Az első vasárnapi húsleves
Balogh Borbála egy párizsi hajón találta meg élete szerelmét. Pistivel két hete ismerték egymást, de már befejezték egymás gondolatait, már öt perc egymás nélkül kínszenvedés jelentett, már teljesen egymásra hangolódtak testben és lélekben is, szóval, mikor Pisti elvitte a Pont des Artshoz[1], és együtt feltették a korlátra szerelmük lakatját, és aztán Pisti letérdelt ott a hídon, a háttérben az Eiffel-torony mögött lemenő nap, persze, hogy Bori igent mondott a világ legfontosabb kérdésére!
Már aznap este egy utcai bisztróban ratatouille-t[2] vacsorázva megtervezték az esküvőjük minden apró részletét is.
Bori egyébként nem félt a szülei véleményétől, mert a szülei azt mondták, hogy egy nagy és erős férfihez kell hozzámennie, aki majd megvédi mindentől, Pisti pedig nagy volt és erős, aki megvédte mindentől, tehát a legjobb férj-jelölt. Anyának és apának is tetszett.
Na és aztán az esküvő ott Párizs szívében! Igazi Disney mesékbe illő volt. (Az anyagiakkal nem volt gond, mert Bori mama és Bori papa évek óta unokájuk esküvőjére tette félre a nyugdíját.) Volt galamberesztés, fehér ló és hintó, töltöttkáposzta, gyönyörű fehérmarcipános esküvői torta – ami belülről sajnos pocsék volt – és menyecske tánc is. A lagzi alatt Pisti berúgott, Borinak nem illett volna, ezért nem ivott csak az éjféli köszöntéskor egy korty pezsgőt. A hajnalig tartó lakodalom után Pisti fel is kapta Borit, ahogyan azt a romantikus filmben illik, és az előre lefoglalt nászutas-lakosztályba vitte, hogy éljen az előjogaival. Pisti élvezte, Bori már kevésbé, de elvették, ami a lényeg volt, szóval, Bori boldog volt a végén. Utána Pisti átölelte ott a szívalakú párnákkal teli rózsaszirmos ágyban, és azt mondta, szereti, és szinte könnyekben kitörve könyörögte, hogy ne hízzon el a terhesség után, mert most, ahogy van, nagyon szereti. Bori megígérte neki, hogy nem fog elhízni a terhesség után.
Így ért véget az esküvőjük.
Másnap beköltöztek a Bori mama és Bori Papa spórolt pénzéből vásárolt Szajna parti nagy kertes házukba, és boldogan éltek egy hétig, egész pontosan vasárnap 11 óra 59 percig. Ugyanis…
… Bori felkelt vasárnap reggel 6-kor, elment bevásárolni az ebédhez a piacra, amíg Pisti kipihente a szombatesti-focimeccsnézés-a-magyar-haverokkal fáradalmait – a hazaiak amúgy vesztettek. Egész délelőtt főzte az anya receptje alapján a húslevest és a rántotthúst krumplipürével és csemege uborkával, és közben még reggelit is tett Pisti elé, mert Pistinek nem volt ideje reggelit csinálni magának, mivel az online M4-en ment a Forma1 előfutama. Tehát Bori éppen hogy csak készen lett délre. Muszáj volt, hiszen Pisti 12-re már nagyon éhes szokott lenni.
Szóval, vasárnap 11 óra 58-kor ültek le az asztalhoz ebédelni. 59-kor kezükbe vették a kanalat a húsleveshez, és ettek…
Pisti is evett. Nagyon jóízűen kanalazta a húslevest. És szürcsölt. Nagyon hangosan szürcsölte a húslevest! Bori utálta, ha valaki szürcsölte a levest. Apja is szürcsölte a levest, ráadásul irtózatosan idegesítő módon minden egyes vasárnapi húsleveskor! Bori akkor is mindig utálta, és mindig rászólt.
„Édesem,” szólt kedvesen Bori Pistinek. „Edd már, kérlek, halkabban a levest.”
„Jó” morogta Pisti, és ugyanúgy szürcsölte tovább a levest.
Bori apja is mindig ugyanezt csinálta.
„Drágám,” ejtette ki kicsit sem drágámosan a kedves becézést Bori „az előbb megkértelek valamire.”
Pisti csak hümmögött. És tovább szürcsölt.
„Hagyd már abba!” visította hisztérikusan Bori.
Pisti erre eldobta a kanalát, az asztalra csapott. „Hadd ehessem már nyugodtan az ebédemet a saját házamban!” rivallt Borira, és elvette a kanalát, hogy azzal szürcsölhesse tovább jóízűen a húslevesét.
Bori idegesen felállt, és kivett egy új evőeszközt a fiókból, Pisti meg csak szürcsölt. És szürcsölt, és szürcsölt. Jóízűen habzsolta azt a húslevest, amit Bori anyukájától tanult meg szeretettel főzni.
Bori apukája is hangosan szürcsölte a levest, Bori anyukája meg hagyta. Bori nem akarta hagyni.
„Elvetted a kanalamat” mondta Pistinek ijesztően higgadt lejtéssel. „Most már akkor normálisan fogod enni a levest?”
Pisti fel sem nézett. Szürcsölte tovább a levest.
„Én így szeretem” mondta.
És Borinak elege lett.
Megvárta, míg férje a szájába vette a kanalát, aztán egy gyors, erős, határozott mozdulattal a Bori mamámtól nászajándékba kapott nagy porcelántányér húslevesbe nyomta a fejét, és addig szorította, míg bele nem fulladt a víz, a sárgarépa, a fehérrépa, a zeller, a petrezselyem, a vöröshagyma, a fokhagyma, a tyúkhús, a só-bors és a cérnametélt legkellemesebb egyvelegébe.
Bori utána visszavette a kanalát, és nyugodtan, csendben elfogyasztotta azt a finom húslevest, amit még az anyukájától tanult meg szeretettel főzni.
Cafe Frei Debrecen, 2021. július 30.
[1] magyarul Művészetek hídja, a Szajna felett húzódik Párizsban
[2] franciául a lecsó
https://webshop.kello.hu/szegeny-az-ordog-mert-nincsen-neki-lelke
Author: Birinyi T. Rebeka
Birinyi T. Rebeka az Irodalmi Rádió szerzője. Életem huszonkét évének több mint a felét az irodalom utálásával töltöttem. Az olvasást unalmasnak, időpocsékolásnak tartottam. Egy épkézláb mondatot sem tudtam leírni. (┬┬﹏┬┬) Középiskolai irodalomtanárom nyitotta fel a szemem az irodalom szépsége felé. És rájöttem, jó dolog az olvasás. A képzelet miatt. Egy fehér papírt látunk csak, rajta fekete betűkkel írt szavakat, ami ránézésre jelentéktelen, unalmas, mégis a jelentésük miatt lesz egy történet, egy könyv. Szemmel nem látni csak pacákat, mégis minden érzékelhető a képzelet terében. Emiatt az érzés miatt írok. Mert, ha van egy magával ragadó story, a valóság és a képzelet határán élek, ez pedig az egyik legszabadabb az érzések között. ui: ha hét évvel ezelőtt szembetalálkoztam volna az utcán mostani énemmel, és leültünk volna kávézgatni, és ilyeneket mondott volna, hogy: “Imádni fogod a szavakat, a jelentésüket, ami miatt imádni fogsz olvasni. Író akarsz majd lenni.” Biztos egy szaftos nevetés alatt köptem volna rá a mogyorós cappuccinóm. (●’◡’●) blog: https://birinyitrebeka.blogspot.com/?zx=b1496d27a15e199
