Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyváros, ahol rengeteg galamb élt. Volt köztük egy ifjú galamb, akit Tóbiásnak hívtak. Tóbiás gyakran faggatta édesanyját: – Mondd, mama! Milyen az az erdő? Ott is laknak ilyen madarak, mint mi? És ott mit esznek? És ott hol alszanak? Tóbiást nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy máshol, kívül a városon, talán szebb és jobb az élet. Anyukája szelíden dorgálta: – Drága fiam! Mi ide születtünk, itt van az otthonunk! Itt mindenünk megvan, miért vágyódsz hát el innen?
De hiába volt minden, Tóbiás elhatározta, hogy elmegy világot látni.
Egy szép napon elindult, és maga mögött hagyta a várost. Elrepült egy hatalmas, sűrű erdő fölött.
– Ez kellemes helynek látszik! – gondolta, majd lejjebb is ereszkedett és leült az egyik fa ágára. Igen ám, csakhogy ő még soha nem ült faágon, csak ablakpárkányokon és tetőkön. Ezért amikor megpróbált elhelyezkedni, majdnem lepottyant.
– Hűha, ez bizony meleg helyzet volt! – gondolta magában. – De hát ezt is meg lehet szokni! – miután erősen megkapaszkodott és kényelmesen elhelyezkedett, nézelődni kezdett.
A földön dúsan nőtt a friss fű, erdei virágok bontogatták szirmaikat. A fák között bokrok és cserjék kusza sokasága burjánzott.
– Nahát! Milyen zöld minden! – ámuldozott Tóbiás. – Itt biztosan fogok ennivalót találni magamnak! – azzal leröppent a fáról. Elkezdte a füvet csipegetni, de egyáltalán nem ízlett neki. Ekkor a bokrokon lévő aprócska levelekkel próbálkozott, de azokat sem szerette. Ezután egy földigilisztát csípett el, de annak borzalmas íze volt! Az egyik bokor aljában meglátott valamit, közelebb sétált hozzá. Gondolta, megkóstolja azt is. Hát, ahogy a csőrével odakapott, úgy megszúrta, hogy csillagokat látott!
– Na de kérem! – hallatszott egy méltatlankodó hang. – Már pihenni sem hagyják az embert!
– Bocsánat! – mondta Tóbiás, miközben sajgó fejét simogatta. – Nem akartalak megzavarni! Ki vagy te?
– Én a sündisznó vagyok! – válaszolta az idegen. – Csak nem belőlem akartál csipegetni?
– Nem tudtam, hogy nem vagy ehető – mondta Tóbiás.
Erre a sündisznó felkacagott: – Bizony hogy nem! Főleg nem egy madárnak! Honnan jöttél, hogy még ezt sem tudod?
– A városból jöttem, hogy világot lássak!
– Akkor azt javaslom neked, nézz körül szaporán, aztán menj vissza oda, ahonnan jöttél! – mondta a sündisznó, azzal apró lábain elkocogott.
– Nahát! Nem valami kedves jószág ez a sündisznó! De sebaj! Biztos laknak itt más állatok is!
A nap folyamán fácánokkal találkozott, akik az erdei tisztáson sétálgattak. – Nagyon szép a tollad! – bókolt Tóbiás a fácánkakasnak. – És milyen nagyok és fenségesek vagytok!
– Bizony! – emelte magasra fejét a fácánkakas.
– Mondjátok csak, ti is fent laktok a fán?
– Még hogy a fán? – méltatlankodott az egyik fácán.
– Ugyan hagyd! – szólt rá a másik. – Nem látod, hogy városi?
– Igen, én tényleg a városból jöttem!
– Akkor hát tudd meg, városi barátunk, hogy mi a földre rakjuk a fészkünket.
– Nahát, ez igazán érdekes! Megmutatjátok?
– Na de kérlek! Csak mi tudhatjuk, hogy hol van. És különben sem akarunk mutatkozni egy idegennel!
– De hát én is madár vagyok! – mondta Tóbiás.
– Igen, de nem vagy fácán! – azzal a nagy madarak faképnél hagyták a megdöbbent Tóbiást és elrepültek. Tóbiás elszomorodott: – Kinéznek engem, mert a városból jöttem.
De nem sok ideje marad búslakodni, mert hirtelen heves zivatar támadt. Fején nagyot koppantak a hideg esőcseppek. – Jaj, jaj! – húzta be a nyakát. Az egyik ágon meglátott egy szép nagy fészket, odarepült, hátha ott meghúzódhat. De a két madár, akié a fészek volt, elzavarta:
– Menj innen, ez a mi fészkünk! Ha lakni akarsz valahol, építs magadnak!
