Vad kaland

Igazi tavaszi délután volt. Napfényben fürdött március első hete.
Autómmal a város felé igyekeztem. Alig volt forgalom. Arra gondoltam, hogy milyen jó lenne egyet kirándulni a közeli erdőben. A Budakeszi úton haladtam és az emelkedő végén már láttam a Szép Juhászné kanyarulatait, amikor a két út találkozásánál néhány villogó autóra lettem figyelmes. Lefékeztem.

Elől egy nagy, fekete terepjáró állt, mögötte a kíváncsiskodók sora és a szemben lévő sávban egy tűzoltókocsi piroslott. Négy-öt férfi tanakodott a terepjáró közelében, majd egyikőjük elővett egy kis nyeles forgalomirányító táblát és zöld oldalát felém fordította. Lassan elindultam.
A fekete dzsip mellé érve láttam, hogy egy óriási vaddisznó hever a kocsi orra előtt. Igazán nagy volt, szinte eltakarta a terepjáró elejét. Nem mozdult, csak feküdt a kerekeknél.

– Micsoda baleset! – gondoltam, majd a visszapillantott képet eltakarta a mögöttem érkező autók sora. Bekapcsoltam a rádiót. Pár perc múlva a hírekben bemondták, hogy baleset miatt lassul a forgalom a Budakeszi felé vezető úton. Mentő nem jött, személyi sérülés nem történt.
És akkor ki menti meg a vaddisznót? Csak elkábult? Vagy elpusztult? Ez nem derült ki a híradásból. Már vidám zene szólt. A közelgő Nőnap örömeiről beszéltek minden adón. A szerkesztők pedig bizonyára az újabb meghökkentő rémhíreket keresték még a neten a következő zeneszünet idejére.

Pénteken este beutaztam Bálintért az iskolába. A hazaúton elmeséltem neki az óriási vaddisznó történetét. A kanyarhoz érve nyoma sem látszott már a korábbi eseményeknek. Nem volt helyszínelő, nem voltak krétanyomok a földön. Vérnyomokat sem láttunk. Minden rendben volt. Lehet, hogy a vaddisznó túlélte a találkozást?

Szombaton kora reggel a napfény ébresztett minket.
– Menjünk a vadasparkba, jó? – mondtam Bálintnak, akivel többször jártunk már ott a rágcsálók, madarak és szarvasok között. Becsomagoltunk. Két hátizsák telt meg lámpákkal, kötelekkel, késekkel és némi elemózsiával. A parkba érve hamar megnéztük a játszadozó mókusokat, majd a kis házaik mellett tovább indultunk a terület belseje felé.

Nemrég eshetett, mert nagy volt a sár és az egyik traktorút hosszú mélyedésében egy kisebb tóra találtunk. Igazi fürdőhely, amolyan hollywoodi lábnyom-megőrző született az állatok számára.
Ahogy ott nézelődtünk, Bálint valamilyen zörgésre lett figyelmes. Megállított és csendben az út túlsó oldalára mutatott. Az erdő széle kisebb dombot formázott és rajta tíz pici, szeleburdi vadmalac rohangászott, turkált a sáros avarban.

– Lefotózom! – suttogtam halkan, amikor megjelent a malacmama! Megjelent, megállt és minket nézett. Szimatolt néhányat, majd, amikor a kis malacsereglet tovaszaladt, ő is moccant és eltűnt a fák között.
Ekkor észleltem valamit! Beljebb, jóval beljebb a sűrűben, mintha egy nagy, fekete árny futott volna a vadmalacok után.
Továbbindultunk. Figyeltük az aljnövényzet rezzenéseit. Igazából nem volt túl megnyugtató az a pár méter széles erdei uszoda védelme, amely a szemközti erdőszakaszt elválasztotta tőlünk. Nagy ívben a fák mögé kerültünk, hogy biztonságban, külön utakon járhassunk a malac-családtól. A derékig érő fűben egy kis gyalogútra lelve szép zöld tisztás hívogatott minket.

– Őzetető! – mutatott előre Bálint és valóban, egy ácsolt, náddal fedett nagy asztal várt minket, lábnyomokkal sűrűn körbe véve. A legutóbbi nagy szarvasbűvöléskor is hasonló tápot tettünk be a zsebeinkbe, de most nem vettünk belőle egy szemet sem. Ahogy a vadaspark felé fordultunk, az egyik bokor megzörrent. Majd még egy! Óvatosan lépdeltünk a távoli kerítés felé. Elkezdtünk fütyörészni és egyre hangosabban beszéltünk, hogy az a minket figyelő valami megtudja, mi nem félünk semmitől sem.

