Mese a legényről, aki elment a Naphoz fűtőnek
Valahol, messze-messze, egy eldugott kis faluban élt egy legény, akit Lackónak hívtak. Ez a fiú rettentően lusta volt, egész nap csak heverészett, a lábát lógatta.
A szülei bármilyen munkát bíztak rá, Lackó nem volt hajlandó segíteni, vagy ha mégis, abban bizony nem volt köszönet. Hiába bízta meg az apja, hogy adjon enni a malacoknak, szegény jószágok délig éhesen röfögtek az ólban. A kecskék és birkák is hiába várták a friss szénát. Az anyja hiába kérte, hogy hozzon vizet a kútról, azt ugyan leshette, hogy Lackó megmozduljon. A hatalmas eperfa árnyékában szundikált naphosszat, kalapját az arcába húzva. Néha kihajtotta a birkákat a legelőre, de arra már nem volt gondja, hogy ügyeljen is rájuk. Szétszéledtek, és a szomszédok hordták őket vissza.
Hiába volt minden szidás, szép szó, Lackó csak a vállát vonogatta. Egy szó, mint száz, Lackónak nem fűlt a foga semmiféle munkához. Mondták is neki nem egyszer a faluban: – Lackó, elmehetnél a Naphoz, fűtőnek!
Addig-meddig mondogatták, amíg Lackónak szöget ütött fejébe a gondolat, és egy szép napon a szülei elé állt azzal, hogy ő elmegy szolgálni. Az apja és az anyja akkorát kacagott, hogy majd hanyatt esett.
– Mit képzelsz te, fiacskám? Ki alkalmazna ilyen lusta fiút, mint amilyen te vagy? – kérdezte az apja, miután már jól kikacagta magát.
– Elmegyek a Naphoz fűtőnek! – mondta Lackó nagy bátran. A szülei nem tartották vissza, gondolták, hátha megtalálja a szerencséjét. Az anyja ellátta elemózsiával, és másnap délelőtt – nem korán reggel, – Lackó el is indult, hogy beálljon a Nap szolgálatába.
Ment, mendegélt, maga sem tudta merre. Lassan haladt előre, hisz állandóan megállt, hogy szunyókáljon egy kicsit. – Nem kell azt a szolgálatot elsietni! – gondolta magában. Aztán hogy, hogy nem, betévedt egy sűrű rengetegbe. A fák között aprócska házikó bújt meg, Lackó bátran odament, és bekopogott. Egy picike, ezüst hajú néne nyitott neki ajtót. Amikor Lackó szállást kért, jó szívvel adott neki.
– Mi járatban vagy ebben a rengeteg erdőben? – kérdezte a néne.
– Szeretnék beállni a Naphoz fűtőnek – válaszolta a legény, – csak nem tudom, hogy juthatnék el hozzá.
– Na, akkor éppen jó helyen jársz! – válaszolta a néne. – Mert tudd meg, hogy én vagyok a Napnak az anyja. Hamarosan meglátogat engem, akkor majd találkozhatsz vele!
Így is történt. Amikor leszállt az éj, kopogtattak az ajtón, és nem más lépett be rajta, mint maga a Nap. Olyan hatalmas volt, hogy alig fért be az ajtón. Arany színű ruhát viselt, vállára gyémánt palást simult és olyan vakítóan ragyogott, hogy Lackó alig tudott rápillantani. Amikor a Nap megtudta, hogy a legény hozzá igyekszik, így szólt hozzá mennydörgő hangon: – No, fiam, éppen jókor jöttél! Szívesen felfogadlak szolgálatra, de azt tudnod kell, hogy nálam három nap egy esztendő. És ha nem végzed jól a dolgodat, annak bizony nem lesz jó vége!
Lackó nem sokat teketóriázott, belecsapott a Nap tenyerébe és így szólt:
– Három nap nem a világ! Úgyis mindenki azt tanácsolta, hogy menjek el a Naphoz fűtőnek!
Másnap reggel a Nap korán ébredt, sietett vissza a birodalmába. Lackót épp hogy csak ki tudta rázni az ágyból. Nyakon csípte és már repültek is az égi királyságba. Amikor odaértek, Lackónak tátva maradt a szája ámulatában. A Nap egy óriási kemencéhez vitte, amiben hatalmas tűz lobogott. A kemence mellett pedig körös-körül, – ameddig csak a szem ellátott – fekete szénkupacok voltak. A Nap egy lapátot adott Lackó kezébe:
– No, fiam! Az lesz a dolgod, hogy reggeltől estig fűtöd a kemencét.
– Micsoda? – pislogott nagyokat Lackó. – Reggeltől estig?
A Nap ránézett a legény megnyúlt ábrázatára és nagyot kacagott:
– Te mégis mit hittél? Magától olyan forró a királyságom? Szorgalmasan kell itt dolgozni, mindig a megfelelő hőfokra kell felfűteni a kemencét, különben odalent a földön hideg lesz. És ajánlom neked, hogy jól végezd a dolgod – dörrent rá a Nap, azzal otthagyta a kemencénél.
