Mostanában gyakrabban jövünk Bólyba. A család itt lakik. Aki meg nem, az hazavágyik ide, a békességbe. A templom tiszta és tán túl halk is.
A régi pap jobb volt. Nem a központ küldte. Ő tényleg szerette az embereket és így hirdette az igét. Mostanság az ifjak buliznak, az idősebbek pedig még összejönnek a templom csendjében és a kertek alatt lassan hazasétálnak. Megbeszélik, hogy ki, mikor járt a piacon, hol jobb a zöldség, mi történt Mariska nénivel, amíg nem látták.
Kedvesek ők. Örömmel segítenek, ha baj van. Az öregek még megismerik a természet rezdüléseit. Értik az állatokat és a növények jelzéseit.
November tájékán errefelé már rendezettek az előkertek.
A levelek tisztességesen, csoportokba verődve várnak és ha kisüt a nap, úgy pompáznak a fényben, mintha most születnének roppant nagy energiákkal zöldnek, feszesnek, erősnek.
Pedig már mélyebbek a színek. A csendben előbújik a narancs, majd a bordó-rozsda ébredezik és a pihenő utcák álomlámpás bűvkörében halkan, surrogva, egyre hullanak zúzmarás ágyukra a hajnali falevelek.
Az utcai szendergést néha meg-megzavarja néhány járókelő.
A naspolya érésére váró lelkes helybéliek kis zseblámpákkal és fonott kosarakkal felfegyverezve sétálnak az alvó városka árnyas területein halkan, éjjel.
Istenáldotta mézes, kásás gyümölcsök élnek itt az út szélén a falevelek és az éber kutyák védelme alatt. Mi is gyakran néztük, mint pihen meg a Nap az ágakon és vártuk már, nagyon vártuk, hogy végre megcsípje a dér a fa gyümölcsét, hogy kosárba szedjük megdézsmálni a mennyei ízeket.
Mert eljött a tél. Hideg és nyirkos volt minden érintése! Keze, a fák ágai. Lábai a gyökerek. Gyermekei az alvó rügyek és termései a csodák!
Aki már evett őzbarna, lágy bőrű naspolyát, tudja, mi is a természet ajándéka.
Éjjel érkeztünk a csendes kis utca békés kertjéhez, ahol már hazavártak minket.
Még láttuk a sétálókat, néztük a falevelek tarka szőnyegét, ahogy újra éledtek, moccantak a kocsilámpa fényében, majd riadtan, szürkén összebújtak a surranó gumikerekek mögött.
A ház előtt a parkoló puha volt és ölelő. A levélágy engedte, hogy rátelepedjünk.
Kajla meg sem hallotta, hogy odagurultunk. Tán a kósza szél súgott neki üzenetet, mire a kertkapuhoz futott és boldogan kapaszkodott lábaival a kerítés réseibe.
Hazaértünk.
Fény várt minket! Terített asztal és kedvesség. Amiket hoztunk, nem voltak becsomagolva. Csak a tárgyak. És örültünk, hogy várnak. Sok-sok mondat szakadt fel és ébredt a lelkesedés, majd jött, amihez a szó már kevés.
Az ölelés.
Végre megnyugodtak a lelkek. A tea ízlett, a sajt sok volt, a fokhagyma csípett és a kályha dorombolt. Még meséltünk, még beszéltünk sokat, de végül a fáradtság elengedte a gondokat. Szinte hallottam, amint a friss lepedők a paplan alá bújtak lepihenni. A konyhába indultam még, hogy lezárjam a lámpásokat.
Az étkezőbe érve épp a kapcsolóért nyúltam, amikor szokatlan foltokat láttam a falon.
Két katicabogár kapaszkodott a régi, családi ebédlő mennyezetén. Először csak az egyiket vettem észre, majd megpillantottam a másik pettyes melegedőt, úgy egy méterrel távolabb.
Leültem a székre és szemléltem őket. Egy óra is eltelt, mire a távolabbi elindult a másik felé. Vagy csak moccant. Közeledett.
Mintha a falfesték mintáit nézegették volna, úgy lépegettek. Lassan, néha megpihenve haladtak.
Hajnalban aludni tértem, de álmomban láttam őket, ahogy magányukat föladva téblábolnak egymás felé. Reggelre ébredve a fal még ott volt, a minta is változatlan, de a katicák már egymás mellett kapaszkodtak. Azon a decemberi néhány napon még sokszor csodáltam őket. Tán beszélgettek is.
Így történt.
Mikulás éjszakáján az első Katica a sarokba bújt. Egy apró repedés mélyére kucorodott. Mi történhetett?
Szerettem volna, ha a második Katica utána indul. Azt hiszem, láttam, hogy egy picinkét valóban arrafelé fordult… talán… Majd ismét eljött az álomhozó este.
Másnap az ablakon át néztem, amit ők is láthattak. Bordó levelek keringtek, integettek. Az október végi őszt idéző nappalok még megmutatták pompájukat a világnak, de a decemberi esték már deres függönyt vontak a kis házak ablakaira. Az étkezőben meleg volt és békességes csend. A kinti zsivaj megszűnt idebent. Gyakran felpillantottam a katicákra, vajon mit gondolnak, mit éreznek.
És akkor úgy láttam, mintha megint egy cseppet csökkent volna az a távolság…
Hideg lesz a tél, azt hiszem. A fűtött szobákban még mindenre van idő!
A falfestékek türelmesek. A gyógyító gyertyafény pedig csodákra képes.
A katicák tavaszig még közelebb bújhatnak egymáshoz.
Author: Bujdosó Miklós Gábor
Bujdosó Miklós Gábor vagyok. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Kis gyermekkorom óta olvasok és mesélek. Prózák, versek születtek kacskaringós életutam segítségével. Gyűjtöttem régi emlékeket idős emberektől és friss történeteket kaptam apró gyermekektől. Szállodákban dolgoztam és voltam kertész, fotográfus, evezős edző, így találkozásaimat papírra vetve igaz és kitalált emlékekkel próbálom meglepni az érdeklődőket. A szürreális, fordított mesék is a kedvenceimmé váltak a gyerekek rámhatásaként. Gabriella párom és Bálint fiam folyamatosan támogatnak, segítenek az utamon. Önálló mesekönyvem és egy kis verses kötetem született már, valamint antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Továbbra is érdekel, hogy miként érzi magát az Ecset, a Kisegér, az Ember, ha belép a történeteimbe. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak!
