Nevem Halász Zoltán. 1957-ben születtem Pécsett. Az itt - jellemzően műszaki pályán - ledolgozott 46 év után immár nyugdíjasként szeretnék néhány éves költői pályámon további szárnycsapásokat tenni.
Bevetettem magam sajàt börtönömbe, Ott fuldoklom, és màr nincsen visszaút, Màr sohasem lehet szabad itt a lelkem, A lelkiismeret mindegyre visszahúz. Zűrös mocsàr húz egyre
Ordításod megremegteti testem, Félelem kúszik elmém felett. Néha közeledben elfog a rettegés, Mintha titokban egy ördög lennél. Ki életeket akar elpusztítani szavaival, S támad atyai
Lili nagyot sóhajtva ült le a padra miközben az önfeledten csúszdàzó kisfiàn, Zolikàn legeltette a szemét.Nem volt rizikómentes elhatàrozàs, hogy elhozza őt ide.Kezét ölébe téve
A halál gondolata felmerül álmaimban És a jövendő esztendők titka igéz, Hol a történés sejtelme mint a méz a néheket, Úgy vonzza a kérdőjeleket. Mi
Van egy emlék, csak egy emlék, belepte rég a havas tél, Voltál akkor te, voltam én, mikor hullott sok falevél. Ment egy levél, jött egy
A kórteremben hat ágy volt. Minden ágyhoz tartozott egy-egy szekrény. Minden szekrényen volt egy-egy ajtó, de csak az egyiknek volt lelke. Nem nagy lélek volt
