Fád csúcsára ülő
szürke veréb vagyok.
Dalommal ébresztem a napod.
Ágról-ágra szállva
mosolyt csalok arcodra.
Van, hogy tova röppenek,
észre sem veszed, ha visszatérek.
Újra meg újra visszatérek,
és csak neked énekelek.
De markodban megfulladok.
Ujjaid közt elsorvadok.
Hiába vágyod, nem dalolok.
Mire rájössz, halott vagyok.
Az írás jelentése számomra? Érzések, vágyak, félelmek, örömök, minden, ami vagyok, voltam, és lehetek még.
Érdes, ódon padon ülve figyelem, ahogy a lányom eteti a cinegéket. Tegnap áztató, nyári zápor mosta ki a földből a gilisztákat, amiket a férjem ma
Bemegyek egy hatalmas bevásárló központba. Mennyi minden található itt, valójában nincs is annyi időm, hogy végig tudjam nézni. Az emberek nyüzsögnek, mint a hangyák –
A kápolna kopott képén Szűz Mária szemét nézvén Könny kúszott a két szemembe Anyja néz a szenvedőre Kiszárad a szája sivár sivatagban messze kiált Szeretné
Aszott falevelek bántó zizegése lelkem darabkáit röpítik a szélbe. Csörgő fűszálak közt riadt békaporonty. Elmúlásról brekeg, s fájdalmat zokog. Sosem volt gólyák, elképzelt fecskék. Fészkükben
Kinézek az ablakon, vacogok, Érzem, én is jégvirág vagyok. Szállingózik, kavarog fehér hó, Befagyott sok pocsolya és tó. Bundát öltök, s kesztyűt: jó meleg!
Valamikor Valamikor ismertél, Valamikor kedveltél, Valamikor öleltél, S valamikor szerettél. Valamikor csókoltál, Valamikor hű voltál, Valamikor szóltál, S valamikor suttogtál. Valamikor bújtál,
