Őfelsége kedélyét sötét gondok nyomasztották. II. Kalafánc, a hedonok királya már csaknem húsz esztendeje koptatta a trónt, és országa történetében ez ez szokatlanul hosszú időnek számított. Ugyanis Hedonisztánban minden negyedik évben maga a nép választja uralkodóját. Száz évvel korábban egy felkelés megdöntötte az akkori zsarnok király hatalmát és kivívta a szabad választások jogát, de a hagyományokat tisztelő nép még őrizte és dédelgette emlékezetében a jóságos, atyáskodó uralkodók képét és ragaszkodott a királyság intézményéhez. Így jött létre Hedonisztán különös, öszvér kreatúrája, az alattvalók által választott egyeduralkodó.
Hamarosan esedékes a következő választási ceremónia, és Kalafánc király szénája bizony, rosszul áll. Az új, fényűző palota építése kiürítette a kincstárat és az egyre mohóbb rokonok, barátok és talpnyalók pénzelése elapasztotta az ország vagyonát. A rossz időjárás következtében a hedonok fő tápláléka, a földi csicsóka terméshozama katasztrofális volt, az országot éhínség fenyegette. Álmatlan éjszakáin Kalafánc azon törte a fejét, hogy miként szerezhetné vissza népe rokonszenvét. A trón elvesztésének lehetősége páni félelemmel töltötte el és gyors cselekvésre ösztönözte az uralkodót. Mindenekelőtt magához rendelte újonnan kinevezett hadvezérét, Banga-Bengát.
A fiatal generális buzgó és törekvő ember volt. Epedve várta az alkalmat, hogy bizonyíthassa rátermettségét és királya iránti hűségét. Legszebb álmaiban maga az uralkodó tűzte mellére a monarchia legmagasabb kitüntetését, a Nagy Arany Pedál Medál érdemrendet. Őfelsége hívására nagy csörömpöléssel tüstént a trónterembe sietett, teljes harci díszben, sisakját hóna alá szorítva várta a parancsot.
Kalafánc komótosan, szótlanul körbejárta vigyázzállásba merevedett hadvezérét, mintha csak öltözéke és felszerelése kifogástalanságáról kívánna meggyőződni.
– Lesz egy kis dolog, fiam. Munkára fel! Eleget hizlaltátok a hátsótokat itt a palotában. Szedd össze a seregedet, reggelre indulásra készen álljatok. Tudod-e, hová fogtok menni?
– Ahová felséged parancsolja.
– Nagyon jó válasz, fiam! Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy Marmonciába küldelek?
Hedonisztán egy magas hegyekkel övezett, nagy kiterjedésű medencében terült el. Messze, a hegyeken túl, a síkvidéken, félelmetes hírű népség lakott. Ők voltak a marmoncok. Királyukat, aki a népi hiedelem szerint gonosz emberevő óriás volt, Nagylábú Dib-Dábnak hívták. Neve hallatán még a legbátrabb hedon férfiak szíve is megremegett. Hedonisztánban a marmonc szó a legsúlyosabb sértésnek számított. Ha a kocsmában a vita hevében valakire azt kiáltották: Te marmonc! – ott bizonyosan vér folyt. A rakoncátlan gyereket Nagylábú Dib-Dábbal ijesztgették és hosszú téli estéken az emberek vérfagyasztó históriákat meséltek a marmoncok rémtetteiről.
De Banga-Benga arcán nyoma sem volt félelemnek.
– Nyakunkon a választás, fiam, csinálni kell egy kis kalamajkát, hogy eltereljük az emberek figyelmét a bajokról. Felvonultok a határvidéken és provokáltok egy kis verekedést. Meg kell mutatnunk, hogy mi is a világon vagyunk. Elvárom, hogy minden rendben folyjék. Az istenek segítsenek utadon!
