A fekete gólya

Réges-régen történt, amikor a Föld keletkezett. Isten megalkotta a hegyeket, a völgyeket, a vizeket és az összes élőlényt, amelyet aztán elhelyezett a Föld különböző pontjain. Már csak annyi hiányzott, hogy az állatoknak színt adjon, hiszen még mindegyikük fehér volt. De mivel rettentően elfáradt, kiválasztotta három legügyesebb angyalát, és rájuk bízta, hogy az állatok bőrét, szőrét és tollát beszínezzék. A három angyalka hatalmas hordókban előkészítette a világon fellelhető összes színt, felsorakoztatták maguk előtt az összes állatot és ecsetet ragadva a kezükbe, megkezdték a hosszú és nehéz munkát. Minden állat ott tolongott körülöttük a legapróbbtól a legnagyobbig. Akadtak olyanok, akik az angyalokra bízták, hogy milyen színnel áldják meg őket, de bizony voltak olyanok is, akik saját kéréssel álltak elő. Volt, aki pöttyöket szeretett volna, mások a csíkokat részesítették előnyben. Többen akadtak, akik olyan színt szerettek volna kapni, amivel beolvadhatnak a környezetükbe, míg mások éppen ellenkezőleg, szerettek volna kitűnni a környezetükből. Így lett például csíkos a zebra, foltos a leopárd és a zsiráf, szürke a farkas, a kisegér, és barna a medve. Felbukkantak olyan állatok, akik pompázatos színekben szerettek volna ragyogni, ilyenek voltak a papagájok, a pávák, a flamingók, a tengeri halak és még ki tudja melyik állat. A három angyal igyekezett mindenkinek a kedvében járni. Az állatok lassacskán mindannyian megkapták saját színüket és elvonultak kijelölt otthonaikba.

Már csak a gólyák maradtak hátra. Az angyalok belenéztek a festékes hordókba, és meg kellett állapítaniuk, hogy bizony már kevés festék maradt. Csak egy kevés piros szín lötyögött az egyik hordó alján, és egy másik hordó még színültig volt fekete festékkel. A gólyák türelmesen várakoztak egész nap és boldogok voltak, hogy végre sorra kerültek. Az angyalkák először a csőrüket és a lábukat festették be pirosra. Ezek után tanácskozni kezdtek, hogyan is folytassák a gólyák pingálását. Nem mindegyik gólya várakozott azonban türelmesen, az egyikük, aki egyébként is eléggé izgága természettel lett megáldva, úgy döntött, hogy belekukucskál az összes ott lévő festékes hordóba, hátha talál még más színt is. Eközben a három angyal döntést hozott és hozzáfogtak a gólyák tollainak befestéséhez. Azt gondolták, hogy egy ilyen nagy és fenséges madárhoz kiválóan illik a fehér szín, és csak a szárnytollak és a farktollak végét festik be feketére. Hozzá is fogtak a munkához és a gólyák készségesen nyújtották oda a tollaikat. Eközben az a gólya, amelyik türelmetlenkedett, éppen egy fekete festékes hordóba próbált belekukucskálni. De hiába volt hosszú lába és kecses, vékony nyaka, csak nem látta a hordó tartalmát. Így hát felröppent az edény szélére. De ó, jaj! Vékony, törékeny lábain addig-meddig billegett, míg végül elvesztette egyensúlyát és belepottyant a fekete festékbe, amiben teljesen elmerült. Rettentően megijedt, alig bírt kikecmeregni a hordóból! Amikor az angyalok észrevették, hamar a segítségére siettek. Nézték jobbról, nézték balról, és egészen szépnek találták a látványt. Azt is észrevették, hogy a gólya mellkasa fehér maradt, ott nem érte a festék a fehér tollakat. A gólyának tetszett az új színe, amely bár fekete volt, de ha rásütött a Nap, kékesen, zöldesen ragyogott. Ez az égi festék olyan volt, hogy ha már egyszer felkenték, soha többé nem lehetett lemosni. Így hát ez a gólya fekete színű lett.

Így történt, hogy nem minden gólya fehér. Az angyalok elnevezték fekete gólyának és útjára bocsátották. A fekete gólyák azóta elterjedtek széles e világban.

Itt a vége, fuss el véle!

Author: Koncz Edit

Koncz Edit az Irodalmi Rádió szerzője. Csak néhány éve kezdtem el meséket írni, mert azt éreztem, van bennem valami, amit meg kell osztanom másokkal is. Sokféle dolgot kipróbáltam, de végül az írásban találtam meg azt, ami boldoggá tesz. Azóta keresem a lehetőségeket, ahol megjelenhetek írásaimmal. Több alkalommal nyomtatásba került egy-egy mesém és online is jelen vagyok az egyik közösségi oldalon. Folyamatosan jelennek meg meséim a KORKÉP c. folyóiratban. Azt hiszem, lélekben mindig egy kicsit gyerek maradok. Szeretek rácsodálkozni az élet apró dolgaira. Meséimhez az ötleteket a körülöttem lévő világból merítem, leginkább a természetből. Az én esetemben teljesen igaz az, hogy: A téma a lábunk előtt hever, csak le kell hajolni érte! Egy apró virág, egy falevél, egy mókus vagy madár látványa gyakran meglódítja a képzelőerőm. De ha hallok egy érdekes szókapcsolatot, abból is születhet mese! A mesék segítenek nem elfelejteni, hogy bármi megtörténhet. Bármi lehetséges, ha hiszünk benne és teszünk érte. A mese maga a varázslat. Amikor egy gyermek mesét olvas, egy másik világ tárul fel előtte. Egy olyan hely, ahol bármi lehetséges. Azt gondolom, a mai világban nem csak a gyerekeknek van szükségük a mese csodájára, hanem a felnőtteknek is. Kívánok tehát mindenkinek csodás utazást a varázslatba!