(„A természet tollnoka 2022” díjnyertes novella)
Egy újabb szép nap ígérete a legédesebb dolog a világon. Azt hiszem, boldognak mondhatom magam. Nyár, szabadság, egész napos kalandozás az utcákon és mezőkön. Mi másra vágyhat egy kölyök?
A kővágóörsi napok csendesen fonódnak egymásba. A harmatos reggeleket perzselő hőség váltja, a vakító napsugarakat az alkony szelídíti simogató fényekké. A tüzes kövek és szikkadt mezők forró lehelete egészen késő estig lengedezik a házak között. A nyár komótosan cammogó monotóniáját csak néha töri meg egy-egy zivatar reccsenése, amikor a hűsítő vízfüggönyök átrobognak a falu felett a Balaton irányába.
Anyámat lefoglalják a kistestvéreim, apám ki tudja, merre kujtorog, enyém az egész világ. Senki nem kérdezi, merre járok és mikor jövök. A kis ház, ahol lakunk, a falu szélső utcájában bújik meg, ahova még az átmenő forgalom és a turisták zaja sem jut el. Van egy bentlakásos alkalmazottunk, nappal dolgozik valahol, de munka után ő tartja rendben a házat, a kertet, és gondoskodik az ételről.
A reggelit ma is rendben megkapom, igaz, szinte mindig ugyanaz a menü. Konzervhús, kenyér és tej, amit igazság szerint nem is ihatnék, érzékeny rá a gyomrom. Én azért ma reggel is alaposan belakmározom a hosszú napra gondolva, hogy kalandozásomat éhség ne zavarja.
Fél kilenckor már úton vagyok. A Kernács-kúria fakerítése mellett lépkedek. A lécek között egy helyen nagyobb rés nyílik, amelyen kényelmesen átférek. Az árkádos tornác, ami az egész épület hosszában végigfut, fehéren ragyog a kora délelőtti napfényben. A pár napja kaszált udvar friss szénaillatot áraszt.
A telek végén átmászom a kerítésen és a kertek alatt haladva eljutok a templomdombhoz. Senkivel sem találkozom. Az egyik ház udvarán egy asszony ruhákat tereget, odébb egy gazdát látok, salátaleveleket szór a tyúkoknak.
A templom környékén már óvatosabb vagyok. Látásból szinte mindenkit ismerek a faluban, de nincs kedvem senkivel összefutni, udvariaskodni, barátkozni, vagy éppen menekülni, ha rossz néven veszik, hogy a környéken csavargok. Szeretek egyedül lenni, a gondolataimba merülve kószálni, vagy éppen egy kőkerítésre felülve lesni a lepkék táncát a levendulabokrok körül.
A falubeliekkel ritkán gyűlik meg a bajom, a turistákat viszont egyáltalán nem kedvelem. Vesztemre látnak bennem valami bűbájos cukiságot, ezért ha óvatlan vagyok, meg is simogatnak és még fényképet is próbálnak készíteni velem. Persze előfordul, hogy hagyom nekik, ha rokonszenvesek, vagy kapok tőlük valami csemegét.
A legjobban a kutyáktól tartok. Már nagyjából megtanultam, melyik kerítés mögött számíthatok csaholó fenevadra, ezeket a házakat el is kerülöm. A templomnál azonban bármikor felbukkanhat egy szabadon kóborló eb, és itt turistákra is számítani kell, igaz, nem ilyen korai órán.
Végig ballagok a Sion Evangélikus Egyházközség épületének fala mellett, és máris ott állok a katolikus Nagyboldogasszony templom tövében. A falubeliek dac-templomnak is nevezik, mert az ellenreformáció idején szándékosan építették az evangélikus istenháza elé, hogy eltakarja azt.
Békésen sétálok lefelé a teraszos templomdombról, amikor a szemem sarkából szürke villanást látok. Az egyik kőfal mögül Szenes ugrik elő, és szó nélkül rám veti magát. Nem vagyok elég gyors, hogy kitérjek előle, így a lendülete egy pillanatra ledönt a lábamról, de nem ütöm meg magam, és szinte azonnal talpon vagyok. Lélekszakadva iszkolok át a templomkerten, hátra sem nézek, de érzem, hogy a nyomomban van. Átrobogok a Hősök-kútja boltíves kapuja alatt, keresztül az úttesten, ahol éppen csak kerüljük egymást egy péksüteményes furgonnal. A sofőr az anyámat szidva integet utánam az öklével.
Elrohanok a művelődési ház mellett és bevetődök a posta udvarába. Üldözőmnek nincs nyoma. Lehet, hogy a furgonos incidensnél másik irányban indult el, és megpróbál elém kerülni.
