölelem…
 
1976. február 4. éjjel 00.55 h – Nem hallottam mást, csak az orvos kiabálását. Azonnal vákuumot kért. Tapasztalatlan voltam, nem tudtam, mit jelent. Zsenge 21 évemmel csak azt értettem, hogy valami baj van. Az orvos idegesen kiabált, hogy gyengül a szívhangja a babának.
 
Aztán jött a vákuum… 
 
1976. február 4. éjjel 1 h 05 perc – igen, jött a vákuum… és jött az az édes, semmivel össze nem hasonlítható érzés, amikor csak azt érzed, hogy valami – illetve valaki – kisiklik belőled… egy új élet… és felsír…
Fáradtan félrehajtod a fejed, de fél szemmel rápillantasz a csodára, egy gyönyörű babára… belőled… és belőle.
Én is felpillantottam, homályos, meggyötört szemekkel, de boldogan, és csak azt láttam magam előtt, ami arra utalt, hogy fiú… az én drága, kicsi fiam. 
Az életem legszebb pillanata, anya lettem. Egy gyönyörű, de bömbölő kisfiú édesanyja…
 
Azóta eltelt 45 és fél év. Most itt áll előttem egy érett férfi, őszülő szakállal és három csodálatos gyermekkel. Az unokáimmal…
És csak hálát tudok mondani azért, hogy azt a napot, amikor ő megszületett, megélhettem. 
Életem legszebb napja… legszebb emléke.
 
Anya lettem.
Takács Mária
Author: Takács Mária

Takács Mária az Irodalmi Rádió szerzője.1955. január 4-én születtem, Budapesten.Mindig mosolygó, romantikus, háromszoros nagymama vagyok, aki lelkiekben még mindig a gyermekkorát éli.Édesapámat nagyon korán elvesztettem, hiánya a mai napig elkísért. De hiszem és vallom, hogy mindig lehet jobb, és jobb akkor is, ha néha-néha mély gödörben érezzük magunkat.Verseim alapjául az élet, a család, a szerelem, a természet, a társadalmi, szociális helyzetek és olyan megtörtént esetek szolgálnak, amelyekből valamilyen tanulság mindig levonható.Hiszek abban, hogy a mosoly az élet angyala, vele minden szebbé varázsolható.Fiatal koromban nagyon sok verset írtam, és egy hosszú szünet után ezt a hobbimat a nyugdíjba vonulásomkor újraélesztettem.Mindent szeretek kipróbálni, próbálkozásaim között szonettek, haikuk, tankák, apevák stb. is fellelhetők.Mostanában gyerekdalok írására adtam a fejem, egy kedvenc zenekarom felkérésére.Izgatottan nézek az első lemez megjelenése elé.A szomorú és komoly témájú verseken kívül szeretem a humoros írásokat. Életelemem a humor. Ahogy Louis Zamperini mondta: „A háború komoly dolog. Az élet is az. A nevetés segít átvészelni mindkettőt.”

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Nagyapa

Nagyapa   Rosszkor született, rossz helyre, mikor több mint 110 évvel ezelőtt meglátta a napvilágot. Cserébe olyan őserővel ruházta fel a természet őt és korosztálya

Teljes bejegyzés »

Virágok,állatok,emberek

Edit Szabó : Virágok,állatok,emberek „Aprócska házban, völgy ölén „, ölében cicával itt éldegél anyóka a mesebeli házban, körötte virágok pompáznak, gyönyörködik saját világában. Körben az

Teljes bejegyzés »

Megkerülni a napot

Ma van a szülinapom, Ami azt jelenti, Hogy már húszonkét alkalmam volt Megkerülni a napot, Ami azért nem semmi! Ez a vers az ajándékom magamnak

Teljes bejegyzés »

Csak, hogy gyere!

Gyere,kérlek kedvesem, Ülj ide, hadd beszéljek veled! Nem kell megijedned, Csak ülj le s add a két kezed! Had nézzem meg két szemed, Hagyd, hogy

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Halotti tor

Rózsa Iván: Halotti tor „Kit feszítsünk ma keresztre? Hol egy újabb, szent ember?!” „Együk aztán magunk degeszre! A nép lázadni úgysem mer…” Budakalász, 2024. július

Teljes bejegyzés »