Még óvodás voltam, de már azt hittem, mindent tudok az életről.
Bátran be is mentem abba a szürke, nagy épületbe, ahonnan vidám gyerekzsivaj szűrődött ki. Igazából édesanyám vitt erre az első alkalomra, hogy hozzászokjak a sok új dologhoz. Így kérte a Dadus, és persze Klári néni, a kedvenc óvó nénink is. Milliónyi ismeretlen játék, tejbegríz és kakaó illatok varázsoltak el, no meg egy különleges, nagy, vaspántos csodaláda, ami az előszobában terpeszkedett.
Átöltöztem szép, tiszta játszókámba és bementem.
Kis csönd támadt. Mindenki rám figyelt, én pedig szemlesütve csak úgy a parkettát bámultam, amint kikandikált a zöld műanyag alól. Zöld volt a fal, tán már az arcom is zavaromban, amikor kedvesen az egyik kicsi asztalhoz hívtak, hogy bátran üljek csak le és játsszak velük. Szomszédom a kis asztal kicsi székén épp kirakóst épített. Szeplős, hosszú copfos kislány volt, velem egykorú.
Ekkor Klári néni bemutatott engem a többieknek.
Közölte, hogy Miki vagyok és szilva a jelem. Erre nagy nevetés támadt, amit elsőre nem értettem meg. Majd így szólt:
– Na gyerekek, most kérdezz-feleleket játszunk! Ki kezdi?
– Én, én – kiabálta a Copfoska és már kérdezte is: tudjátok, hogy hogyan születik egy kisbaba? Mert én igen! És nagy büszkén körülnézett.
Rögtön hangosan feleltem:
– A gólya hozza! Tudom, apuék mesélték!
– Ááá, ne butáskodj! – szólt a kis szeplős. A baba mindig a mama pocakjában van, csak te nem tudod, mert benne voltál. Ezért nem láttad. És különben is, nekem van egy nővérem és ő elmondott mindent.
– Lehetetlen! Vitázott a velem szemben ülő nagynövésű fiú, Döme:
– Mindenki tudja, hogy csak a sárkánynak és a farkasnak van akkora hasa, hogy egy ilyen nagy gyerek, mint én, beleférjen. Ugye, Klári néni?
– Az én mamám pedig olyan vékony, hogy már egy zsemle is meglátszik benne! – közölte a kis asztal negyedik tagja, Egérke. (Akkor még nem tudtam a rendes nevét) Szóval az én anyukám pici és kedves, nem növeszt nagy fogat, hát még nem nagy pocakot, ezért bizony a gólya hozza a babát!
Klári néni mosolygott és kedvesen azt mondta:
– Gyerekek, most nyissátok ki azt az óriási mesekönyvet, amiből olvasni szoktam nektek és nézzétek meg a zsiráf családot, a medvéket és persze az elefántokat. Gondoljátok, hogy őket elbírná a gólya?
– Hát akkor hogyan? – kérdezte újra Egérke, de közben mintha ő is sejtette volna a választ.
– Tudjátok, – folytatta Klári néni – erről még később fogunk beszélni, de higgyétek el, hogy a mamátok pocakjába beköltözik egy mini-baba, és a szeretet. Abból születik meg minden gyerek. Ezután gyorsan egy másik kérdést tett fel:
– Nálatok, milyen a Mikulás és a Karácsony? Láttatok már angyalkát?
Még mielőtt bárki válaszolhatott volna, egy furcsa hangot lehetett hallani a sarokból, majd megszólalt a pufók Petike:
-Klári néni, büfögött a fenekem.
Na erre a Dadus, a Mosolygós (másik óvó néni) és Klári néni nagyot kacagtak, de mi már egymás szavába vágtunk, hogy elmondhassuk, hogy nálunk bizony már járt a Télapó, sőt az angyalka is.
-Hihetetlen volt! – kezdte Szeplőske. Apukám térdén ültem és vártam, nagyon vártam, hogy jöjjön a Télapó, mert jó voltam, segítettem takarítani, meg virágot öntözni. Még három csizmát is kitettem az ablakba, hogy hátha megtömi a Mikulás. A negyediket nem tudtam odavinni, mert nem volt tiszta, és már este 7 volt. Nálunk pedig mindig ilyenkor érkezik a Télapó és a meglepi.