Nem tudom, Szenesnek mi baja van velem. Nagyjából egykorúak vagyunk. A becenevét koromfekete bozontjáról kapta. Ráadásul nem is falubéli, csak nyaralni jött ide a családjával. Napok óta nem is láttam, már bíztam benne, hogy talán haza is utaztak. Soha nem kötöttem bele, nem vettem el tőle semmit, még csak nem is szóltam hozzá, mégis nekem ugrik, amikor csak találkozunk. Talán csak fennhordja az orrát, és úgy érzi, városi létére meg kell mutatnia minden vidéki pupáknak, ki a főnök.
Észrevétlenül settenkedek a kertek alatt egészen a mosóházig. A vörös kőből emelt épületben kellemes hűvös fogad, a kavicsos medencében kristálytiszta víz csillog. Szenes ápolatlan kinézetéből ítélve irtózik a víztől, így pillanatnyilag biztonságban érzem magam, de sokáig nem időzhetek. Ha követett, az épületben sarokba szoríthat.
Szederbokrok fedezékében lopakodok a Burnót-patakig. Egy pallóhídon átkelek, így száraz lábbal érkezem meg a túlpartra. Itt azonban elfogynak a hűs árnyékot és menedéket nyújtó bokrok, széles, napégette füves puszta terül el előttem. Megszaporázom lépteimet, és szinte futva indulok el a közeli állattartó telep felé. Ha Szenes a nyílt terepen támadna rám, még fedezéket sem találnék, igaz, ellenfelem továbbra sem mutatkozik, és a kietlen mezőn nem is tudna váratlanul rajtam ütni.
Az állattartó telep kerítése mögül kíváncsi kecskék figyelnek. A nap közben delelőre ér. Egy szamár is előkocog, hogy megtekintse, mi történik, de miután nyugtázza, hogy csak én érkeztem, visszaballag az épület mellé, ahol egy szűk sávban árnyékot tart az eresz.
Bemegyek a nyitott kapun. Itt is ismernek már, de most nem találkozom senkivel, a személyzet valószínűleg éppen ebédel. Eszembe jut, hogy kunyerálnom kellene néhány finom falatot, de a reggelim még kitart. A csöpögő udvari csapnál iszom néhány korty vizet, aztán megyek is tovább. Ha már idáig elmenekültem, a délutánt a Kornyi-tó partján töltöm.
A falubeliek csak Kornyitának nevezik a kis tavat, amit nem patak táplál, hanem a föld alatti karsztvíz, és a dombokról lefolyó csapadék. Az elmúlt hetek tikkasztó időjárása után most alig csillog némi víz a tómeder nagy részét betakaró nádas tövében. Számomra ez maga a földi paradicsom. Beugrok egy száraz zsombékra, és elég csak pár percre némán megbújnom a növényzetben, máris megelevenedik körülöttem a madárvilág. Vadkacsa úszik el leshelyem mellett, már levedlette násztollazatát. Hamarosan azonban újra díszes külsőt ölt és párt keres magának. Kissé távolabb egy nemeskócsag rugaszkodik el és emelkedik a magasba.
Szinte megáll az idő, amíg a madarakat figyelem. A rovarok dünnyögése elálmosít, talán alszom is egy keveset. Csobbanást hallok, ettől éberebb leszek. Valószínűleg egy béka ugrott a vízbe.
Kibújok a nádasból és leülök a domboldalon. Furcsa szobrok állnak a dombtetőn, körülöttük kirándulók fényképezik a nyugati látóhatáron zöldellő hegyeket.
Miután mozdulatlanná válok és reményeim szerint beleolvadok a környezetembe, életre kel körülöttem a füves pusztaság. Csillogó gombszemű, barna bundás pofák bukkannak elő a föld alól, ameddig csak ellátok. A dombok alatt ürgék építettek alagúthálózatot, onnan leskelődnek kifelé, időnként egyik-másik el is hagyja a lyukat és szélsebesen vágtat a mezőn, hogy aztán egy másik odúban szempillantás alatt eltűnjön. Esélyem sincs, hogy elkapjam őket.
A nap már a tanúhegyek felé hajlik, ideje hazatérnem. Időközben megéheztem. Az autóút mentén haladok az árokparton. Mellettem autók, motorok húznak el, majd egy busz is forró, aszfaltszagú huzatot kavarva maga után.
A faluba visszatérve óvatosabbá válok. Bármikor belefuthatok Szenesbe, vagy ami még rosszabb, ő ugrik rám lesből valamelyik fáról vagy magas kőfalról.
Magam is csodálkozom, hogy milyen simán eljutok a templomig. Néhány falubelivel találkozom csak a járdán ballagva, és a boltnál egy kiránduló családdal. Éppen jégkrémet vásárolnak a gyerekeknek. Úgy tervezem, hogy a templomdombot elhagyva a telkek végét átszelve térek haza, ahol már nem érhet meglepetés.
