Az ágyon ül. Oldalt lógatja a lábait. Nézelődik. Ha jobbra fordítja a fejét, a szoba bejáratát látja. A fehér színű, szélesre tárt ajtó mögött két nagydarab sötétbarna ruhásszekrény áll. A két szekrény épp, hogy elfér a sarokban. Baloldalon, az ő ágyára merőlegesen, egy másik, szürke állatmintás pléddel letakart ágyat lát, amit három, rózsákkal hímzett párna díszít. A pléd alól élénk rózsaszín virágmintás ágyneműhuzat kandikál ki. A rajta lévő dolgok elrendezéséből úgy tűnik, mintha ezt az ágyat senki nem használná. Az ágy fölött, a szoba egyetlen ablaka előtt, bézs színű, kissé megkopott függöny lóg, melynek alsó részét rózsaszín fodrokkal díszítették. Az ablaktól jobbra egy harmadik ruhásszekrényt vesz észre. A szekrény ajtajára fehér cédulát ragasztottak, talán valami név áll rajta. A cédula köré gyerekrajzokat tűztek fel. A szekrény közvetlen folytatásában, jobbra, a vele szemközti falnál áll a szoba harmadik ágya. Első látásra úgy tűnik, mintha a kék-fehér mintás ágyneműt csak úgy rádobták volna, össze-vissza egy nagy kupacban. De amikor hunyorít egy kicsit, észreveszi az ágynemű alatt a testet. Öreg, ráncos, csontsoványra fogyott, világító fehér bőrű test. Kicsavarodva fekszik a takaró alatt. Bal keze az oldalsó védőrácson keresztül lelóg az ágyról. Ősz, gyér haja a koponyájára simul. Gyorsan és aprókat lélegezve alszik. Az ágy előtt egy kis asztalka, rajta egy pohár, benne szívószál. Az asztalkától jobbra egy kis kiugró falrész, majd a fürdőszobaajtó következik. A fürdőszoba bejárata előtti helyet egy szemeteskosár foglalja el. A tavaszi nap reggeli sugarai beszűrődnek a szobába, az ablak alatti ágyon kissé megtörnek, majd tovább futnak a kőpadlón. A padlón vízfoltok csillognak, mintha nemrég mosták volna fel. Kezdi érteni a szobában terjengő fertőtlenítő és vizelet keverékének a szagát.
Lopva végig futtatja saját magán a tekintetét. Fel van öltözve. Fekete zoknit, kék melegítő nadrágot és egy kötött pulcsit adtak rá. Cipő nincs rajta. Hirtelen eszébe jut, hogy hiába is lenne, nem tud felállni. Még a vécére sem tud kimenni. Remegnek a kezei, miközben kitapogatja magán a pelenka kidudorodó részeit. Az ágya előtti kis asztalkán egy gyógyszeradagoló doboz és egy pohár tea áll.
Akkor most egy darabig ez lesz az otthona. Ide hozták tehát azok a kedves betegszállító fiatalemberek. Persze, hiszen az orvosok azt mondták a fiainak, hogy nem emlékszik semmire, össze van zavarodva, nem tud sem időben, sem térben tájékozódni. Egy frászt! Nem tudnak ezek semmit! Ha beszélne, ha lenne kedve beszélni, elmondaná nekik, hogy igenis mindenre emlékszik. Emlékszik a kis falura, ahol tizennégy éves koráig lakott. Emlékszik a szülői házra, ami a falu egyik forgalmas kereszteződésének a sarkán épült. Egy szoba-konyhás házban lakott három testvérével és a szüleivel. Ő a nővérével a konyhában aludt, a húga és az öccse pedig a szülőkkel a szobában. A kicsik mindig irigyelték őt és a nővérét, mert nekik télen a sparhelt jó meleget adott. Este befűtöttek és a meleg reggelig kitartott, nem úgy, mint a szülői szobában, ahol hajnalban az öccse mindig azzal kezdte a napot, hogy fát hozott be a kamrából, mert a szoba hamar lehűlt éjszaka. Nyáron pedig azért volt jó a konyhában aludni, mert a helyiség csak a kettejük birodalmaként szolgált, mivel a család az udvaron álló apró nyári konyhát használta. Kivéve, ha nem a kertben vagy a földön dolgoztak.
