Várakozás

Csodás, meleg tavaszi délután volt. Az erdő elsuhant Lucky mellett, amint apró lábaival keresztülrohant rajta. Élvezte, ahogy tüdejébe könnyedén ki- és beáramlik a levegő, ahogy a fák lombja között olykor-olykor beszűrődő napsugarak az orrát csiklandozták. Néha megállt, szimatolt, prüszkölt egyet, aztán szaladt tovább. Lába alatt csak úgy repkedett a moha, a szikkadt, göröngyös föld, az avar. Jó ideje futott már, bravúros ügyességgel kerülgetve a fákat, bokrokat – mégsem fáradt el. Tudta, hogy mindjárt odaér, ahol a gazdi várja majd. Nem is tévedett nagyot, mert a fák hamarosan ritkulni kezdtek, ő pedig már látta a füves kis tisztást, ahova tartott. Lelassított, kiügetett a napsütésbe – de mielőtt tovább haladt volna, még gyorsan megjelölte a pontos helyet magának, el ne felejtse –, ekkor látta meg a padot. Igen, tudta, hogy itt találkozik a gazdival, minden idegszálában érezte, hogy ez az a hely –  a gazdi mégsem volt ott. Helyette egy behemót kutya feküdt elnyúlva a padon, teljes egészében elfoglalva azt, élvezve a kora tavaszi napsütést. Lucky finom kis lépteire felriadt szunyókálásából, hatalmas méretét meghazudtolva felpattant, leugrott a padról, odaügetett hozzá, s a kiskutya fölé tornyosult. Ő kissé hátra hőkölt, bár nem érzett veszélyt, sosem szerette, ha a nála nagyobbak a testi fölényükkel akartak érvényesülni. Hagyta, hogy az óriás megszaglássza minden testnyílását, majd amikor elunta a dolgot, egy mozdulattal megfordult, hogy farkasszemet tudjon nézni vele. Egy hatalmas, izmos, barna mellkassal találta magát szembe, mely a rajta elterülő fehér mellénytől még nagyobbnak tűnt. Lucky lassan emelte fel a fejét, pici, rózsaszínes nózija egy biciklicsengő méretű fekete orral találkozott félúton.

– Rufus vagyok – lehelte a szájába egy öblös száj. – Te ki vagy, csöppség?

– Lucky – húzta ki magát ő. Rufus biccentett.

– Nem vagy szomjas?

Dehogynem volt. A behemót megfordult és elindult, ő szorgosan ügetett utána. Megkerülték a padot, mely mögött egy nagy tálban friss víz volt kikészítve. Lucky élvezettel lefetyelt, majd miután csillapította szomját, leült a napsütötte selymes fűre, s kíváncsian tekintgetett körbe.

– A gazdádat keresed? – kérdezte Rufus, de választ sem várva folytatta: – Még nincs itt.

– Akkor várok – jelentette ki Lucky, s máris igyekezett kényelmesen elhelyezkedni. Elvégre mi mást is tehetne? Nincs senki más számára a világon, ezzel minden bizonnyal Rufus is így van. Ez a dolgok rendje. – A te gazdád mikor jön?

– Most már hamarosan, úgy érzem. Elég régóta várok rá.

Lucky feleslegesnek tartotta megkérdezni, mióta, hiszen nem ismerte az időt. A gazdi elment, a gazdi megjött, ez volt a fontos, más nem is számított. A gazdi megjön… Erre a gondolatra elfogta az izgalom, kontrollálhatatlan farkcsóválás lett rajta úrrá, fel kellett pattannia a helyéről, s párszor fel-alá járkálni, hogy kissé lecsillapodjon.

– Nyugodj meg, csöppség, még elég sok időd van. Azt javaslom, ismerkedj meg alaposabban a hellyel.

– Honnan tudod?

– Biztosan nem tudom, de általában így van.

– Te régóta vársz a gazdidra?

– Évek óta – felelte Rufus. – Sok kutya megfordult itt időközben.

– Mi az, hogy évek? Nem értem.

– Persze, hogy is érthetnéd. Megpróbálom elmagyarázni. Amikor a gazdi elmegy otthonról, alszol egyszer vagy kétszer, és amikor felébredsz, már jön is haza. Lehet, hogy időközben egyszer éhes is leszel, ugye?

– Igen – felelte bizonytalanul Lucky.

– No, itt sokszor alszol, sokszor leszel éhes, sokszor lesz sötét és megint világos, mire jön a gazdi.