Reggel Kalafánc a palota ablakából fancsali ábrázattal és borús tekintettel szemlélte, amint hadvezére kéttucatnyi délceg lovas katona – Hedonisztán teljes hadserege – élén útnak indul napnyugat felé. Pocsék éjszakája volt a királyi felségnek. Azt álmodta, hogy elveszítette a választást és alattvalói egyszerűen kipenderítették a trónszékből.
*
Még egy hét sem telt el azóta, hogy Banga-Benga a hadsereggel elvonult Marmoncia felé. Ezért a király ugyancsak meglepődött, amikor jelentették neki, hogy hadvezére megérkezett és kihallgatásra jelentkezik. Banga-Benga kifogástalan díszegyenruhában lépett az uralkodó elé és vigyázzállásba vágta magát.
– Felséges uram, a feladatot teljesítettem! Ellenség legyőzve, főkolomposok felnégyelve, karóba húzva, falvak felégetve. A pórnépet elűztük, messze a pusztaságba. A hadsereget teljes létszámban, sértetlenül hazahoztam. Méltóztassék kitekinteni az ablakon! Katonáim most hozzák Nagylábú Dib-Dáb levágott fejét, lándzsahegyre tűzve.
A hadvezér önelégült, büszke mosollyal tekintett szét a trónteremben. Most már bizonyosan megkapja a hőn áhított Nagy Arany Pedál Medál érdemrendet.
A király égnek emelte karjait, oroszlánbőgéshez hasonló hangokat bocsátott ki a torkán, háromszor körbefutotta a trón emelvényét, majd földhöz csapta a koronáját, felborzolta ősz haját és megtépkedte szakállát. E különös szertartás végeztével kitárt karokkal a hadvezér felé rohant. Két kézzel megragadta a grabancát és az arcába üvöltött.
– Mit műveltél, te isten marhája? Te akasztófavirág! Öreg napjaim megkeserítője! Te kétbalkezes barom, te ország szégyene!
Amikor kifogyott a szitokszavakból, a testőreihez fordult: – Vessétek a legsötétebb tömlöcbe ezt a gazembert!
Aztán ugrasztotta a titkárát, hogy azonnal hívja a palotába Simanyelvű Agit-Propot.
Simanyelvű a kezdetek óta szolgálta az uralkodót, ő volt Kalafánc legcsavarosabb eszű tanácsosa és egyben legbuzgóbb talpnyalója. Rendkívül aljas és gátlástalan ember hírében állt. Ezek a felbecsülhetetlenül értékes tulajdonságok tették nélkülözhetetlenné személyét az udvarban.
A király felindultsága nem volt alaptalan. A marmoncok valójában békés, jámbor földművelő emberek voltak. Békeszerető, humanista uralkodójuk, Nagylábú Dib-Dáb nemhogy hadsereget, de még saját testőrséget sem tartott fenn. Annyira utálta az uniformist, hogy még egy tűzoltózenekart sem tűrt meg a környezetében. De Hedonisztán népe minderről másképpen értesült.
Trónra kerülésekor Kalafánc nyomasztó gazdasági gondokat és elégedetlenkedő alattvalókat örökölt. Tanácsosa, Simanyelvű Agit-Prop, ördögien zseniális tervez eszelt ki. Ellenséget kell teremteni! Az ország minden bajáért a gonosz, bajkeverő marmoncokat kell okolni, és az állandó fenyegetettség érzése majd a jóságos király védőszárnya alá gyűjti a népet. Agit-Prop marmoncellenes propaganda-hadjárata elsöprően sikeres volt és a terv mostanáig kiválóan működött.
– Mindennek vége! Mehetünk mindketten csicsókát kapálni az ültetvényekre – siránkozott a király a megérkező Agit-Propnak, majd a történtek ismertetésébe fogott.
– Ne fáradjon, felség, már mindenről értesültem – bókolt kopasz, bibircsókos fejével a Simanyelvű. – De én nem látom ilyen sötéten a helyzetet. Bízzék felséged a meggyőzés erejében! Nem kell mást tenni, mint elhinteni a nép körében a propaganda magját, amely önálló életre kel az emberek ajkain, terjed, dagad, növekszik, erjed, mint a kenyértészta.