Ezután egy faodúban próbálkozott, de onnan egy mókuscsalád lökte ki:
– Kifelé! Kifelé! Idegeneket nem fogadunk be, főleg nem egy madarat!
Tóbiás hiába repült fától fáig, a szakadó esőben sehol nem talált száraz menedéket. Nem volt mit tenni, meghúzódott az egyik ág tövében, egész közel a fa törzséhez. Remélte, hogy az ágak és a sűrű levelek megvédik az esőtől, de csalódnia kellett. Az eső csak nem akart alábbhagyni és a fa leveleiről a víz folyamatosan a nyakába csurgott. Ráadásul még a gyomra is korogni kezdett!
Fájó szívvel gondolt az idős, ősz hajú nénikére, aki minden nap megjelent a parkban, és finom kenyérmorzsát szórt neki, és a barátainak. Azok a finom morzsák! Bárcsak most is ehetne belőlük! De hát itt az erdőben nincsenek ősz hajú nénikék. És milyen jó dolog is összebújni a többi galambbal egy-egy eresz alatt! Odabent a nagyvárosban szűkösen voltak, az igaz, de soha nem áztak meg és még melegítették is egymást. Itt az erdőben pedig olyan egyedül van, mint az ujjam.
Az eső lassan alábbhagyott, de közben leszállt az este, így hát Tóbiás nem mozdult el az ág tövéből. Különben sem tudott volna repülni, hiszen mindene vizes volt. Az erdő állatai mind az otthonukban húzódtak és az erdő lassan elcsendesedett. A csillagos ég alatt csak néha törte meg a csendet egy-egy bagoly huhogása. Tóbiás bármennyire is elgyötört volt, sehogy nem tudott elaludni.
– Hogy lehet ilyen csöndben aludni? – töprengett magában. – És milyen rettentően sötét van, az orromig sem látok. Bezzeg a városban! Ott fényesek a lámpák, autók járnak-kelnek kellemesen brummogó motorral, sőt néha még egy-egy villamos is csilingel az éjszakában.
Tóbiás szeméből lassan megeredtek a könnyek. Hiányzott neki a nagyváros, az otthona. Fáradtan, a hidegtől reszketve, és honvágytól gyötörve elaludt. Reggel napsütésre ébredt, de a tegnapi esőtől minden vizes, csúszós és nyálkás volt. Szerencsére a tollai már megszáradtak, így hát Tóbiás kinyújtotta elgémberedett tagjait, és nem nézett se jobbra, se balra, felrepült és meg sem állt a városig! Anyja boldogan ölelgette: – Drága kisfiam, csak hogy hazajöttél! Nagyon hiányoztál!
– Te is hiányoztál nekem mama, nagyon-nagyon.
– És mondd csak, jól érezted magad az erdőben?
– Egyáltalán nem – rázta meg a fejét Tóbiás. – Minden hiányzott, ami itthon van. És mindenütt jó, de legjobb itthon!
Author: Koncz Edit
Koncz Edit az Irodalmi Rádió szerzője. Csak néhány éve kezdtem el meséket írni, mert azt éreztem, van bennem valami, amit meg kell osztanom másokkal is. Sokféle dolgot kipróbáltam, de végül az írásban találtam meg azt, ami boldoggá tesz. Azóta keresem a lehetőségeket, ahol megjelenhetek írásaimmal. Több alkalommal nyomtatásba került egy-egy mesém és online is jelen vagyok az egyik közösségi oldalon. Folyamatosan jelennek meg meséim a KORKÉP c. folyóiratban. Azt hiszem, lélekben mindig egy kicsit gyerek maradok. Szeretek rácsodálkozni az élet apró dolgaira. Meséimhez az ötleteket a körülöttem lévő világból merítem, leginkább a természetből. Az én esetemben teljesen igaz az, hogy: A téma a lábunk előtt hever, csak le kell hajolni érte! Egy apró virág, egy falevél, egy mókus vagy madár látványa gyakran meglódítja a képzelőerőm. De ha hallok egy érdekes szókapcsolatot, abból is születhet mese! A mesék segítenek nem elfelejteni, hogy bármi megtörténhet. Bármi lehetséges, ha hiszünk benne és teszünk érte. A mese maga a varázslat. Amikor egy gyermek mesét olvas, egy másik világ tárul fel előtte. Egy olyan hely, ahol bármi lehetséges. Azt gondolom, a mai világban nem csak a gyerekeknek van szükségük a mese csodájára, hanem a felnőtteknek is. Kívánok tehát mindenkinek csodás utazást a varázslatba!