– A tied talán igen, de az enyém nem, az én kedves gazdim mindig nagyon siet haza hozzám. Mindig mondja hova megy, és sokszor hoz is nekem valamit.

– Na és most hova ment a gazdid? – szegezte neki a kérdést Rufus.

Lucky már nyitotta a száját a válasszal, ám az benne ragadt. Hova is ment a gazdi? Bárhogy erőlködött, képtelen volt felidézni. Ahogy arra sem emlékezett, hogy került az erdőbe, csak az maradt meg benne, milyen jó érzés volt szabadon, könnyedén futni a fák között, aztán megtalálni ezt a helyet, ahol a gazdinak kellett volna várnia, most még sincs itt. Hirtelen elfogta a rémület, mi van, ha az ő imádott embere elhagyta, nem jön érte soha többé? Tágra nyílt szemekkel, behúzott farokkal meredt Rufusra.

– Ne félj, kishaver, nem hagyott el a gazdi. Úgy tűnik, te hagytad el őt.

– Kikérem magamnak! – csattant fel Lucky. – Soha nem hagynám el őt!

Az óriás szomorú szemekkel nézett rá, egy ideig nem mondott semmit, majd megkérdezte:

– Akarsz ma éjszaka a padon aludni?

Lucky felhúzott orrocskával biccentett, neki mindegy. Néhány pillanatig feszült csend állt be közöttük, amit Rufus tört meg.

– Van ám vacsora is, ha éhes vagy.

Ez végre egy jó hír volt, Lucky imádta a hasát, haragja lassanként elpárolgott, ahogy a behemót mögött ügetett a tisztás széléig. Ott két tálkában kiadós, ízletes ennivaló várta őket, amit mindketten az utolsó morzsáig befaltak. Mintha a gazdi maga készítette volna oda neki, éppen olyan volt a tálka, olyan volt a hús íze. Talán máris itt van valahol a közelben? – gondolta reménykedve a kiskutya.

Ezután még körbejárták a helyet, elvégezték a dolgukat, majd mikor kezdett sötétedni, visszasétáltak a padhoz. Lucky felugrott, s abban a pillanatban felkiáltott örömében, vad farkcsóválásba kezdett, leugrott, s körbe-körbe táncolva és ugrálva, izgatottan csaholt Rufusnak.

– Nézd, ezt nézd! A takaróm! Itt van, ott fent a padon, az én saját takaróm, amit a gazditól kaptam! Rajta van az ő szaga és az enyém is, felismerem bárhol! Ez mégis azt jelenti, hogy a gazdi valahol itt van és szeret és gondol rám, idehozta a takarómat! Most már biztosan közel jár, nemsokára itt lesz, végre találkozunk! – Szíve túlcsordult az izgalomtól, nem bírt parancsolni lábainak, körbe-körbe pattogott, mint egy gumilabda. Orrát a földnek szegezve nekiindult, azonnal meg akarta keresni emberét, de Rufus megállította, mondván, már sötét van, maradjon itt a kényelmes helyen, az emberek szaglása pocsék, nem fogják úgysem megtalálni egymást. Némi makacskodás és puffogás után Lucky felugrott a padra, kényelmesen elhelyezkedett a takaróján, majd összegömbölyödve elaludt.

 

Teltek a napok, de álmai, vágyai tárgya, imádott gazdija nem jött.

Jött helyette azonban két hófehér nyuszi, Lotti és Dotti, akik az agyára mentek, egész nap az orrukat húzogatták és affektálva becsméreltek mindent. Amikor megpróbált vitába szállni velük, hátat fordítottak neki és kipotyogtattak néhány nyúlbogyót a fűre. Amikor a végtelenül békés Rufus lefeküdt délutáni szunyókálásához a pad alá, ők felkapaszkodtak az ülőalkalmatosságra, onnan az óriás fejére ugrottak, s úgy megkapaszkodtak, hogy akárhogy tekergette a kobakját, nem tudta lerázni őket. Végül elunta a dolgot, hagyta, hadd használják napozóágynak. Olybá tűnt, a két mihaszna lassan uralma alá hajtja a tisztást, mígnem egy napon meg nem jelent Stella, a perzsamacska.

