Amikor kisgyerek voltam, vidéken éltünk, nagy szabadságban, az ötvenes évek második felében.Gondtalan, szabad gyermekkorunk volt.
Az iskolából csapatban jöttünk haza. A fiúk, lányok vegyesen haladtak. Hátunkon a táskával, róttuk az utcákat. Elemeztük az iskolában történteket, vicceltünk, nevetgéltünk. Aztán, aki hazaért elköszönt, lekapcsolódott. Így fogytunk el. Én laktam a Hunyadi János utca második felében, legutolsónak léptem be a kapun.
Akkortájt még bőven két műszakban tanultunk, délelőtt és délután. A délutáni oktatást jobban szerettem. Nem kellett korán kelni és sejtelmes volt a hazajövet telente a sötétben! Az utcai lámpák elég távol voltak egymástól, gyéren világították meg az utat. Ilyenkor már alig jártak a településen, mindenki hazaérkezett a munkából, többnyire az is, aki Budapesten dolgozott.
A kutyák versenyt csaholtak, ha közeledett valaki. Az egyik páros abba hagyta, három rázendített. Mások szét akarták tépni a járókelőket. Volt olyan állat, amelyik szerényen és csendben fogadta az elemózsiát, amit az aznapi megmaradt uzsonnából kapott. Öcsi, a szomszéd fiú rendszeresen a Hunvagyte kutyának adta az uzsonnáját.
-Ez a különleges elnevezésű jutalmat érdemel!- mondogatta Mindegyiket ismertük név szerint is: Morzsi, Bodri, Maszat, Foltos… Általában kedves neveket kaptak. Ismertük azt is, kinek milyen a helyzete a környezetében. Megbecsült házőrző-e, vagy kivetett, éheztetett eb. Mert ilyen is volt. Mennyire kezes, vagy vad. Melyik idős, tapasztalt kutya, melyiknek kell még sokat tanulnia. Azt is tudtuk, hogy Toprongynak már csak napjai vannak hátra, olyan beteg szegény!
Amikor nem az iskolában töltöttük az időnket, az utcán játszottunk. Nem volt baj, hogy poros,rögös, vagy enyhén sáros. Cigánykerekeztünk, ugróiskoláztunk, vagy éppen „Adj király katonát!” játszottunk.
Más alkalommal a határban vadvirágot szedtünk. Búzakalászból, mezei virágokból állt a csokor, amivel én a nagymamámat leptem meg több alkalommal. Ő vigyázott rám, míg a szüleim dolgoztak.
Ritkán mentünk játszani a másik otthonába, de néha ez is előfordult. Egy alkalommal Margit osztálytársnőmnél viziteltem. Kimentünk az udvarra, már nem tudom, hogy mi célból. Azt igen, hogy közvetlenül a lépcső lejárat melletti szilvafához volt láncolva az ő fekete, rövid szőrű, keverék kutyájuk. Ők úgy mondták korcs. Közepes termetű, aki folyton mérges volt. Születésekor a Pukkancs nevet kapta, amely a későbbiekben nagyon illett hozzá. Még szabadon sosem láttam. Egyedül az osztálytársnőm apukája merte megközelíteni. Ő adta neki az ételt, a vizet, ezért nem bántotta. Pukkancs mindenkire haragudott, nem szívlelte a láncon tartást, támadni, megharapni próbálta a közelébe menőket. Az volt a feladata, hogy ugatásával jelezze a portára betolakodó személyt.
Én nagyon sajnáltam őt a rabság miatt. Vigasztalni próbáltam, mert ki tudja hányadszor rugaszkodott neki a szabadulásának, amely persze félelmetes, és eredménytelen volt. Beszéltem hozzá, hogy nyugodjon meg, ám elkapta a nadrágom és beleharapott a bal lábam vádlijába. Iszonyúan megijedtem,visítani kezdtem, erre összecsődültek az otthon lévő felnőttek. Mind, aki csak hallotta. Még a szomszédból is átjöttek, vigasztaltak. Szegény kutyát fahusánggal jól megverték, úgy, hogy ketten ordítottunk a fájdalomtól, meg az ijedségtől.
Nagymamámnak is szóltak, hogy mi történt. Ő azonnal vitt a körzeti orvoshoz.
Elmondta az esetet, az orvos megnézte a harapást, fertőtlenítette a nyomát, kezébe vette a nagyollót.
Mikor ezt én megláttam, könyörögni,sírni kezdtem:
-Jaj, drága doktor bácsi, ne tessék levágni a lábam! Erre a szituációra határozottan emlékszem, meg arra is, hogy az idős orvos elmosolyodott, megnyugtatott, hogy semmi ilyenre nem készül, csak a tapaszt vágja a megfelelő méretűre. Leragasztotta a sebet, kaptam még egy tetanusz injekciót, nagymamám letörölte a könnyeimet, s mehettünk haza.
A történet az eset óta többször eszembe jut, pedig már több évtized telt el. Sokáig a ház tájékára sem mertem menni. Nem akartam találkozni a villogó szemű, örökké támadni akaró kutyával.
Innen kezdve tartok tőlük tisztes távolságot.
Author: V. Nagy Ágnes
V. Nagy Ágnes az Irodalmi Rádió szerzője. Négy-öt éve foglalkozom novellák írásával. Jó történet mesélőnek mondanak. Az életből vett aktuális információkkal szolgálok. Érdekes karaktereket jelenítek meg. Olyan szituációkat, amelyeket az emberek észre sem vesznek, de a végén mégis rácsodálkoznak. Többnyire egyperces formákban. Abban reménykedve, hogy e rohanó világban ennyi idejük még jut az írásaim elolvasására. Novelláim változatos témájúak, lekötnek, szórakoztatnak. Napi útravalónak is nagyon jók. Munkáim több antológia és irodalmi folyóirat is közölte már. Nyomtatásra készen áll az első kötetem.