– De ez az akasztófáravaló, túlbuzgó marha mindent elrontott. Elküldtem, hogy a választás előtt szokás szerint csináljon egy kis veszekedést a határnál, hogy majd az igriceinknek legyen miről kántálniuk a kocsmákban, felnagyítva hős katonáink dicső tetteit. Erre ez a vadbarom kiirtja az egyetlen ellenségemet. Most honnan veszek másik ellenséget, amikor az egész pusztaságban ötven napi járóföldre egy teremtett lélek sem lakik?! Alattvalóim mostanáig úgy vélekedtek: Nem baj, ha nyomorgunk is, amíg jó királyunk megvéd minket a marmoncoktól! De most majd rájönnek, hogy Nagylábú Dib-Dáb sohasem volt emberevő óriás és a rémtettekről szóló történetek csak mesék. Elégedetlenkedni és követelőzni fognak.
– Ez nem fog megtörténni, királyom. Felséged igen bölcsen tette, hogy megfogadta tanácsomat és a marmonc veszélyre hivatkozva lezáratta a határokat. A katonai akció titokban marad. Trónja és hatalma nem forog veszélyben. Mindenekelőtt kegyeskedjék valami igazán hangzatos, ám pénzbe nem kerülő hangulatjavító rendelkezést kihirdettetni! Meglátja felséged, milyen könnyen és gyorsan lehet a nép hangulatát a hatalom érdekei szerint befolyásolni. Bízzék Agit-Propban, felség! És bízzék a népében!
*
A választásról érkező hírek nem tették boldoggá Kalafánc királyt. Emberei óráról órára egyre csüggesztőbb jelentéseket küldtek a voksolás állásáról. A palota elé kihelyezett urnákban alig-alig gyarapodtak az uralkodót támogató szavazatok.
Pedig Kalafánc mindent megtett a siker érdekében. Agit-Prop tanácsát követve példátlan emberjogi intézkedést foganatosított: még az elítélteknek is megadta a szabad választás jogát. A delikvensek szabadon választhattak a kerékbe törés és a karóba húzás között. De a nép gonosz és hálátlan. A kocsmákban rothadt csicsókával dobálták meg az uralkodót éltető és Hedonisztán boldog jövőjéről gajdoló udvari dalnokokat.
A király emberei elhíresztelték, hogy az ellenlábas jelölt, Nagyfülű Pupák, a marmoncok ügynöke és egyébként sem méltó a királyi trónra, mert zaklatási ügybe keveredett. Egy előkelő udvarhölgy határozottan állította, hogy tízéves kislány korában Nagyfülű rendszeresen molesztálta. Ám a rossznyelvek azt suttogták, hogy annak idején még Nagyfülű Pupák is csak tízesztendős volt és az egész zaklatás abban merült ki, hogy Pupák néhanapján megcibálta a leányka haját.
Néhány nappal a választási ceremónia előtt Agit-Prop zseniális ötlettel állt elő. Hedonisztánban, a hagyományoknak megfelelően, a voksolás során a királyt támogató alattvalók egy-egy szerecsendiót dobtak az urnába, míg az ellenlábas jelölt hívei egy szem barackmaggal szavaztak. A választást megelőzően a kancellária – Agit-Prop sugallatára – rendeletet bocsátott ki, melynek értelmében ezentúl a király elleni voksokat nem barackmaggal, hanem kizárólag datolyamaggal lehet leadni. Csakhogy sem Hedonisztánban, sem belátható távolságban a környéken sehol sem termett datolya. Mégis, rejtélyes módon, a leleményes hedonok minden nehézség ellenére zsákszámra szerezték be a ritka gyümölcsöt. A választás napján, a király legnagyobb bosszúságára, még az utcagyerekek és a koldusok is marékszám majszolták a datolyát.
