NOSZTALGIAVONAT

A négy óra harmincas gyors, akár egy homályban settenkedő lomha, őskori monstrum, végre előbukkant a kanyarból és bevánszorgott a kisvárosi állomás nyitott peronjára. A sötétséggel küzdő mozdonylámpák vibráló, vaksi fénye csak a havas eső ferdén csapódó szemcséit világította meg. A november végi időjárás hozta szokott formáját: szél, nyirkos hideg, a délután derekán már teljes sötétség. Az egész napos ázás-fázás után az ember hajlamos azt gondolni, hogy a világon a legjobb hely egy jól fűtött vasúti fülke.

Szokatlanul sok utas volt a vonaton. Az egyik hatszemélyes kupéban találtam helyet, bevackoltam magam a sarokba, az egyetlen szabad ülőhelyre. Mintha csak egy iskolai lyukasóra kellős közepébe csöppentem volna. Útitársaim tizenegy-tizenkét éves nebulók voltak, a rossz idő cseppet sem zavarta őket, mondhatni, emelkedett hangulatban élvezték az utazás örömeit. Egy kis vörös hajú, szeplős képű lányka volt közöttük a főkolompos, vélhetően minden jóféle csibészség kiagyalója és résztvevője. A gyerkőcök élénk érdeklődéssel méregettek, akár a bennszülöttek a közéjük keveredő fehér embert. A csetepaté némileg alábbhagyott, a kölkök vigyori képpel pusmogtak és cinkosan nézegettek egymásra, mintha készülnének valamire. Arra gondoltam, hogy kihasználom az előttem álló másfél órányi unalmas vonatozást és befejezem a munkámmal járó adminisztrációs teendőket. Éppen elő akartam húzni táskámból  a munka kellékeit, amikor a mellettem ülő kese hajú, értelmes ábrázatú fiúcska ártatlan mosollyal az arcán nyakamba zúdította a kérdést:

– A bácsi ismeri a Fermat-sejtés matematikai megoldását?

A fene! Már jócskán kinőttem a csikókorból, de mindeddig sikeresen elkerültem, hogy bárki is bácsinak szólítson. Azon már nem is csodálkoztam, hogy ezek a lurkók, fenekükön a tojáshéjjal, ilyen komoly elméleti kérdésekkel koptatják az elméjüket.

– Hát… hallottam már valamit harangozni a Fermat-sejtésről. De engem nem bácsinak hívnak, hanem Péternek. Akár tegeződhetünk is, ha nincs ellene kifogásotok.

A kölcsönös bemutatkozás után kiderült, hogy előkelő társaságba csöppenten, a kis zsenik egy jó nevű gimnázium második osztályába járnak és valami rangos matematikai versenyen vettek részt a fővárosban. Máris nagy vehemenciával magyarázzák a verseny eseményeit. Szerencsémre a Fermat-sejtés ügye többé nem került szóba, de a matek feladatokhoz néhány okosnak vélt megjegyzéssel hozzá tudtam szólni. Sikerült elnyernem a rokonszenvüket, a jelek szerint teljes jogú tagként bevettek a bandába.

Lelkesen mesélik az iskolai eseményeket, csínytevéseket, és ahogy telik az idő, egyre inkább eltűnik a köztünk lévő húszévnyi korkülönbség, én is tizenkét éves vagyok más újra, az egykori iskolámban ülök a többi ördögfióka között. Tizenkét évesen az ember úgy érzi, hogy a világról és az életről már mindent tud, amit tudni lehet és tudni érdemes. Életre szóló barátságok születnek ebben az életkorban és a baráti kapcsolatokat még nem rontják meg holmi csip-csup lányügyek, rivalizálások. Mintha csak ma lenne, látom, ahogy a jó Majer Jocó barátom, aki büszkén viselte az osztályfőnök által ráragasztott osztályutolsó címet, az asztalra könyökölve, a tizenkét évesek mélységes világfájdalmával az arcán, mélán dudorássza Seress Rezső örökzöldjét: Fizetek, főúr, volt egy feketém / és egy életem, amit elrontottam én…

Nosztalgiázásomból Norbi, az okos képű szöszke gyerek felkiáltása zökkent ki.

– Azannya! Már megint itt van!

Önkéntelenül az ajtó felé néztem. A folyosóról egy ötven körüli, erősen kopaszodó, golyószemű pasas bámult befelé, mintha vágóhídra szánt kisborjúkat mustrálna. Valóban, nekem is úgy tűnt, hogy ugyanez a fickó egyszer már korábban is megállt a fülke ajtaja előtt és ugyanígy, idegesítően bámészkodott a nagy, bagoly szemeivel.

– Ki az a kopasz, ismeritek talán?

– Óóó, mindenki ismeri. Ez egy pedofil bácsi – magyarázza Luca, a szeplős bandavezér, a világ legtermészetesebb hangján. – Ott lakik a mi városunkban, állandóan az iskola környékén mászkál, meg a vasútállomáson és lesi a gyerekeket.

Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy nevessek-e, vagy komoly képet vágjak. Gyerekes fantáziálásnak véltem az egész históriát és a továbbiakban nem törődtem a kopasz kukkolóval. A nebulóktól olyan fontos információk birtokába jutottam, hogy az iskolaigazgató otthon villanyvasúttal szokott játszani, de ez még semmi, mert az ötvenöt éves földrajztanárnő titokban diszkóba jár és a Metallica a kedvence. Aztán a dagi Flóra és a szemüveges Szandi egymás szavába vágva mesélték, hogy egy születésnapi bulin hogyan toltak ki a nagyon-nagyon utálatos Jankával és a rettenetesen kiállhatatlan Bogival. A történetben fontos szerepe volt valami hashajtóval felturbózott süteménynek, de az érdekes sztori végkifejletét sohasem tudtam meg.

