ÜVEGCIPŐ
December elején nylont húztak a park padjaira, hogy védjék a tél viszontagságaitól. Kálmánt is nylonba csomagolva láthatták szülei, amikor testét a temetés előtt visszakapták a katonaságtól. A köszöntésnek szánt virágokat szokták átlátszó papírral védeni a hidegtől, de őt semmiféle beburkolás nem óvta meg az élet viszontagságaitól. Zordabb idők jártak akkor. Barátom korai halálát és két kis bimbózó élet nyílását, szinte egy időben láttam. A két gyönyörű kis babát – ki tudja miért – állami gondozásba adták. Lányanya lehetett, aki ezt a döntést meghozta? Erőszaknak, veszélynek kitett környezetből ragadták ki őket? – Homály fedte ezt is, mint törökverő Hunyadi János apjának kilétét. A bepólyált csöppségek nem voltak testvérek, de olyannyira figyeltek egymásra az autó hátsó ülésén, mint akik tudják, egy a sorsuk.
Karjaimban Gerle Szilvia szunnyadt. Különös, addig nem ismert melegség járt át, ahogy éreztem apró testének hullámzását. Unokatestvéreimre ugyan többször is vigyáztam, de ők akkor már rég kinőtték a pólyát. Az a pici, aki öt perce még nem is ismert, most feltétel nélküli bizalommal hozzám bújik. Talán a véletlenen múlott, hogy nem a másik gyermek, Annácska ringatása jutott nekem, ki tudja. Lányokat felfedező kamasz koromban főleg az ’i’ betűs lánynevek Krisztina, Ildikó, Szilvia tetszettek, valószínű, hogy az ismeretségi körömben az érdeklődésemet felkeltő lányok viselték ezeket a számomra incselkedő neveket. Először ragadott el az érzés, amit apaként később átélhettem, hogy van egy piciny testbe lehelt lélek, aki feltétel nélkül rám bízza magát, megnyugszik a karjaimban. Annácska miatt meg kellett állnia az autónak. Szilvike, mikor meglátta, hogy pici társát kiveszik az autóból, keservesen sírni kezdett. – Anya és apa nélkül, és most Annácska is itt hagy? – olvastam ki a fájdalmat hangjából. – Hogyan vigasztalom, és nyugtatom meg, hogy nincsen semmi baj, ne sírj, visszajön Annácska! Számra önkéntelenül olyan kedves szavak tolultak, amit lánynak addig még soha nem mondtam, és később is, mint kincseket őriztem. Aszúvá érlelődött bennem a várakozás, ábrándozva nagyfröccsöztem a tisztánlátás reményében, hogy rátaláljak arra, akihez a varázsszavak legjobban rímelnek. Próbálkoztam, mint Hamupipőkében az igazit kereső királyfi, kinek a lábára illik az üvegcipő. Jár mindenkinek a kényeztető kéz mellé a simogató szó is, még sem adjuk könnyen. A szavaktól-e, vagy mert Annácska ismét ott volt az autóban? – az én kis Szilviám elszenderedett. Erősködtem magamban, hogy a szívből mondott szavak nyugtatták meg. Nem tudtam mi lett a picinyek sorsa, csak reméltem, hogy a lányok új környezetéből nem hiányzik majd a becéző szó. Azt hittem Szilviát soha többé nem látom.
Várakoztam. Valamilyen né, Gerle Szilvia nevét szólították – Anya, téged hívnak – ujjongott a nőbe karoló kisfiú. Szilvia felállt, és nyomban tündöklő ragyogás töltötte be a termet. Az erős fényben úgy láttam, üveg cipő csillogott a lábán.
Kaszás István
Author: Kaszás István
Kaszás István székesfehérvári közgazdász és idegenvezető vagyok. Tagja vagyok a székesfehérvári Vörösmarty Társaságnak. A '90-es években Székesfehérvár közügyeivel, a hajdani koronázó templom maradékának megóvásával kapcsolatban jelentek meg cikkeim. Az utóbbi hét években novelláim a VÁR folyóiratban, Búvópatakban, Partiumban, az Előretolt Helyőrségben, Agriában, Litera-Túrában jelentek meg. Az elmúlt években a Petőfi Irodalmi Ügynökség díjazta kettő, pályázatra beadott novellámat. 2021-ben jelent meg a Hungarovox Kiadó gondozásában a Kinőtt ifjúkor című novelláskötetem, 2022-ben a Püskinél pedig a Magyar hadifogolysors Oroszországban - egy kántortanító naplója alapján. Év végén a Hungarovox Kiadónál megjelent a Letöltendő szabadságra ítélve című kötetem. Nős vagyok, két gyermekünk és három unokánk van. Nagy öröm számomra, hogy az Irodalmi Rádió 2022. évi születésnapi prózakötete, egyik novellámnak, a Lakótelepi Hófehérnek a címét viseli.
