Az asztal

Az asztal

A belső előszobában állt. Mélybarna és csendes volt, nem percegett benne szú, eresztékei sem nyikorogtak. Lekerekített lapjával sosem veszélyeztette a gyerekek biztonságát. Lábai kecsesen, bár igen vaskosan indultak fentről, gyönyörűen ívelten, mint egy kecses hölgy lábszára, egyre vékonyodtak és szinte légiesen értek a földre. Kislány koromban sokat nézegettem. Nem volt ez szokványos darab, annak ellenére sem, hogy abban az időben még az igazi fából készült bútorok voltak divatban. Emlékszem a szüleim hálószobájában egy hatalmas három ajtós szekrényre, aminek elhúzható volt az egyik ajtaja. Imádtam, ahogy a sínen siklik és eltűnik a másik ajtó mögött. Talán innen ered a gépek, szerkezetek iránti érdeklődésem is.

Ezt az asztalt minden vasárnap ünnepélyesen széthúzta édesapám, mert mi gyerekek nem bírtuk, de megbabonázva figyeltük, ahogy a két végén az asztal lapját kihúzza, majd alulról feltol egy össze hajtott, téglalap alakú részt, szétnyitja, az pont beleillik a vájatba, hozzáigazítja az asztallap két végét és már kész is a nagy étkezőasztal. Kellett is, hiszen heten ültük körül. Minden esetben gyönyörű terítőt kapott és ünnepélyes keretet adott a családi étkezéseknek.

Egészen kislány voltam még, amikor nagymamámat rajtakaptam, hogy titokban megsimogatja. Észrevette, hogy figyelem, így az ölébe ültetett, és azt mondta:

• Tudod, ezt az asztal Sanyi nagybátyád készítette, nagyon régen.
• Mama, ki az a Sanyi nagybátyám?
• Ő az én fiam. Amikor ezt az asztalt készítette, még Pesten laktunk, és anyukád még kislány volt. Tudod, a fiam asztalosnak tanult. Nagyon tehetséges volt, mindenki dicsérte. Ez az asztal volt a vizsgamunkája.
• De szép! – néztem mamámra, és akkor először láttam könnyeket a szemében. Nem értettem a dolgot.

De az óta az eset óta más szemmel néztem az asztalra. Vártam, hátha eljön hozzánk egyszer az a tehetséges Sanyi nagybácsi és elmondja nekem, hogyan készítette. Nagyon érdekelt. Különösen, ahogy előbújt a semmiből a pótlap, aztán amikor összecsuktuk eltűnt. Hát nem érdekes?

Ám Sanyi bátyám nem jött, pedig nagy rokonságunk volt. Vidéken éltünk, ahol hatalmas családi összejöveteleket tartottunk, de Sanyi nagybácsi egyiken sem volt ott.

Kérdezgettem én eleget, de nem kaptam választ. A sokadik kérdésem után anyukám félrevont és azt mondta:

• Kislányom, ne kérdezgesd a mamát! Ha eljön az ideje, elmondja, ha akarja, hagyd őt békén.
• De anyu, akkor mondd el te!
• Én sem mondom el. Ez titok.

Karácsonykor különösen gyönyörű volt az asztal. Édesanyám saját kezűleg hímezte rá a terítőt, és bár nagyon szegények voltunk, roskadásig megtöltötte finomságokkal. Szerettem ezt az asztalt. Titokzatos volt és szép.

A tizedik karácsonyom hatalmas hóviharral indult. Már a második gyertyát gyújtottuk meg vasárnap. Az utána következő hétfőre a mai napig emlékszem. A házakat belepte a hó, csak a kéményekből felszálló füst csíkja jelezte, hogy benn emberek laknak, mert az utca néptelen volt és csendes. Nálunk a cserépkályhában pattogott a tűz, én a Pinokkió című mesekönyvet lapozgattam elmélyülten a húgom kiságyában, mert bár erősen szűk volt rám, és a lábam csak úgy fért el, hogy kilógattam a rácson kitekert pózban fekve, valamilyen általam sem bevallott oknál fogva ott éreztem jól magam. Talán, mert a húgom a kórházban volt és hiányzott.

