Anyák napi pitypang mese

Az erdőben beköszöntött a tavasz. A fák, bokrok ágain megjelentek az első rügyecskék, tavaszi, friss szellő lengedezett a fák között és a Napocska megállás nélkül ontotta melegét. A mezőkön sarjadt a fű, egyre több virág emelte föl fejecskéjét és bontogatta szirmait. Az erdő állatai is felébredtek téli álmukból, előbújtak kuckójukból és élvezték a melengető napsütést.

Egy szép tavaszi reggelen az egyik keskeny erdei ösvényen apró lábak dobogását lehetett hallani. Két kis manógyerek igyekezett a rétre, hogy együtt piknikezzenek barátaikkal. Bizony, bizony! Ebben az erdőben nemcsak állatok éltek, hanem erdei manócskák is!

– Szedd a lábad, Pang! – sürgette testvérét a manólány. –  Még a végén elkésünk!

– Sietek, ahogy tudok! – nyöszörgött a manófiú, – de túl nehéz ez a kosár. A mama kicsit túl sok elemózsiát rakott nekünk.

– Meglehet – mondta Pity – de csak jót akart nekünk. Bizonyára sok-sok finomságot csomagolt a piknikre. Nézd csak! – mutatott előre. – Már nem vagyunk messze!

Hamarosan meg is érkeztek a rétre, ahol barátaik, Mókus Liza, Sün Soma és Nyuszi Flórián már türelmetlenül várták őket. Kényelmesen letelepedtek a selymes fűben, majd mindenki előszedte a kosarából, amit otthonról hozott. Volt ott mindenféle finomság, ami csak szem-szájnak ingere. Liza diót, mogyorót, makkot hozott, Sün Soma almát, körtét hozott a kamrájából, Flórián pedig salátát és répát ropogtatott. Pity és Pang kosarából lapulevélbe csomagolt mézes és lekváros szendvicsek kerültek elő, sőt, a mama még egy nagy üveg málnaszörpöt is csomagolt a lurkóknak. Mindannyian nagyon élvezték a pikniket, a Nap kellemesen melegítette a kobakjukat, néha-néha enyhe szellő futott át a réten, körös-körül tarka virágok illatoztak. Miután belakmároztak, hanyatt feküdtek a zöld fűben és a felhőket nézegették. Próbálták kitalálni, hogy melyik mire hasonlít.

– Nézzétek! Az egyik éppen olyan, mint egy nagy hajó! – mutatott a fejük fölé Mókus Liza.

– Az a másik meg éppen egy nyuszikára hasonlít! – kiáltott fel Flórián.

– Nahát! Az meg pont olyan, mint Bagoly Bácsi! –  kuncogott Pang az egyik felhőre mutatva.

– Milyen szép az a felhő ott! Olyan, mint egy virág! – sóhajtott Pity.

– Nemsokára anyák napja – mondta hirtelen Soma. – Én egy csokor ibolyát fogok neki szedni.

– Én egy szép csokor kökörcsinnel fogom meglepni – mondta a nyuszi.

– Tőlem gyöngyikét kap anyukám – szólt Liza. – Már ki is néztem, hol nőnek a legszebbek az erdőben. Hát ti mivel fogjátok meglepni az anyukátokat? –  kérdezte a manó gyerekeket. Pity és Pang eltűnődött. Az ám! Nemsokára anyák napja, de nekik még semmilyen ötletük sincs, hogy milyen meglepetéssel köszönthetnék fel édesanyjukat. Amikor már hazafelé tartottak, a két kismanó így tűnődött egymás között.

– Te Pang, neked van bármilyen ötleted?

– Nem is tudom Pity, valami különlegeset kellene kitalálni!

– Igen ám, de mit?

– Egy szép virág kellene.

– De a mama nagyon sok virágot ismer. Jó lenne találni egy olyat, amilyet még soha

nem látott!

– Tudom már! – kiáltott fel Pang. – Keressük meg a Virágtündért, hátha ő tud nekünk segíteni!

A két kis manógyerek nyugovóra tért, másnap azonban korán reggel fölkeltek és útnak indultak. Otthon azt mondták, túrázni mennek a barátaikkal, és csak pár nap múlva érnek haza. Korán kellett indulniuk, mert a Virágtündér az erdő túlsó végében lakott, túl az elvadult fenyvesen, nekik pedig apró lábacskáik voltak, így hát fürgén kellett kapkodniuk, hogy még napnyugta előtt odaérjenek. Mentek, mendegéltek szünet nélkül, fáradhatatlanul. Dombokon-völgyeken, idegen tájakon keltek át, ha elfáradtak megpihentek kicsikét. Késő délután volt, amikor az elvadult fenyveshez érkeztek, de nem torpantak meg, bátran bevetették magukat a rengetegbe. Hatalmas fenyők nőttek itt, a fák ágai teljesen összeértek odafent a magasban. Lent a földön vastag gyökereken át, és szúrós bokrok között kellett átkelniük. A fák sűrű ágai közé a Napocska már nem tudott behatolni, így itt sokkal sötétebb és hidegebb volt, mint otthon.

– Brrrrr! –  vacogott fázósan Pity. –  Jaj, milyen hideg van itt! Sajnos ide nem süt a Napocska, pedig milyen jól esne most egy kis meleg!

Ezzel Pang is teljesen egyetértett. – Pity! Én már nagyon elfáradtam! – nyöszörgött Pang.

– Jobb lenne, ha megpihennénk, talán már a Nap is lement!  Keressünk valami szállást! – húzta maga után Pity a testvérét.