Lackó csak most jött rá, hogy itt egyáltalán nem lesz olyan jó dolga, mint gondolta. Dehogy lehet itt lustálkodni, henyélni! De most már nem volt visszaút, így kelletlenül elkezdte a munkát. Hosszú órákon át lapátolta a szenet a kemencébe, csak lapátolt, lapátolt. Vigyáznia kellett, hogy a lángok ki ne aludjanak, de hiába volt olyan nagy az elszántsága, előbb-utóbb bizony elfáradt, hiszen nem volt munkához szokva. Leheveredett hát az egyik szénkupac tövében, azzal, hogy csak egy kicsit pihenteti a szemét. A Nap iszonyatos hangjára riadt fel: – Lackó, te meg mit csinálsz?
Lackó azon nyomban talpra ugrott, és meglátta, hogy a kemencében alig-alig parázslik a szén.
– Gyere csak velem, te mihaszna! – azzal fülön fogta, és felvitte a kastélya legmagasabb tornyába, ahol egy hatalmas távcső állt.
– Nézz csak bele! – mondta a Nap Lackónak. A legény engedelmeskedett és amikor belenézett a messzelátóba, a szülei kis házikóját látta, a szomszéd házakat, a falut körülvevő szántóföldeket, legelőket, erdőket. De minden olyan különös volt. Hideg, sűrű köd gomolygott az utcákon, a növények fázósan húzták össze leveleiket, az emberek házaikba húzódtak. A kutyák, macskák is vackukon melegedtek, a tehenek, lovak, a birkák vacogva bújtak össze az istállókban, mert olyan hideg volt odalent a földön.
– Most már látod, mit tettél? – kérdezte a Nap kicsit csendesebben. A lusta fiú elszégyellte magát: – Mindezt én tettem? Miattam szenvednek a földön, mert én nem tettem a dolgomat – gondolta magában szomorúan. – Hogyan tudnám helyrehozni? – kérdezte aztán a Napot.
– Talán még nincs minden veszve, hiszen parázslik még egy kis tüzelő a kemencében – bíztatta őt a Nap. – Hamar, hozd a fújtatót, felizzítjuk a parazsat és te szaporán megrakod a tüzet.
Lackónak se kellett kétszer mondani! Olyan fürge lett hirtelen, akár a gyík! Szaladt a fújtatóért, ami olyan óriási volt, hogy alig bírta magával vonszolni, de nem adta föl! Fújta, fújta a pislákoló parazsat, amíg csak újra vörösen nem izzott. Azután pedig hozzáfogott a szenet lapátolni. Lapátolt, lapátolt, csak úgy szakadt róla a víz. Már mindene fájt a sok erőlködéstől, de mégsem merte abbahagyni. Csak amikor a Nap már megszólalt mögötte, akkor állt meg egy kissé.
– Lackó fiam, most már lassíts egy kicsit! Sikerült újra felforrósítanod a kemencét, most már újra meleg van odalent a földön.
Lackó megkönnyebbült, és megfogadta magában, hogy soha többé nem lesz lusta, és nem hagyja majd a Nap kemencéjét kihűlni.
A szolgálat három napja olyan hamar elrepült, mint egy pillanat. Amikor a Nap magához hívatta Lackót, hogy kifizesse a bérét, a fiú megkérte, hogy vegye fel újra a szolgálatába. Ugyanis miközben fűtötte a hatalmas kemencét, jó érzés töltötte el, hogy amit csinál az jó és hasznos dolog. A Nap jó szívvel beleegyezett. Lackó tehát ott marad a Napnál és segít, hogy a földön meleg és világos legyen.
Azóta már sok-sok idő eltelt, és az egykor lusta Lackóból egy szorgalmas fiatalember lett, aki gondosan ügyel arra, hogy a Nap kemencéje soha ki ne hűljön.
Így volt, nem így volt? Járjatok utána!
Author: Koncz Edit
Koncz Edit az Irodalmi Rádió szerzője. Csak néhány éve kezdtem el meséket írni, mert azt éreztem, van bennem valami, amit meg kell osztanom másokkal is. Sokféle dolgot kipróbáltam, de végül az írásban találtam meg azt, ami boldoggá tesz. Azóta keresem a lehetőségeket, ahol megjelenhetek írásaimmal. Több alkalommal nyomtatásba került egy-egy mesém és online is jelen vagyok az egyik közösségi oldalon. Folyamatosan jelennek meg meséim a KORKÉP c. folyóiratban. Azt hiszem, lélekben mindig egy kicsit gyerek maradok. Szeretek rácsodálkozni az élet apró dolgaira. Meséimhez az ötleteket a körülöttem lévő világból merítem, leginkább a természetből. Az én esetemben teljesen igaz az, hogy: A téma a lábunk előtt hever, csak le kell hajolni érte! Egy apró virág, egy falevél, egy mókus vagy madár látványa gyakran meglódítja a képzelőerőm. De ha hallok egy érdekes szókapcsolatot, abból is születhet mese! A mesék segítenek nem elfelejteni, hogy bármi megtörténhet. Bármi lehetséges, ha hiszünk benne és teszünk érte. A mese maga a varázslat. Amikor egy gyermek mesét olvas, egy másik világ tárul fel előtte. Egy olyan hely, ahol bármi lehetséges. Azt gondolom, a mai világban nem csak a gyerekeknek van szükségük a mese csodájára, hanem a felnőtteknek is. Kívánok tehát mindenkinek csodás utazást a varázslatba!