Lábdobogásra lettem figyelmes. Behallatszott a szobába, ahogy a postás próbálta leverni hatalmas bakancsáról a rátapadt havat. Egy levelet tartott a kezében. Nagymamám kinyitotta az ajtót, és elvette.

Csak annyit mondott, hogy Sanyi, írt a Sanyi! Remegett minden ízében. Mire kimásztam a kiságyból, már édesanyám vizes ruhát tett a mama szívére, aki az asztal melletti széken ülve, ráborulva kedves asztalára zokogott.

De a levelet mégsem Sanyi írta, csak az ugyan olyan nevet viselő egyik távoli rokonunk. Amerikából jött a levél, a néven kívül az tévesztette meg a mamát. A távoli rokon boldog karácsonyt kívánt. Azt hiszem először, és biztosan tudom, hogy utoljára, mert több levél nem érkezett Amerikából.

Akkor nagyon megijedtem, sajnáltam a nagymamám, hogy ilyen nagyon fájt neki valami, amiről akkor még fogalmam sem volt. Aztán mindent elmeséltek nekem. Viszont onnantól kezdve haragudtam az asztalra. A szememben az volt minden bajok forrása. A nagybátyám ’56 karácsonyán elment Amerikába.  Ez az asztal minden, ami belőle maradt.

Az óta az eset óta a nagymamám egyre gyengébb lett. Egyre betegebb. Már nem reménykedett abban, hogy életjelet kap a fiától. Csak sorvadt. Néha leült az asztalhoz, megsimogatta. A fia keze munkája. Az asztal olyankor életre kelt. A fiává változott. Vidám táncot lejtett az előszobában, mama szeme gyönyörködve követte, aggódva leste minden mozdulatát. – Jaj, Sanyikám, el ne ess! – Mosolyogva mutatott a karácsonyfára: – Nézd milyen szép! Hogy megy a sorod, kisfiam? Úgy hiányzol!

Olyankor odamentem hozzá, és megsimogattam az asztalon nyugvó ráncos ujjakat. Mama szeme visszatért a távolból és rám mosolyodott. – Nincs semmi baj kicsim! – és titokban letörölte a ruhája ujjával a könnyeit.

Sok év telt el az óta. Az asztal a húgomé lett. Titokban, amikor nála jártam, megsimogattam. Pont ott, ahol a nagymamánk keze simogatta, és akkor végre megértettem, amit kislánykoromban nem tudtam, hogy ez nem csak egy asztal.

Author: Apor Kata

Apor Kata az Irodalmi Rádió szerzője. Kaliczka Katalinnak hívnak. 1964-ben születtem. Romhány, a szülőfalum egy kis nógrádi település. Már hat évesen baba helyett a Hetvenhét magyar népmese című Benedek Elek könyvvel járkáltam, amíg ki nem olvastam. Aztán, ahogy kell sorban jöttek a pöttyös könyvek, indiánosak, krimik, majd a szépirodalmi művek. A falusi könyvtárban csaknem minden könyvben ott díszelgett a nevem. Az ünnepélyeken én voltam a versmondólány. Majd nyolcadikban az irodalom tanárnőm négyest adott magyarból év végén. Azzal indokolta, hogy a nagyvárosban, ahová továbbtanulni készültem (Budapesten), leendő tanáraim biztosan nagy követelményeket támasztanak, nehogy szégyent hozzak rá! Ezzel nem értettem egyet, de az biztos, hogy jó pedagógus volt, mert soha ötöstől rosszabb jegyet nem kaptam a középiskolában. A JIBRAKI Színtársulat örökös tagjaként végeztem. Bár magyar-történelem szakos tanár szerettem volna lenni, nem vettek fel a főiskolára. Dolgoztam, férjhez mentem, gyerekeket szültem. Két lányt. A nagy harminchárom éves, fotómodell, a kicsi harminc éves, festőművész tanár. Én a papír-írószer üzletben találtam meg a hivatásom. Ott foglalkozhatom gyermekkel, felnőttel egyaránt. Természetesen az irodalom, a kreativitás jegyében. Vezettem színjátszó szakkört, országos harmadik helyig jutottunk. Most Budapesten vezetem az üzletem, az ajtaján cserélgetem a gyerekverseket a gyerekeknek, a novellákat a felnőtteknek, legalább hetente. Nagy örömömre olvasgatják, és szeretik....