Fád csúcsára ülő
szürke veréb vagyok.
Dalommal ébresztem a napod.
Ágról-ágra szállva
mosolyt csalok arcodra.
Van, hogy tova röppenek,
észre sem veszed, ha visszatérek.
Újra meg újra visszatérek,
és csak neked énekelek.
De markodban megfulladok.
Ujjaid közt elsorvadok.
Hiába vágyod, nem dalolok.
Mire rájössz, halott vagyok.
Az írás jelentése számomra? Érzések, vágyak, félelmek, örömök, minden, ami vagyok, voltam, és lehetek még.
A végén mi marad? Ha meg se próbáltad? Hagyod, hogy a fèlelem utat törjön magának? Hogy eleve vesztesnek tituláljanak? Közben te megnyílsz, te szeretsz, te
* Szellő rebben, a Hold ragyog – csak én vagyok meg a csillagok. Nyújtózkodom, bemérem, hátha valamelyiket elérem. De mindegyik oly messze van, s én
Várva Suttog a lant, kietlen hant Vágyak alant, söprik a vant Feléd izzik minden ideg S eléd csúszik…lelked hideg Tenni vágyna távnak árnya
„- Ennek az estének nem lesz se vége, se hossza…” – sóhajt a kristályváza villanyfénytől megfosztva, pedig boldogságához mindig csak annyi kellett, hogy maga is
Nem àlltam még készen, Erre …nem is lehetett, Hogy elveszítsem hirtelen, Kit szívemből szeretek. A tàvolsàg közöttünk, Nagyobb nem is lehet, Sosem szoríthatom Meg màr
Szomorú napra ébredtem, mikor ràjöttem, Màr nem vagy velem…. Édesanyàm, valami hibàt vétettem, Hogy többé neked nem kellettem? Ha rosszat tettem, vagy mondtam, Kérlek, bocsàsd