– Dadus, képzeld el, ahogyan ott ültem édesapám térdén, hirtelen teljesen sötét lett. Egy kis nyikorgást hallottam, de az csak az anyukám lehetett, mert ő még a konyhában sütött valami finomat nekünk. Elénekeltük a „Hull a pelyhes fehér hó” Mikulás-hívogatót, utána újabb nyikorgást hallottam, felvillantak a lámpák és anyukám láttam az ajtóban, amint két kezét egy kockás konyharuhába törölgeti.
Rögtön azt kérdezte, hogy megnéztük-e már az ablakot, és a csizmákat?
-Még nem! – válaszoltam és az erkélyhez futottam. Nem hiszitek el, telis de tele voltak a csizmáim csokoládéval! Igaz, volt közöttük egy aranyszínű virgács is. De semmi baj! Megint itt járt és pontos volt a Mikulás. Nagyon örültem neki!
Egérke nyújtózkodott és pirosló arccal jelezte, hogy ő tudja az igazat.
– Amikor nálunk este lett, hallottam ám, hogy jön a piros ruhás, fehér szakállú, puttonyos Télapó. Elészaladtam, nyakába csimpaszkodtam, és amikor kaptam tőle egy óriási fénylő csomagot, megpusziltam az arcát. Hirtelen a hófehér bajusza kicsit elmozdult és mintha a szomszéd Pista bácsit láttam volna mögé bújva. Akkor most van Mikulás, Mosolygó néni?
– Van bizony! Mindig van Mikulás és mindig lesznek Mikulások! Ha az igazi ajándékhozó éppen nem ér rá, akkor más helyettesíti. De amíg megünnepeljük és megérdemeljük az ajándékot, addig én mondom nektek, van Mikulás! Van örömhozó szándék. Mert jó dolog adni.
Ti is szívesen lennétek Télapók, vagy Angyalkák?
– Igeeeen! – kiabáltuk egyszerre.
– Ennek örülök! – mondta Mosolygó néni.
-Gyerekek, a Karácsonyról mit gondoltok? – kérdezte Klári néni.
A nyakigláb Döme rögtön fellelkesült.
-Nálunk úgy kezdődik az ünnep, hogy a szüleim sütnek-főznek és úgy rohangásznak boltról boltra, mintha siettetnék az estét. Addig én rajzolok valami szépet édesanyámnak és édesapámnak, a nagyszüleimnek, testvéremnek és két barátomnak, mert a szüleim azt mondták, hogy mi is ajándékozzunk. Ne csak várjuk a meglepit. És adni tényleg jó. Főleg, amikor látom, hogy a nagypapa szeme olyan furcsán csillog, és mosolyog. Örül a rajzomnak és nekem.
Szóval, amire leszáll az este, minden üde és tiszta, akkor a szüleim mesélnek nekem a kis Jézusról, meg az Angyalkáról.
Nagyapó ilyenkor még énekelni is szokott olyan szépet, hogy szinte álomba ringat vele. Ilyenkor csak a gyertyák égnek, de sehol semmi nyoma, hogy érkezne a Karácsony. Viszont a szomszéd erkélyén és a szemközti ház sufnijánál láttam már karácsonyfát a hidegben. Arra gondoltam, hogy ők nem voltak olyan jók, mint én és talán nem kapnak meglepetést. Ezért szereztek maguknak.
Mi nem vettünk fenyőfát, de én bíztam benne, hogy lesz nekünk is. Egyszer csak csengettyűszóra riadtam nagyapó énekéből és hihetetlen, de ott állt a szobánkban egy gyönyörű, csillogó fenyő. Rajta gömbök, díszek, kedvenc szaloncukraim és alatta néhány színes csomag. Kibontottam az egyiket, és egy régóta vágyott mesekönyv volt benne, aminek rettentően örültem!