 

A száraz avar finoman zörrent a puha macskatalpak alatt, s bár a torzonborz bundájú, dundi cica megjelenése nem volt kecsesnek mondható, méltóságteljesnek annál inkább. Lotti, aki éppen Rufus fején süttette magát a napon, amikor meglátta, hogy új állat közeledik, hátsó lábával feszülten dobolni kezdett, amitől úgy tűnt, Rufus vadul bólogat, mint aki helyeseli az új társaságot. Dotti egy dús fűcsomó mögül szimatolt, nózija jobbra-balra mozgott.

– Stella vagyok – mutatkozott be a macska, amikor odaért hozzájuk. Ők is köszöntötték és sorban mind elmondták a nevüket. – Hát újra itt – sóhajtotta a cica, azzal könnyedén felugrott a padra és farkát maga köré kanyarítva helyet foglalt. – Remélem, nem bánod, hogy én is itt fogok aludni, szeretem ezt a helyet. – mondta Luckynak.

– Még nem láttunk itt – szólalt meg Lucky.

– Persze hogy nem. Sokkal régebben voltam itt, akkor nektek még fogalmatok sem volt arról, hogy ez a hely létezik.

– Akkor nem jársz ide túl gyakran – jegyezte meg Rufus.

– De nem ám, szép is lenne. Ti mind először jöttetek ide? – nézett végig a kis társaságon, majd színpadiasan égnek emelte a tekintetét. – Hát persze, hogy először, elvégre kutyák vagytok. És nyulak – tette hozzá némileg lekicsinylőn.

– Mi bajod a nyulakkal, te macska? – kérdezte Lotti.

– Allergiás vagyok a szőrükre – fintorgott Stella, majd, hogy állítása bizonyosságot nyerjen, sorozatos tüsszögésbe kezdett, éppen a Rufus fején helyet foglaló Lotti irányába, amitől a nyuszi elkezdett hátra hőkölni, lecsúszott a behemót kutya orrán, és egy hátra bukfenccel ért földet. Most ő kezdett el prüszkölni, de a méregtől, hátsó lábával idegesen dobbantott.

– Így jó, az a távolság már megfelel – nézett rá gúnyosan Stella. – Látod, már nem is tüsszögök.

A két nyúl mérgesen, harciasan villantotta a szemét a cicára, de nem mentek ismét közelebb, leültek a fűben, ahova elüldözte őket.

Rufus kimászott a pad alól, elégedetten megrázta magát, majd nyújtózott egy jóízűt.

Lucky érdeklődve megkérdezte:

– A gazdid hozott ide először?

– Nem. Ahogy titeket sem. Én várok őrá.

– És biztosan eljön? – vágott aggódó arcot a kutyus.

– Persze, mindig eljönnek. A végén találkoztok.

– Minek a végén?

– A gazdi életének a végén.

– Mi az, hogy az élete vége?

– Amikor elalszik és nem ébred fel többet. Akkor jön el hozzátok.

Ez az egyszerű magyarázat elnyerte Lucky tetszését, egy kis időre békén hagyta a macskát a kérdéseivel. Akkor tehát nincs más dolga, mint megvárni, hogy a gazdi elaludjon, és ne ébredjen fel többé. Ó jaj! De ha alszik, hogy fogja őt megtalálni? Hirtelen úrrá lett rajta a rémület, hiszen az emberét mindig ő ébresztette fel, most nem fogja senki, mi lesz így, hogy látják újra egymást? Nem bírta tovább, Stellának szegezte a kérdést:

– Ha alszik, hogy fog idetalálni? Álmában nem járkál!

– Az élet vége az, amikor a teste nem mozdul többé. Nem kel fel az ágyból, nem eszik, nem iszik, nem vesz levegőt.

– Nem értem, akkor hogy jön ide, ha nem mozdul?

– Ahogyan a te emlékeidben él, úgy él tovább a lélek. Az jön el hozzád.

– Mi az a lélek?

– Ami a testet hajtja. Attól van az, hogy szeret téged.

– És az a lélek valami jön el hozzám? De mikor?

– Amikor eljön az ideje. Várnod kell. De el fog jönni, biztosítalak.

– Honnan tudod?

– Macska vagyok, több életem van. Már vártam rá néhányszor, tudom, hogy megy ez.

Ettől aztán Lucky megnyugodott. Ha Stella biztosan tudja, ő ugyan nem fog kételkedni. Volt valami, ami mégsem hagyta nyugodni, de nem tudta megfogalmazni, mi is az. Zűrzavaros gondolatokkal feküdt le aludni.