Az út kiszélesedett és a magas növényzet mögött már látszottak az állatmenhely szélső, szarvas lakta területei. Gyermekhangokat, kirándulók vidám zsivaját hozta felénk a tavaszi szél. Egészen megkönnyebbültünk már, amikor tőlünk 50-60 méternyire, hirtelen sok pici vadmalac futott át az úton. Vidáman pattogtak, visítoztak a bokrok lábainál. És ekkor megjelent mögöttük a malacmama!
Ránk nézett, kettőt-hármat lépett felénk és a hátán felborzolódott a szőr. A fejét emelgette, hogy jobb szagot fogjon és nagyon figyelt. Nem tűnt vidámnak, pedig hamarosan itt lesz a nőnap, ami neki is örömöket kell hogy hozzon! – gondoltam kissé izgatottan.

– Bálint! – mondtam halkan. Balra melletted van egy nagyobb fa. Felemellek az ágaira és aztán kapaszkodj, bármi történik, jó?
Én pedig nagyon lassan tolatni kezdtem. Kis lépésekkel haladtam hátrafelé és a közeli fákat figyeltem, hogy vajon melyikre tudnék felugrani jókora hátizsákommal együtt. Vagy inkább nélküle.

A nagy malacmama még engem vizslatott. Magasabbnak tűnt, mint korábban. Az egész hátán, a farkától a füléig felállt a szőr! Nem volt túl kedves az arca. Közben a csíkos hátú kismalacok eltűntek a bozótban. A mama utánuk pillantott, majd újra rám! Mintha valamin gondolkodott volna.
A távoli gyermekzsivaj lassan közelebb ért és a kerítéseknél megjelent egy embercsapat. A malacmama nagyot röffentett, simított egyet a hátán és a csemetéi után indult.

Ekkor ismét észrevettem azt a rejtélyes, óriási árnyat, amely eddig mozdulatlanul állt a bokrok között. Majd alig moccantak az ágak és az a nagy valami a malacmama irányába hangtalanul tovatűnt a sűrűben.

Bujdosó Miklós Gábor
Author: Bujdosó Miklós Gábor

Bujdosó Miklós Gábor vagyok. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Kis gyermekkorom óta olvasok és mesélek. Prózák, versek születtek kacskaringós életutam segítségével. Gyűjtöttem régi emlékeket idős emberektől és friss történeteket kaptam apró gyermekektől. Szállodákban dolgoztam és voltam kertész, fotográfus, evezős edző, így találkozásaimat papírra vetve igaz és kitalált emlékekkel próbálom meglepni az érdeklődőket. A szürreális, fordított mesék is a kedvenceimmé váltak a gyerekek rámhatásaként. Gabriella párom és Bálint fiam folyamatosan támogatnak, segítenek az utamon. Önálló mesekönyvem és egy kis verses kötetem született már, valamint antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Továbbra is érdekel, hogy miként érzi magát az Ecset, a Kisegér, az Ember, ha belép a történeteimbe. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak!

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Éhező

Edit Szabó  : Éhező   Hosszú haját és csupasz karját megeszi a sötétség fellege, mezítlábas talpát falják a kőkockák és beton lemezek.   Járda és

Teljes bejegyzés »

Torkosság

Torkosság Az élet egyik princípiuma a kötelesség teljesítés, mit míg nevelni, fegyelmezni kell. Enélkül nem tud méltányos, s nem tud igazságos lenni, nem tudja emberségét

Teljes bejegyzés »

Képeslapok a múltból

Azon a karácsonyon sok hó esett. A város felvette szebb, fehér öltözékét. Hetven év körüli fehér szakállú öregember botorkált az összelapátolt hóbuckák között. Kötött bojtos

Teljes bejegyzés »

Így Márciusban

Új tavasz álmodásba ringatott A múló alkony, s csendjében ébredt Szebb élet szívembe lopakodott. S vágyak termeibe belenézett. Összetört a nagybetűs igazság. Kék egek alatt

Teljes bejegyzés »

                                                  

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Teli a szatyor

Rózsa Iván: Teli a szatyor (Három haiku) Import zöld banán; Magyar tej, magyar tehén: Van is még talán. Nagybevásárlás Hónap végéig kitart, Szűkös a keret.

Teljes bejegyzés »