Emlékszik arra is, hogy amint kijárta a nyolcadik osztályt a falu iskolájában, össze is pakolta a holmiját és a közeli nagyvárosba költözött a nővére után. Lány létére ipari tanulónak állt és az esztergálás mesterségét választotta. A tanácselnök a faluban beszédet tartott a Néphadsereg napján, eközben figyelte meg a plakáton a micisapkát, fehér inget és overallt viselő, lobogó tekintetű fiút és a fiúra mosolygó, kendőt és hosszú szoknyát viselő, kezében egy csokor virágot tartó lányt. A kép szinte elbűvölte. Elhatározta, hogy ő is a szülei és a tanácselnök által magasztalt munkások közé fog tartozni. Az ipari iskolába nagyon szeretett járni, kedvelte a kollégiumot is. Hétvégén közös kirándulásokat, felvonulásokat tartottak, együtt énekelték a mozgalmi dalokat a Dolgozó Ifjúság Szövetségének többi tagjával. Azt tanították neki, hogy a munkája meg fogja hozni a gyümölcsét, főleg, ha a közösségi eszményekért is harcolni fog. Miután elkezdett dolgozni a gyárban, még a lövészegyletbe is belépett. A hatalmas területen fekvő gyár egyik hátsó részében voltak a lőgyakorlatok. Minden héten szerdán délután a C csarnok előtt gyülekeztek és együtt sétáltak el a lőtérre. Egyébként senkit nem engedtek be ide egyedül. Szerette a lőgyakorlatokat, mert ügyes volt és sokszor megdicsérték. Az alkalmak rendszeres ismétlődése biztonságot és megnyugtató érzést keltett benne. Éppúgy, mint az állandó, soha nem változó munkakörnyezete. Még ma is emlékszik az esztergagép hangjára, hűvös érintésére, ami mellett a kezdetektől a nyugdíjazásáig dolgozott. Ugyanabban a gyárban, ugyanabban a csarnokban, ugyanabban a helyiségben, végig egyetlen gép mellett. Közben megismerkedett a leendő férjével, megszületett az első, majd hosszú évek után a második fia, de egyikkel sem maradt tovább otthon, mint az előírt gyermeknevelési idő. Sietett vissza a munkába, hiszen a közösség eszménye ezt kívánta meg.
Férje korán elhagyta, így egyedül nevelte fel a két fiát. Nem volt könnyű, nehéz évek voltak. Közben többször is beadta a tanácshoz a lakásigénylését, de nem kapott választ. Azért szorgalmasan dolgozott tovább és megpróbálta otthonosan berendezni a gyártól kapott szoba-konyhás lakást, aminek a kályháját folyton szénnel kellett megpakolnia, és aminek a gang végében volt a szomszédokkal közös illemhelye. Végül tíz évvel nyugdíjazása előtt kiutaltak számára egy kétszobás panellakást, ahol már nem kellett befűteni és a vécé is a lakásban volt. Most igazán érezte úgy, hogy elérkezett az, amiről fiatal korában mindig is álmodozott, munkája gyümölcse beérett. Boldogan idézte fel a pártiskolában tanultakat és büszke volt önmagára, amiért hűen, munkáját mindig előtérbe helyezve, önzetlenül dolgozta le a kötelező munkáséveit. Még tíz év szorgalmas munka, aztán békés, boldog nyugdíjas évek fogják várni.
Csak egy dolog nyugtalanította. Az, hogy egyik fia sem akarta a gyárat választani. Pedig ő ugyanarra nevelte őket, amire őt is az ipari iskolában. Arra, hogy a gyár mindig is meg fogja adni azt az anyagi biztonságot, ami egy munkásembert megillet. Az egyik iparos lett, a másik kereskedő. Pedig a gyári munka jó lett volna. De a fiúk valószínűleg már látták azt a bizonyos fordulatot, amit ő még nem.