A számításomba azonban hiba csúszik. Könnyelműen bízom abban, hogy ha Szenes még vadászik rám, biztosan nem támad ugyanott, ahol reggel. Pedig ez történik. A gyanakvásom azonban nem alszik el teljesen, ezért a támadásra gyorsabban reagálok, mint legutóbb, és nagyobb előnnyel kezdek menekülni. Ösztönösen ugyanazt az útvonalat választom, amit reggel. Elrohanok a Hősök kútja mellett, keresztül az úttesten, és – ilyen nincs! – a pékséges furgon ismét majdnem eltalál. Fékcsikorgást hallok a hátam mögött és a sofőr átkozódását.
Rossz előérzet kerít hatalmába. Lefékezek, hátrapillantok, és látom, ahogy Szenes ott fekszik az úttesten kivasalva. A lába rángatózik, aztán az egész teste mozdulatlanságba dermed. A furgon hátra tolat, majd a holttestet kikerülve tovább hajt.
Ennyit a szép napról. Szenes megérdemelte, amit kapott, de a hangulatomat elrontja, hogy csak pár másodperc híja, és én fekszem kiterülve az aszfalton.
Magamba roskadva térek haza. A vacsora már készen van, mohón befalom, úgy érzem, az étel nyújt némi vigaszt zaklatott lelkemnek, de most társaságra is szükségem van. Anyám ezúttal is a testvéreimmel foglalkozik. Az akácfa hosszúra nyúlt árnyékában fekszik a járdán, tesóimat szoptatja. Az ikrek már elég nagyok, de még mindig szívesen cumiznak, amit én nem bánok, meg kell erősödniük, mire beköszönt a hűvös őszi időjárás.
Alkalmazottunk mára végzett a teendőkkel, a teraszon olvasgat a kerti székben. Felugrom az ölébe, a fejemet elfordítva jelzem, hogy a nyakamnál vakargasson meg, és amint elkezdi simogatni a bundámat, hangos dorombolással fejezem ki elégedettségemet. A kellemetlenségeket egy csapásra elfelejtem. Ez egy újabb szép nap volt Kővágóörsön.
Author: Dömötör László
Dugonics András irodalmi díjas író. Amióta megtanultam olvasni, nem tudok könyvek nélkül létezni. Gyermekkoromban nagy hatással voltak rám a kalandos és tudományos-fantasztikus regények, valamint a Magyar Rádió Szíriusz kapitány kalandjairól szóló fantasztikus hangjáték sorozatai. A nyári szünetben ezeket felvettem magnókazira, és rommá hallgattam a walkman-en este a takaró alatt lapulva. Vöröskeresztes munkatársként ez a világ ihletett első regényem megírására, amely 2022-ben jelent meg A Hold hősei - A vörös kereszt rejtélye címmel. Ezzel a könyvvel az olvasót elrepítem a jövőbe, hogy aztán onnan visszatekintve, egy izgalmas nyomozás részeseként ismerhesse meg a világ legnagyobb humanitárius szervezetének történetét. A regénybeli világot és szereplőket sok olvasó a szívébe zárta, ezért 2023-ban megjelent a Hold hősei új kalandja A lámpás hölgy címmel. 2024-ben az Irodalmi Rádió kiadásában jelent meg a titkos város meséi című illusztrált könyvem. Számos antológiában jelntek meg novelláim, melyek közül több díjat is nyert. Az Irodalmi Rádió szerkesztőségétől 2022-ben elnyertem a Természet Tollnoka címet. 2023-ban és 2024-ben sci-fi kategóriában megnyertem a Dugonics András Irodalmi Díjat.
4 Responses
Kedves László! Örömmel hallgattuk tegnap novelládat a férjemmel és nagyon-nagyon tetszett nekünk. Tényleg csodálatosan és érdekesen írsz és a meghökkentő végük az írásaidnak nagyon egyediek. Szeretnénk veled majd beszélgetni, ha mi is megyünk a Bálint napi eredményhirdetésre, reméljük, te is ott leszel.
Szeretettel kívánok minden jót!
Katica
Kedves Katica!
Megtisztelő a hozzászólásod, boldog vagyok, hogy célba találtak az írásaim. A Valentin verses antológiába nem küldök alkotást, így azon a rendezvényen nem tudunk találkozni, esetleg a későbbiek valamelyikén. De a Facebookon a szerzői oldalamon addig is kapcsolatba léphetsz velem, örömmel válaszolok a kérdéseidre. Üdv: László
Szia Laci! Gratulálok az elismeréshez! Egy újabb nagyszerű novellát olvashattam tolladból, melynél már az elején ott motoszkált a fejemben, hogy mi lesz benne a csavar. Nagyon jó érzékkel bújsz vele más bőrébe, és láttatod az ő szemszögéből a világot. Ehhez én is csak gratulálni tudok. 🙂 Ági
Köszönöm, hogy elolvastad. Készülök még hasonló meglepő sztorikkal.