Sárika, Te is! Életem védőbástyái sorra dőlnek le körülöttem.
Tudtam, hogy 91 évesen nem lehet már csodákra várni, de mégis…
Hinni akartam a mesében, hogy veled kivételt tesz a biológia, nem halhatsz meg, hiszen a hiány óriási és pótolhatatlan.
Sajátos a mi történetünk. Apámmal együtt koptattátok a mátészalkai gimnázium padjait, és mindketten megmaradtatok lokálpatriótának, azt vallva, hogy ami az „Őshazából”, Szatmárból jön, az csak jó lehet.
Abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy megajándékoztál barátságoddal, szinte anyai szeretettel vettél körül.
Piros betűs ünnepnap volt, ha otthonodban is fogadtál és elkényeztetett vendégként bántál velem.
Most higgyem el, hogy nem vársz a kapuban öleléssel?
Erősen reméltem, hogy egyszer majd én is ilyen példás háziasszony leszek, nálam is lesz mindig dobozban otthon sütött sütemény a kávéhoz. Azóta is terv maradt.
Aztán csak beszélgettünk. Nem akárhogy és nem akármiről.
Messzire szárnyaltunk a gondolatok szárnyán, igaz, csapongó logikai ugrásokkal, de végig haladtunk családi, munkahelyi, szakmai és a filozófiai kérdések tömegein.
Az összes lehető és lehetetlen problémán, amire bármikor nyitott voltál.
Ugyan szerettem volna illemtudóan betartani az időhatárokat, de Veled ez lehetetlen volt.
A délelőtti látogatás után ebédhez terítettél, majd lassacskán az alkony is ránk köszöntött.
Még mindig beszélgettünk.
Szegény Bandi bácsi hiába toporgott, hogy szeretne már visszakapni, mindig volt még mondanivalónk.
‒Maradt még pletyka? ‒ kérdezte rezignáltan.
Akkor ugyan kikísértél a kapuig, és hazaindultam, de csak azért, hogy egy óra múlva megcsörgesd a telefonomat a befejezetlen mondatok miatt.
Ezeken az alkalmakon olyan töltést kaphattam, ami hosszú ideig kitartott a szellemileg ínséges hétköznapokon.
Most együtt vagytok mind.
Jól itt hagytatok minket ezen a nem túl barátságos sárgolyón!
Itt hagytátok a feladatot is, hogy birkózzunk meg hiányotokkal, próbáljuk abszolválni életünk legnehezebb vizsgáját.
Abban biztos vagyok, hogy találkoztok ti mind, akik minket szerettek. Afelől se legyen senkinek kétsége, hogy rajtunk tartjátok szemeteket, irányítani fogtok onnan is minket sajátos csatornáitokon.
Örök boldogságot és békességet az új hazában!
Author: Hagymási Klára
Az Irodalmi Rádió szerzője. Kapcsolatom az irodalommal születésem óta tart, mivel magyar nyelv és irodalom szakos tanár anya gyerekeként nőttem fel. Gyakran hallottam gyerekként, unalmasabb óráimban: – Miért nem olvasol inkább? Ülj le és olvass! Mivel jó gyerek voltam, olvastam és olvasok azóta is. A könyvek hőseit magamban barátokká fogadtam. Olvasmányélményeimben hosszasan benne éltem, gyakran sajnálva, hogy ki kell onnan lépni a valóságba. Kapcsolatom a könyvekkel különleges. A hozzám tartozó ingóságok tetemes hányada könyvből áll. Hiszem, hogy a művészetek jelenethetik a reményt, kiutat nem túl barátságos jelenünkből. Megtiszteltetés számomra, ha szerény eszközeimmel részt vehetek ebben az útkeresésben.