A fülkeajtón hirtelen Luca rontott be. Néhány perccel azelőtt kiment a mosdóba és most falfehéren, remegő hangon dadogta: – Ott van a folyosón. Elállta az utamat. Csak nézett, nézett a nagy szemeivel…

– Ki volt az? A kopasz?

– Hogy szabadultál meg?

– Hát… jól a lábára léptem és elszaladtam – válaszolta a kislány, immár visszanyerve magabiztosságát.

Kinéztem a fülke ajtaján, de csak egy alak hátát láttam egy szemvillanásnyi időre, ahogy eltűnt a vagon végét lezáró ajtó mögött. Végigmentem a folyosón mindkét irányba, de senkit sem láttam.

– Na, ezt jól elijesztetted – mondtam Lucának, kissé erőltetett vidámsággal a hangomban –, ezt a pofát már nem látjuk itt többet.

A gyerekek, mint megriadt kiscsibék, félősen bújtak közelebb egymáshoz. Megnyugtattam őket, hogy itt nem eshet bajuk, de a korábbi fesztelen, jó hangulat már nem tért vissza.

Nem tudtam napirendre térni a történtek felett. Magam elé idéztem a kopasz arcvonásait. Igen, határozottan van benne valami rendellenes. Kidülledt szemek, vastag orr, kéjsóvár tekintet… Lombrosonak, a kriminológusnak igaza lehet: az emberi arc elárulja a bűnözői hajlamot. Az iskoláról is megvolt a véleményem. Igaz, hogy ezek a lurkók már kinőttek az óvodás korból, de azért mégis csak szokatlan, hogy tizenkét éves gyerekeket kísérő nélkül elengednek ilyen hosszú útra.

Nehezen múlt az idő, a vonat bosszantó lassúsággal döcögött, de végül az ablakon át feltűntek a város távoli fényei. Ekkor hirtelen kivágódott a tolóajtó és belépett a fülkébe a gülüszemű, kopasz férfi.

– Na, zsiványok, készüljetek, hamarosan leszállunk! – adta ki az ukázt a gyerekeknek, aztán hozzám fordult. Egy rokonszenves, emberséget sugárzó arc nézett rám.

– Én vagyok az osztályfőnöke ezeknek a haramiáknak. Remélem, nem okoztak túl sok kellemetlenséget.

– Ne-em, nem, éppen ellenkezőleg. Khm… nagyon jól szórakoztunk. És… és elnézést kérek, azt hiszem, elfoglaltam az ön ülőhelyét.

Búcsúzóul küldtem a leszálló gyerekek felé egy biztató mosolyt: Srácok, ez nagy csibészség volt, de nem haragszom rátok, belevaló kölykök vagytok, szeretlek titeket. Cinkos, kaján, összekacsintó vigyor volt a válasz. De ezt a néma üzenetváltást nem értette más, csak mi, beavatottak.

 

Kovács P. Zoltán
Author: Kovács P. Zoltán

Pályakezdő tollkoptató vagyok. Eltekintve a rendszerváltás utáni, néhányéves újságírói tevékenységemtől, mindeddig sikeresen ellenálltam az erős kísértésnek, hogy bármiféle, irodalminak nevezhető megnyilvánulásommal inzultáljam embertársaimat. Ám idősebb korára az ember szószátyár lesz és meggondolatlanná válik. Könnyebben enged a fehér papírlap és a betű csábításának. A könyvek iránti vonzódás és az irodalom szeretete végigkísérte életemet. Számomra az írás nemes és érdekes intellektuális játék, kaland. Ám meggyőződésem, hogy az írói tevékenység sohasem lehet öncélú szórakozás: remélem, hogy nyugtalanító világunkban néhány percnyi kellemes és tartalmas kikapcsolódást tudok nyújtani mindazoknak, akik megtisztelnek novelláim olvasásával.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Bujaság

Bujaság Isten özönvízzel súlytotta a bűnös emberiséget, mert elhagyva az Urat bűneivel elvesztett minden társas szépséget A bűnös nemi vágyakozás a tisztaság elleni támadás s

Teljes bejegyzés »

Credo

Látod-e, testvér, hogy morog, s közben csetlik-botlik ez a világ, hogy velünk együtt forog, megrág, kiköp, s szalad tovább? Látod-e, hogy az elmúlás gondolatától a

Teljes bejegyzés »

Fösvénység

Fösvénység Önzővé vált az ember, s tettei öncélúvá, Vagyongyűjtés lett az egyik legnagyobb kísértés Közben a világ elmarad, s elmúlik ifjúsága Értékeit elveszti, ami talán

Teljes bejegyzés »

Tavaszi szél

Author: Halász Zoltán Nevem Halász Zoltán. 1957-ben születtem Pécsett. Az itt – jellemzően műszaki pályán – ledolgozott 46 év után immár nyugdíjasként szeretnék a mintegy

Teljes bejegyzés »

Az első tavaszi nap

Beck Brigitta: Az első tavaszi nap   Mézízű zsongás libben A szirmok közt, S lobogva úszik el a fényben, Keresztül az egész városon, Melegen, puhán,

Teljes bejegyzés »

Kevélység

Kevélység A történelem peremére sodródott az ember mert vitára adta a fejét a teremtő Istennel Gondolta : meg tud egyezni a természettel majd hogy végleg

Teljes bejegyzés »