Kiválasztottak egy hatalmas fát, amelynek óriási gyökerei alatt kényelmes kis kuckót találtak. Szedtek egy kis füvet, kibélelték a picike hajlékot. – Jaj, milyen sötét van itt! – húzódott közelebb Pang a nővéréhez. – Kár, hogy nem hoztunk magunkkal lámpást, akkor most tudnánk világítani.

– Ne félj! Amíg együtt vagyunk, nem eshet bajunk – simogatta meg Pity, – de most már aludjunk! Holnap biztos megtaláljuk a Virágtündért.

Így is történt, összebújtak és mély álomba szenderültek. Másnap reggel madárfüttyre ébredtek, egy apró kismadár éppen fölöttük dalolt az egyik ágon ülve. Pity megszólította:

– Hát te, ki vagy?

– Én a fenyvescinege vagyok. Hol jár itt két ilyen kismanó?

– A Virágtündérhez igyekszünk, tudod merre lakik?

– Hát persze! – válaszolta a kismadár. – Csak gyertek utánam!

A két kis manónak ugyancsak fürgén kellett szednie a lábát, hogy lépést tartsanak az aprócska, ámde gyors fenyvescinegével. Nem telt bele sok idő, kijutottak az elvadult fenyvesből és újra meglátták a fényes Napocskát az égen. A kismadár egy sudár nyírfához vezette őket, majd elköszönt. A fatörzs aljában aprócska ajtó fogadta őket, itt lakott a Virágtündér. Pang nagy bátran kopogtatott a díszes ajtón, mire az hangtalanul kinyílt és megjelent mögötte maga a Virágtündér! Kék ruháját megszámlálhatatlanul sok virág díszítette, gesztenyebarna haja selymesen omlott a vállára, homlokán virágkoszorú ékeskedett. Hatalmas, zöld szemeivel kíváncsian méregette a jövevényeket. Pity és Pang megilletődve mutatkoztak be és elmondták, mi járatban vannak.

–Kedves Virágtündér! Kérünk, segíts nekünk! Édesanyánkat szeretnénk meglepni egy különleges virággal, olyannal, amilyet még soha nem látott!

– Gyertek beljebb, kedves barátaim, meglátjuk, mit tehetek! – hívta beljebb a manógyerekeket a Virágtündér. – Nos, milyen virágot szeretnétek?

A két gyerek tanácstalanul nézett egymásra, de aztán Pity megszólalt: – Idefelé jövet egy sűrű fenyvesen kellett átjönnünk, ahová nem hatolt be a napfény. Én olyan virágot szeretnék, ami a Napocskára hasonlít. Hogyha édesanyám ránéz, mindig megmelengesse a szívét!

– Én inkább olyanra gondoltam, ami lámpásra hasonlít – szólt Pang felbátorodva. – Amikor a fenyvesben éjszakáztunk, akkor bizony igencsak jól jött volna egy lámpás, hogy ne féljünk a sötétben. Ha tudnék anyukámnak ilyen virágot adni, neki sem kellene félnie soha többé a sötétben.

– Ezek igazán kedves gondolatok! – dicsérte meg őket a Virágtündér. – De csak egyetlen egy virágot tudok számotokra készíteni. Tudjátok mit? Alkotok nektek egy olyan virágot, ami először olyan, mint a Napocska, kerek és sárga. Később pedig átváltozik egy áttetsző golyóbissá, ami olyan, mint egy lámpás. Mit szóltok hozzá?

– Ó, de pompás lenne! – örvendeztek a gyerekek.

– Nagyon messzire eljöttetek édesanyátok kedvéért, bátor és kitartó manógyerekek vagytok! – simogatta meg fejüket a Virágtündér. – Ezért rólatok fogom elnevezni ezt a kis virágot, pitypangnak fogják hívni!

Nem sokkal később hazafelé indultak a manócskák, megköszönték a tündér segítségét és elbúcsúztak tőle.

– Megígérem, hogy hamarosan elkészítem ezt a különleges virágot édesanyátok számára! – integetett utánuk a Virágtündér. A manógyerekek megnyugodva és hálával a szívükben indultak útra. Siettek, hogy minél hamarabb haza érjenek. Ismét találkoztak a fenyvescinegével, aki mutatott nekik egy sokkal rövidebb utat hazafelé. Így hát nem is kellett az erdőben éjszakázniuk, még vacsorára hazaértek. Anyukájuknak egy szót sem szóltak a meglepetésről, de már kíváncsian várták, milyen is lesz az új virág. Az idő gyorsan elszaladt, elérkezett az anyák napja. Pity és Pang szorongó szívvel nézett ki a házuk ablakán, de alig hittek a szemüknek, amikor meglátták a rengeteg sárga virágot, ami ellepte a rétet, az árokpartot, de még az út szélét is.

– Menjünk, nézzük meg! – hívta öccsét Pity. Mindketten kiszaladtak, és boldogan vették kézbe az új virágot, a pitypangot. Egy hatalmas csokorral szedtek belőle, és mivel vékony szárú virág volt, egy szépséges koszorút fontak belőle. Ezzel az új virággal köszöntötték anyukájukat, a napsárga koszorút pedig édesanyjuk fejére helyezték, aki egész nap boldogan viselte ezt a különleges virágot.

Ahogy teltek-múltak a napok, a réten maradt virágok átváltoztak, magot növesztettek, amit átlátszó, gömb alakú burok védett. Tehát Manó Mama bármerre sétált, ezek az apró lámpások kísérték útját.

Így született meg ez az aranyos kis virág, ami azóta elterjedt a világ minden részén!

Isten éltessen minden édesanyát!