 

Álmában együtt volt a gazdival, nagyot sétáltak, játszottak, együtt pihentek az emberi ágyban, Lucky a kedvenc takaróján. Álmában is tudta, hogy ezek mind megtörténtek. Egyszer aztán valami fura szagú helyre mentek sétálni, egy kicsit otthagyta a gazdi, ő pedig remegett a félelemtől, mert idegen emberek szokatlan dolgokat műveltek vele. De a gazdi, ahogy mindig, hamarosan most is visszajött, de nem osztozott vele a viszontlátás örömében. Lucky érezte, milyen szomorú és látta, hogy nagyon sír. Hozzábújt, hogy megvigasztalja, hiszen most már együtt vannak, ő majd segít neki, hamarosan jobb kedve lesz. Hazamentek. Telt az idő, és ez ő drága embere folyton lógatta az orrát, sokszor sírt. Lucky mindig vigasztalta, felugrott hozzá az ágyba. Egyszer azonban érezte, hogy nem megy. Nem tudott felugrani. Két kéz nyúlt érte és segített neki, ölbe vették, simogatták. Azt kívánta, bárcsak örökké így maradna. Megéhezett, jelezte gazdijának, hogy ideje lenne enni valamit. Egy kis tálkában ott volt az ebédje, nekilátott, de hamar elment az étvágya. Visszament az ágyhoz, várta, hogy felvegyék. Érezte a szomorúságot, de nem értette. Eljött az este, ő pedig már egyáltalán nem volt éhes. Ott, ahol máskor a vacsora utáni vágyakozást érezte, most fájdalom volt, hirtelen jelent meg, és olyan erős, hogy görcsbe rándult tőle, nem tudott felállni, nem tudott mozdulni egyáltalán, csak a fájdalmat érezte, és valahonnan a távolból hallotta a síró hangot, az imádott hangot, ebbe próbált kapaszkodni, ettől majd elmúlik a fájdalom, ahogy máskor is, mindig.

De nem múlt el. Egész éjjel kitartott, és Lucky azt kívánta, legyen vége. Nem akarta, hogy fájjon, nem akarta, hogy a gazdija miatta sírjon. Reggel is ugyanúgy feküdt, görcsbe rándulva, de valahonnan a távolból érezte, hogy megváltoztak a szagok körülötte. Sikerült résnyire kinyitnia a szemét, és akkor látta, hogy ott van, ahol félt, mert csináltak vele valamit, és a gazdi ott hagyta. Ez most mégis más volt, mert vele volt. Ráemelte bágyadt tekintetét. Ő segít rajta, tudta jól. Nem tévedett. Érezte magán a finom meleg, jó szagú kezet, ami folyamatosan simogatta, ettől megnyugodott, annyira, hogy alig érezte az apró tűszúrást. A fájdalom hirtelen kezdett csökkenni. Ez jó, gondolta, ez jó, köszönöm neked, gazdi. Megnyalta a számára oly kedves, mindent jelentő kezet, majd behunyta a szemét. Már nem fájt semmi.

 

Lucky felriadt álmából, most már értett mindent. Tudta, hol van, azt is, miért van itt. Azt is tudta, miért tűnt el az éjjel Rufus, és hogy egy darabig nem fogja látni. Várt hát ő is, türelmesen, odaadón, szeretettel. És, ahogy Stella is megmondta, nem hiába. Egy derűs napon, épp Dottival kergették egymást a pad körül, amikor megtorpant. Minden idegszála megfeszült, szőre felborzolódott, izmai megkeményedtek. Ezt a fajta izgatottságot már nagyon, nagyon régen érezte, mégis azonnal tudta, mit jelent. Már hallotta is az avar zörgését. Abban a pillanatban megfordult, és rohant, repült az imádott ember felé, az ő gazdija felé, aki eljött végre hozzá, aki már soha többé nem hagyja el. Karjaiba ugrott, össze-vissza nyalogatta az arcát, a fülét, a nyakát, vadul csaholt, sírt, azt sem tudta mit csináljon féktelen boldogságában. A gazdi magához ölelte, zokogott, de ezek örömteli könnyek voltak, és Lucky fülébe suttogta:

– Ez tényleg a Mennyország.

Ő nem tudta, ez mit jelent, csak azt, hogy most már soha többé nem hagyják el egymást, az örökké vár rájuk – együtt. Egy utolsó pillantást vetett pajtásaira, búcsút intett nekik, aztán elindultak a gazdival az erdő felé.