Szívem ütemére pattog a Hold
A tetőgerinceken,
És fut bozontos koronákon át,
Az őszi éjszakába.
A kedvem haragvó, bősz vihar volt,
A Jupitert sem láttam,
Vakon rohantam a fagyvilágba,
Egyedül, nem volt társam.
Gyűlölettel néztem az utcákra.
De akkor a sarkon túl,
Északkeleten fellángolt a Hold,
Mögötte pompás csillag!
A Pollux, kit égre tűzött Zeusz,
Hogy örökké szeressen,
És el ne vesszen mindaz, mit érez:
Feledem rossz harcomat!
És íme, végre, újra rám kacsint
A Villámot dobáló,
A Holdfényben feltűnik sok csillag,
Fagy tépi le a fátylat.
Nincs már, elhagytam haragvó terhem.
Felszabadultan futok.
A mardosó magány el nem érhet.
Télteher nem sanyargat.
S. F.
2021.11.24/25
Author: Simon Farkas
Simon Farkas az Irodalmi Rádió szerzője. Mikor minden Mikor már teljesen kétségbeejtő mindenÉs a levegő is fogytán van körülötted,Csak akkor jön néha egy zápor,Hogy lemossa legalább a tested,Hogy Előtte újra meztelenül állj. Mert egyedül hiába rakosgatsz tettet és szót,Egymásra téve is, csak rossz Bábel torony.Nem hogy az égig, a másik emberig sem ér.Látod a lomokból épült százféle tornyot.És a te bástyád, végvárad az egyik itteni állás. Csupasz tornyok merednek az égre,Mint az ég felé kiáltott százféle átok.És még ledönteni sem akarja ezeket senki.Csak éjjel tisztulunk meg néha,Ha az égi áldás csapkodva veri a testünk. Ilyenkor sírva, átkozva dicsérjük Őt,Aki tornyokba zárta a testünk…Máskor meg napot küld ránkÉs gyönge szellőt,Hogy könnyeink ők szárítsák föl. És árnyékot rajzolunk a földre mind,Ha körbe jár bennünket a fény,Messziről tán lassú társas táncnak tűnhet,Mert rövidül, forog és nyúlik az árnyunk,S a Másik árnyéka néha átsöpör rajtunk… S.F. 2013. július