Nyugdíjazása után pár évvel bezárt a gyár. Leálltak a kémények. Elcsendesedtek az esztergák. Kiürültek az irodák. Beporosodtak az öltözőkben hagyott munkásruhák. A szerszámokat megette a rozsda. Egyre több középkorú és idős ember lett munkanélküli a lakótelepen, akik napközben céltalanul bóklásztak a környéken vagy unatkozva üldögéltek a padokon. A boltban azt hallotta, hogy a fiatalok nehezen találnak munkát a városban, ezért más városba költöznek. Nem értette ezt, hiszen az ő fiatalkorában szégyenletes dolognak számított, ha valaki nem dolgozik. A fiai folyton túlóráztak vagy egy másik munkahelyen vállaltak plusz munkát. Ezt sem értette. Ha hétköznap meglátogatták, beszélgettek egy kicsit, aztán menniük kellett. Egyik munkából siettek a másikba.
Aztán az egyik este, amikor meg akart ágyazni, jött az a bizonyos szédülés. Hirtelen elsötétült minden, forgott vele a szoba. Meg akart kapaszkodni a felnyitott ágyba, de nem találta a kezével, csak kapálózott a levegőben. A kórházban tért magához. Mindkét fia ott állt az ágy mellett, éppen az orvostól jöttek. Valószínűleg felment a vérnyomása, elszédült és elesett. Szerencse, hogy a szomszédasszony, aki át akart vinni neki egy kis süteményt, hívta a mentőket, miután nem érkezett válasz a többszöri csengetésre és kopogásra. Hetekig feküdt a kórházban bordatöréssel, és mire felkelhetett volna, a lábai teljesen lesoványodtak, elhaltak, nem bírták már el a testét. Közben jött az első, majd pár nap múlva a második agyvérzés.
A kopogás zökkentette ki a merengéséből. A fia lépett be az ajtón. A kisebbik. Szája mosolyra húzódott, szeme csillogni kezdett. „Hogy találtál meg? Honnan tudtad, hogy ide hoztak?” „Megkérdeztem a szomszédokat, ők mondták.” – válaszolta a fia olyan természetesen, ahogy csak tehette. Négy és fél éve minden egyes látogatás alkalmával ezt kérdezi tőle az anyja és ő minden egyes alkalommal ezt válaszolja neki. Négy és fél éve minden látogatás alkalmával elmondja a fiának, hogy őt ma hozták ide, két helyes, illedelmes betegszállító fiatalember, akik nagyon kedvesek voltak vele. Eleinte próbálta elmagyarázni, hogy már régóta ebben az otthonban fekszik, mert az orvosok nem engedték haza a kórházból, csak úgy, ha huszonnégy órás felügyeletet kap. Aztán hamar rájött, hogy ezzel csak felzaklatja az anyját. A fia a kedvenceit, csokipudingot és banánt hoz. Felbontja a pudingot, kibontja a banánt, megitatja szívószálas itallal. Néha beszélgetnek. De legtöbbször hallgatnak. Vagy inkább a fia beszél és ő hallgat. A fia mesél az időjárásról, a munkájáról, arról, hogy milyen útja volt idefelé. Ő már nem beszél. Sokszor nem is érti a dolgokat, de nem szakítja félbe. Szereti hallgatni. Megnyugtatja. Egy óra múlva a fia készülődik. Mennie kell. Hosszan néznek egymás szemébe, mielőtt megpuszilják egymást. A fiú akaratlanul is végig simítja anyja kézfejét. Az ajtóig követi a tekintetével a fiát, aki még egyszer visszafordul és integet. Ő pedig ledől az ágyra, felteszi a lábait és belefúrja a fejét a párnába.
Fél óra múlva már el is felejti, hogy látogatója volt. Délután már nem tudja megnevezni az otthont, ahol él. Este, elalvás előtt még egyszer felidézi azt a pár pillanatot az életéből, amire emlékezni tud. Az egyik ilyen pillanat, amikor a tanácselnök az emelvényen áll és a munkás népnek biztos, nyugodt jövőt, boldog nyugdíjas éveket ígér.
Author: Szanyi Ildikó
Szanyi Ildikó az Irodalmi Rádió szerzője. Saját honlapom: www.szanyiildiko.hu „Eltűnhetünk szép csendben, mintha soha itt sem lettünk volna. Óvatosan, lábujjhegyen is kiosonhatunk ebből a világból, de mennyivel menőbb már, ha fennmarad a neved egy könyvön, egy festményen vagy egy épületen. Vagy bárhol. A lényeg, hogy nem felejtenek el egészen. És ezzel egy kicsit olyan lesz, mintha tovább élnél. Mintha nem halnál meg teljesen.”