Petike a sarokban csendben megszólalt:
-Nálunk is szólt a csengettyű, énekeltünk, játszottunk is. Végre apukámnak nem kellett hajnalban a munkába rohannia, és anyukám mintha sokkal fiatalabb lett volna. Ennek nagyon örültem!
Nekünk pici fenyőnk volt, inkább csak zöld ágaknak mondanám. Biztosan elfáradt már az Angyalka, mire elért hozzánk a város szélére. De örültem, hogy együtt voltunk. Nekem ez a Karácsony!
-Jól van gyerekek, most jön a finom ebéd, azután a csendespihenő! – mondta a Dadus és mindenkinek szalvétát tett az asztalára. Az evőeszközt pedig mi, gyerekek osztottuk szét. Meleg levest kaptunk, zöldborsó főzeléket és egy almát. Amikor a zöldborsóhoz értünk, próbáltam megmutatni, hogy én milyen ügyes vagyok. Egy nagy adag sűrű főzeléket merítettem a kanalamba, majd, mint egy csúzlit, kifeszítettem az evőeszközöm és a szemközti olajfestékkel lekent falra lőttem.
Nagy csend lett, azután nevetés támadt és arra fogadtunk, hogy a falon lassan leguruló, néha föl-fölgyorsuló zöldborsó szemek közül melyik ér le elsőre. Mielőtt kiderült volna, hogy ki nyert, bejött a Dadus, és ráncos, fáradt kezeivel csendben letörölte a főzeléket a falról, majd kiment a konyhába és kimosta a ruhadarabot a mosogatóban. Nagyon elszégyelltem magam, és szó nélkül ettem tovább.
Még a csendes pihenő alatt is ezen gondolkoztam, de álomba ringatott a duruzsoló kiskályha, a jó meleg, és a sok-sok élmény.
Délután jött értem édesanyám és én kimentem az előszobába átvenni az utcai ruhám. Még hazamenetel előtt megkérdeztem Klári nénit, hogy árulja el, mi van abban a titkos ládában. Ő sejtelmesen rámpillantott, hozott egy hatalmas kulcsot, kinyitotta a zárat, azután lepattintotta a széles vaspántokat, és felhajtotta az óriási láda tetejét.
Én még életemben ennyi aprópénzt nem láttam. Telis-tele volt mindenféle kis fillérekkel, forintokkal, ezerszámra.
– Miért vannak itt ezek a kincsek? – kérdeztem öltözés közben.
– Ide gyűjtjük a félretett aprópénzt, a krajcárokat, és ha eljön a Mikulás, vagy a Karácsony, ebből szerzünk meglepetést a nálunk szegényebb gyerekeknek. De ez egy igazi csodaláda. Itt áll már vagy húsz éve, de még sohasem ürült ki. Sőt, egyre több van benne!
Elköszöntünk, de még az indulás előtt láttam, hogy édesanyám belenyúl a tárcájába és egy kis krajcárt dob be a csodaládába. Egy parányi meglepetés valakinek, jövőre. Azóta is örülök minden Mikulásnak, Karácsonynak. A gólya madarat szeretem, de a falra már nem lövök borsófőzeléket. Ti se tegyétek, ha olvassátok a mesémet!
Itt a vége, fuss el véle! Gondolj a jó főzelékre!
Author: Bujdosó Miklós Gábor
Bujdosó Miklós Gábor vagyok, 58-as születésű. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Kis gyermekkorom óta olvasok és mesélek. Prózák, versek születtek kacskaringós életutam segítségével. Gyűjtöttem régi emlékeket idős emberektől és friss történeteket kaptam apró gyermekektől. Szállodákban dolgoztam és voltam kertész, fotográfus, evezős edző, így találkozásaimat papírra vetve igaz és kitalált emlékekkel próbálom meglepni az érdeklődőket. A szürreális, fordított mesék is a kedvenceimmé váltak a gyerekek rámhatásaként. Gabriella párom és Bálint fiam folyamatosan támogatnak, segítenek az utamon. Önálló mesekönyvem és egy kis verses kötetem született már, valamint antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Továbbra is érdekel, hogy miként érzi magát az Ecset, a Kisegér, az Ember, ha belép a történeteimbe. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak!