Minden erőfeszítés hiábavalónak bizonyult. A kora délutáni órákra bizonyossá vált, hogy a király elveszíti a választást.
Kalafánc éppen a palota fegyvertárában matatott, hogy kiválassza a legalkalmasabb kardot, amelybe beledőlhet, amikor Agit-Prop ismerős, nyálas hangja ütötte meg a fülét.
– Szíveskedjék velem jönni, felség! Szeretett népe látni kívánja.
– Hogyan? De hiszen…
– Mondtam felségednek, hogy bízzék Agit-Propban – vigyorgott sejtelmesen a tanácsos és szelíd erőszakkal az ablakhoz tessékelte a királyt.
Az utcáról zajongó embertömeg hangjai, jókedvű nevetés, gyerekzsivaj lopakodott be a palotába. Kalafánc óvatosan kitekintett. A napsütötte, tágas téren megsokasodott az alattvalók tömege. A palota előtt mindenki sört és főtt virslit kapott , kedves arcú nénik sós perecet és bambit osztogattak a gyerekeknek. A parkban bohócok szórakoztatták a közönséget és vidám színekkel kifestett ringlispíl forgott. Dob és cintányér erősödő, ütemes hangfoszlányai fúvószenekar közeledtét sejttették. Az út közepén makulátlan fehér szoknyácskába öltözött, kipirult arcú, csinos mazsorett lányok csapata masírozott. Mögöttük elegáns, sötétkék egyenruhás rezesbanda a pattogó ritmusú királyi indulót harsogta.
Egyszerre csak, mintegy vezényszóra, a tér különböző pontjain, kis csoportokban vonulva, feltűntek Agit-Prop emberei. A citromsárga királyi zászlót lengetve, ellenállhatatlan hangerővel skandálták: Hurrá, győztünk! Kalafánc a királyunk! Hurrá, győztünk! Éljen Kalafánc!
Az emberek megzavarodva tébláboltak a téren, kérdően bámultak egymásra, de aztán néhányan Agit-Prop emberei közé álltak és együtt üvöltöttek velük. Majd egyre többen és többen csatlakoztak a királyi sárga zászlósokhoz.
A hangulat hamarosan mindenkit magával ragadott, mint megáradt folyam, nőtt, dagadt az embertömeg. Ellenállhatatlanul nyomultak a palota felé, feldöntve, elsodorva, széttiporva a főtéren felállított urnákat, jegyzőstől, íródeákostól, szavazatszámláló bizottságostól. A gigantikus tömeg a palota elé érve dörgedelmes hangerővel harsogta: Ka-la-fánc! Ka-la-fánc!
A király, felbátorodva és magabiztosságát visszanyerve, nyájas ábrázattal kilépett az erkélyre és kegyeskedett karja ütemes lengetésével üdvözölni alattvalóit.
A hedon szíveket csordultig töltötte az együvé tartozás nagy-nagy, langymeleg nyájboldogsága és az ország népe könnyes szemekkel, rajongva éltette szeretett uralkodóját.
Author: Kovács P. Zoltán
Pályakezdő tollkoptató vagyok. Eltekintve a rendszerváltás utáni, néhányéves újságírói tevékenységemtől, mindeddig sikeresen ellenálltam az erős kísértésnek, hogy bármiféle, irodalminak nevezhető megnyilvánulásommal inzultáljam embertársaimat. Ám idősebb korára az ember szószátyár lesz és meggondolatlanná válik. Könnyebben enged a fehér papírlap és a betű csábításának. A könyvek iránti vonzódás és az irodalom szeretete végigkísérte életemet. Számomra az írás nemes és érdekes intellektuális játék, kaland. Ám meggyőződésem, hogy az írói tevékenység sohasem lehet öncélú szórakozás: remélem, hogy nyugtalanító világunkban néhány percnyi kellemes és tartalmas kikapcsolódást tudok nyújtani mindazoknak, akik megtisztelnek novelláim olvasásával.