A csönd árnyékában éltünk,
És eggyé váltunk a szürkeséggel.
Takarónk többé nem takar,
Vásznában immár szálak vagyunk.
Bíztattuk magunk nemrég:
Ez a „szürke” nem kisegér-bunda,
Hanem színe az erdős novemberi égnek,
És hatalmas sarki tengerek fekszenek alatta…
Tudattuk magunkkal: ez bálnát rejt és szarvast
És miden nagyvadat a hajnal elöl.
Alkonyba merít űzőt és menekülőt:
Vadászt és vadat ez takar.
Így bújtunk mi is, rejtve szemektől.
És valóban: nem volt ki megmondja,
Elefánt, egér vagy bálna bőre van-e rajtunk.
Az ismeretlenség homályában éltünk.
De szívünk, még mindig „oly feltűnő volt”…
És hogy többé dobogni se merjen,
A csönd árnyékában lassan megfojtottuk őt,
…Aztán lassan, szürke posztóvá
Szőtt bennünket az idő.
Most jő a reggel, mert felvirrad a Nap.
És a szürkeség, mint pókfonál oszlik szét.
Testünk a füsthöz hasonlón enyészik el,
És nyomot sem hagy, a láthatatlan időn.
S.F.
2014. június 27.
Author: Simon Farkas
Simon Farkas az Irodalmi Rádió szerzője. Mikor minden Mikor már teljesen kétségbeejtő mindenÉs a levegő is fogytán van körülötted,Csak akkor jön néha egy zápor,Hogy lemossa legalább a tested,Hogy Előtte újra meztelenül állj. Mert egyedül hiába rakosgatsz tettet és szót,Egymásra téve is, csak rossz Bábel torony.Nem hogy az égig, a másik emberig sem ér.Látod a lomokból épült százféle tornyot.És a te bástyád, végvárad az egyik itteni állás. Csupasz tornyok merednek az égre,Mint az ég felé kiáltott százféle átok.És még ledönteni sem akarja ezeket senki.Csak éjjel tisztulunk meg néha,Ha az égi áldás csapkodva veri a testünk. Ilyenkor sírva, átkozva dicsérjük Őt,Aki tornyokba zárta a testünk…Máskor meg napot küld ránkÉs gyönge szellőt,Hogy könnyeink ők szárítsák föl. És árnyékot rajzolunk a földre mind,Ha körbe jár bennünket a fény,Messziről tán lassú társas táncnak tűnhet,Mert rövidül, forog és nyúlik az árnyunk,S a Másik árnyéka néha átsöpör rajtunk… S.F. 2013. július
