Igazi nyár volt. A nap hosszan delelt a fejünk felett és az öreg Duna mélyen visszahúzódott medrébe. A fák alatti partszakaszok csepp árnyékot nyújtottak. A fövenyre gördülő hullámok egy pillanat alatt fényesre festették a homokot, majd szemcséi közé bújva újra visszacsurogtak a hívogató anyaölbe.
A nagy folyó békésen mosogatta a parti köveket. A horgászok nyakában vizes törölköző párolgott és a vízenjárók kis csónakjaikat ápolgatták a stégek tetején.
Péter épp a kikötéshez készülődött, amikor a távolban megjelent a Dunaföldvár nevű gőzös szép sziluettje. Péter fölpillantott, majd a lapátokat a mólóra fektette és gondosan kihúzta régi vászonkajakját a faborításra. Nyújtózott néhányszor, azután elővette megszokott útibatyuját. Egy kulacsnyi víz és néhány szem gyümölcs volt benne. Pár kortyot ivott csupán. A közeledő lapátkerekes nagyhajót figyelte.
A Dunaföldvár komótosan, de legyőzhetetlenül kúszott felfelé a Dunán.
Péter még egyet húzott a kulacsából, majd egy sokat látott, régi szivaccsal tisztogatni kezdte a kajakját. A nagy víz még nem ráncolta a homlokát. Kisimulva ölelgette a partot és apró fodrai vissza-visszanéztek a meder közepére.
Néhány perc múlva a gőzös épp a stégfeljáróval szemben, a folyó közepén haladt felfelé. Olyan volt, mint egy téli jégtörő. Előtte tükörvíz, mögötte pedig már habos barázdák lengették meg a közelében bóbiskoló kacsákat.
Az első komolyabb hullámok a feljáróhoz kéredzkedtek és magukkal vitték volna a lapátokat, de Péter még időben felkapta őket és a part felé indult velük. Rutinos evezős volt, mégsem számított komolyabb veszélyre. Pár pillanat múlva már félméteres dombok emelgették a falapokat és mire Péter a stég közepére ért, a Duna, mint egy rakoncátlan vadló, óriási erővel rángatta a kikötő tartozékait.
A nehéz feljáró első része felemelkedett. Péter megbillent és az egyik lábával az elmozduló falapok közé lépett. A hullám továbbszökkent és a stég mázsás álkapcsa kelepceként Péter bokájára zárult.
Ekkor érkeztem a partra.
Péter felém kiáltott:
-Gyere, segíts! Beszorult a lábam!
Kezemben két lapáttal rohantam felé. Láttam, hogy az orrhullámok mögött a lankásabb ívek alig-alig emelik meg a stég csukódó elemeit és lassan összeroppantják Péter lábát.
-Segíts! – kiabálta idegesen.
Ezalatt a Dunaföldvár egyre közelebb kúszott és óriási farhullámokat küldött a part felé.
-Amint ideér a hullám, kinyílik a stég! Akkor rántsd ki a lábad! – kiáltottam és a lapátok végeit a bokája mellé, a rések közé döftem.
A farhullám megérkezett! Óriási reccsenéssel felemelte a stéget! Az evezőket teljes erővel feszítettem, Péter pedig egy hatalmasat ordított és kirántotta a lábát. Péter remegett, kiabált, de nagyon boldog volt!
A bokája lila lett, véraláfutásos és hurkásra dagadt, de kiszabadult!
A Duna elcsendesedett. Péter is megnyugodott.
Teltek az évek és sok szép hullám hátán lovagoltunk még. Egyszercsak megtudtam, hogy nagy a baj! Pétert a Teremtő hosszas beszélgetések után végleg magához szólította.
Azóta a Dunaföldvár már csendesebben, szinte lábujjhegyen jár és a parthoz érve egészen lágyak lettek stégölelő hullámai.
Author: Bujdosó Miklós Gábor
Bujdosó Miklós Gábor vagyok. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Kis gyermekkorom óta olvasok és mesélek. Prózák, versek születtek kacskaringós életutam segítségével. Gyűjtöttem régi emlékeket idős emberektől és friss történeteket kaptam apró gyermekektől. Szállodákban dolgoztam és voltam kertész, fotográfus, evezős edző, így találkozásaimat papírra vetve igaz és kitalált emlékekkel próbálom meglepni az érdeklődőket. A szürreális, fordított mesék is a kedvenceimmé váltak a gyerekek rámhatásaként. Gabriella párom és Bálint fiam folyamatosan támogatnak, segítenek az utamon. Önálló mesekönyvem és egy kis verses kötetem született már, valamint antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Továbbra is érdekel, hogy miként érzi magát az Ecset, a Kisegér, az Ember, ha belép a történeteimbe. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak!
