Még az ezredforduló előtt történt.
Ifjú gyakornok voltam, amolyan lelkes, tervekkel teli emberke, akit egy szép szigetre száműztek valóságot tanulni. Napi teendőim a Margit-szigeti Nagyszállóba szólítottak, ahol a magasszintű vendéglátás titkait fürkésztem. Az ottani főnököm gyorsan beosztott a felszolgálók közé, hogy segítsek nekik a rendezvényeken.
Vadász napok voltak a különteremben és Willner néni, a szálló legrégebbi lakója épp kilencven éves lett. Ritkán mozdult ki az apartmanjából azért, hogy másutt étkezzen, de úgy gondolta, ritkán adatik meg az embernek, hogy megélje ezt a kort, ezért születésnapját az étterem elkülönített részébe tervezte.
Néhányszor beszélgettem vele, kérdezgettem a szokásairól, kedvenc étkeiről, és az ifjúságról alkotott véleménye is érdekelt. Elmesélte, hogy már a világháború alatt is itt lakott és külön figyelmesség volt a szálló részéről, hogy a felújítás közben sem kellett kiköltöznie második otthonából. Megkértem, hogy meséljen valami érdekességet a szálloda múltjából. Valami olyat, amit sehol sem olvashattam még, és mégis igaz történet.
– Akkor még másképpen láttam a világot! – kezdte elgondolkodva.
Maga még ifjú ember. Azt hiszi, ez örökkön így lesz. Mert fiatalon úgy élünk, mintha halhatatlanok volnánk! – folytatta emlékezését Willner néni.
Sok apró dologból áll össze a tapasztalás és a bölcsesség. Örömök és csalódások festik színesre azokat az éveket, melyek alatt még azt hittem, mindenkiben megbízhatok. Látja, maga most újra felidézi ezt az időszakot!
Amikor bánat vagy nagy öröm ért – mondta Willner néni, – mindig megettem egy nagy adag habos madártejet! Aznap is ezt tettem… – mesélte kissé szomorúan. Elmondom, hogyan is történt az a mesebeli eset itt, a Nagyszállóban.
Reggelizni indultam, amikor üzenetet kaptam, hogy a nővérem keresett Amerikából. Gondoltam, a szokásos újságom még átnézem, majd kimegyek a portára és felhívom a testvérem. Így is tettem. A friss napilapom már előkészítették. Leültem kedvenc bőrfotelembe és már olvasni kezdtem, amikor egy szép, új teherautó érkezett a vendégek főbejáratához.
Reggel hét óra volt és hétfő. Meglepődtem és kíváncsian vártam, mit hozhattak ide a szállodába.
Három jóképű, „Boy szolgálat” feliratú egyenruhába öltözött fiatalember pattant ki a kocsiból és a recepcióhoz tartottak. Egyikük nagy, fehér papírlapot vett elő, majd a főportás kezébe adta és udvariasan megszólalt.
– Jó napot kívánok! Ahogy megbeszéltük, eljöttünk a szőnyegért! – mondta. Itt van a megrendelés a központból! – tette hozzá. Nyomatékosan kérték, hogy ragyogóan tiszta legyen erre a hétvégére, hogy a rendezvényen örömét lelje benne az érkező delegáció! Ezekkel a szavakkal a porta előtt fekvő hatalmas perzsaszőnyegre mutatott. A főportás is tudta, hogy állami szintű rendezvény lesz, mégis először bizonytalannak tűnt, de a sok pecsétet és aláírást látva szakmai szigora megenyhült és engedélyt adott a szőnyeg elszállítására.
A három fess fiatalember nekilátott a csodálatos díszlet felgöngyölítésének. Alig haladtak három-négy métert, már egy óriási, színes henger formálódott a kezük alatt. Úgy néztek ki, mintha valami gyönyörű anakondával viaskodnának. Pár perc után el is vesztették a küzdelmet. Nem bírtak a nagy súllyal.
Azt hittem, győzött a kézi perzsa egy nullára. De a „Boy szolgálat” nem adta fel!
Kevésbé fessen, lihegve kérték a főportást, ugyan, adjon már nekik némi segítséget, hogy megmozdítsák a hatalmas szépséget.
A főportás intett az egyik portásának, aki szólt a londinereknek. Nosza, onnan is jött három öltönyös ember és közösen felgörgették a szőnyeget, de alig tudták megemelni. Kettő null! – gondoltam, amikor a főportás ismét vezényelt és két újabb helyi dolgozóval megerősítve, nyolcan már betuszkolták az értékes remekművet a nagy teherautóba.
A Nagyszálló vendégei és dolgozói akkor látták utoljára azt a régi, kézzel készített, csodás perzsaszőnyeget! Hihetetlen szemfényvesztés történt. Csak pár nap múlva derült ki, hogy mindannyian egy csalás áldozatai lettek! A szőnyeget „boy” ruhába öltözött tolvajok ellopták a Margitszigetről!
Az idős hölgy szomorkásan elmosolyodott és ezzel befejezte a történetét.
Aznap este Willner nénit a születésnapi vacsorája végén megleptem egy nagy adag habos madártejjel.
https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/felnottirodalom/regenyek/szokes-a-felhok-fole
Author: Bujdosó Miklós Gábor
Bujdosó Miklós Gábor vagyok. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Gyermekkorom óta olvasok, mesélek. Prózákat, verseket írok. Emlékeket kaptam idős emberektől, frisseket gyűjtöttem fiataloktól. Dolgoztam szállodákban, voltam kertész, fotográfus, éttermi vezető, hivatásomként evezős edző. Igaz és kitalált történetekkel igyekszem meglepni az érdeklődőket. Önálló mesekönyvem 2007-ben jelent meg. 2024 Könyvünnepére megszületett a Lírában kapható új novellás kötetem „Szökés a felhők fölé” címmel. Antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak! Bujdosó Miklós Gábor https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/felnottirodalom/regenyek/szokes-a-felhok-fole
