Wayra
Wayra, az édes-mandula szemű quechua kislány, vígan élte három esztendejének minden örömét, bánatát. Olyan volt kicsiben, mint a neve: szél, szelecske, vágtában iramodott hegyre föl, völgybe le, meztelen kis talpa alig érintette a karmos köveket, s nevelőanyja még a zsörtölődésről is megfeledkezett (ami e szertelenség láttán pedig megillette volna Wayrát), mert önfeledt öröm melegítette át nélkülözésektől dermedt szívét, valahányszor ezt a fehér virágot mosolygó, fekete kis gyíkleányt nézte.
A magas hegyek lakói bármily szegények is, mind szabad emberek. Nincs más béklyó rajtuk, mint az élelemért végzett munka, ami ugyan szüntelen, de a hegyi népeknek vérében van a hajlam az örökös tevékenykedésre, ezért számukra a munka nem teher, hanem az önerő büszke tudata. Különösen így van ez Wayra szülőhelyén, az Andok magasában fekvő, tengernyi tó egyik kis szigetén. Az alig pár négyzetkilométeres kis földdarab, alighanem két istenség kegyeit is élvezi, Nap istenét és Víz istenét. Csak így lehet, hogy a lustább fellegekénél is magasabb fekvése ellenére, minden élethez szükségest megadott lakóinak. Talán hálából, a sziget népe úgy határozott: forduljon bár visszájára az egész világ, bolonduljon meg akár az egész emberiség, háborúzzanak bár mindenféle aljas módszerekkel anyagi javakért, repüljön bár űrhajó új égitesteket hódítani, ők mindebben nem vesznek részt. Ők maradnak, sőt, megmaradnak a természet tenyerébe szelíden simuló részecskének, egy hangnak, amelynek a mindenség kórusában állandó helye van, s azzal örökkévalón és harmonikusan együtt énekel.
Így lehet, hogy – amint az a mesékben lenni szokott – ezen a szigeten ma is minden úgy van, mint századokkal ezelőtt, s hozzá még mindez földíszítve a quechua ember egymást testvérnek tekintő jóindulatával, a nagyravágyás hiányával, azzal a puritán természettel, amely miatt vidám és alkotó életet él, egészen szerény körülmények között. Neki elegendőek a földművelés ősi eszközei és módszerei, a lámák és juhok gyapja, évszázadok motívumait őrző szövőszékein csodákat álmodik a maga nevelte, fonta, szőtte gyapjúba – és boldog vele. Idegeit nem tépázza villany, benzin, kerozin, távközlés és elektronika. Él a sziget égközeli csöndjében, végeláthatatlan víztükör öleli körül, amelynek fodrozódó hullámaiban föl-föl sejlik egy mindenható alak, maga a Teremtő, Viracocha. Az idevaló ember, ha néha kénytelen hajóra ülni, s a szárazföldre utazni valamiért, értetlenül áll a parti nyüzsgés, tülekedés, a megsüketítő zaj és forgalom, a nyugalmat fölzaklató ember- és gépáradat, a testet-lelket ölő bűnözés, a méregdrágán megvásárolható ezer fölösleges kacat láttán, s alig várja, hogy dolga végeztével indulhasson haza. S ha teheti, soha többé nem mozdul ki fényben fürdő szigetéről, amelynek csöndjét csak a madarak éneke és saját népének szép muzsikája váltja föl olykor.
Csak egyvalaki vágyik el innen: Wayra. Mesénk kezdete óta nagyra nőtt ez a leány, s egyre járja juhaival a sziget legelőit. Tizennyolc évesen éppoly könnyedén, rugalmasan lépdel a magasba törő hegyek meredek oldalain, mint rég, a végtelenség ezen útjain éppúgy dalok csendülnek ajkán, mint hajdan, csak már szomorúbbak a dalok és magányosabb a lány. Régen, a gyereklányok társasan őrizték, terelgették állataikat, miközben játékok, mesék, bújócskák, fogócskák, apró csínytevések feledtették velük, hogy amit végeznek, az munka. Folyókról, madarakról, az Andok virágairól szóló dalokat énekeltek, színes virágokat és bogyókat gyűjtögettek, hogy megfessék velük a gyapjút, nagyokat kacagtak, ha valami balul sikeredett, és elölről kezdték a megromlott munkát azzal az erővel, amely csak az életadásra érettek képessége. Észre sem vették, hogy az idő a felnőttkor felé terelgette őket, föl sem tűnt, hogy a gyermekmesék helyét átvették szép legényekkel való találkozásaik történetei. Gyermekien elégedettek, derűsek és vidámak maradtak továbbra is. Wayra, sok éven át boldog volt közöttük. Szerette, hogy mindannyian egyek voltak a kristály levegővel, nappal-faggyal-hóeséssel, hogy összebújva kerestek menedéket ostorként lecsapó zivatarok elől, s hogy ideiglenes menedékeikben szinte testvérré lettek a köréjük sereglő félős lámákkal, juhokkal – kinek mije volt. Szerette ennek a dolgos életnek játékkal átszőtt szabadságát, a folytonos útonlétben a mozgás gyönyörűségét, szembeszegüléseket hirtelen támadó erős szelekkel, s dalaik foszlányait, melyeket visszaküldött hozzájuk egy-egy meredek sziklafal.
Mégis, egyszer csak érezte, hogy különbözni kezd a többiektől. Akkoriban történt ez, amikor a leányok többsége már párjára talált, de még nem ment férjhez. Játékaik közül elmaradt a bújócska-fogócska, szemérmes meséket suttogtak égő vagy fájó szívekről, emésztő érzelmekről, elhagyottságról, születendő gyermekekről – szóval mindarról, ami nemrég még a felnőttek (baja) élete volt. Wayra parázsló érdeklődéssel hallgatta e történeteket, fájlalta, hogy neki magának nincs ilyenekben része, kicsit szégyellte is, szinte mintha kötelességet mulasztott volna, s egyre inkább fogyatékosnak érezte magát a többiek között. Próbálta maga is szemügyre venni a sziget fiatal, hozzáillő férfiait, de semmi sem moccant a szívében, jóakaratú barátságnál egyebet nem érzett senki iránt, maga sem értette, miért. Lassan egészen magányos lett, mert társai férjhez mentek, családot alapítottak, a kezdetekkor volt leánycsapat helyét régen új csitrik töltötték be, s játszották az örök körforgás szerint, a gyermeki játékokat. Wayra árva gyerek volt, s a sokgyermekes családot, amely befogadta és fölnevelte őt, nem zavarta, hogy maradt az állatok mellett egy állandó pásztor, aki, mintha öröktől fogva az lett volna. Ezen a szigeten a gyermekeknek is mindig akadt munka a földeken vagy a ház körül az iskola után délután, ezért nem is bánták, hogy az állatokra nem kellett ügyelni. Nem figyeltek föl a lány életének furcsaságára, hiszen ő szolgálatkészen és csöndesen beilleszkedett a család életritmusába. Ha gondoltak is vele néha, úgy tekintették, hogy a hallgatag természet tán az ismeretlen szülők sajátja lehetett, elfogadták és szerették hát olyannak, amilyen, s nem is sejtették, hogy csak nem értik őt.
S Wayra sem értette önnön magát. Mintha egyre távolodott volna mindattól, amit pedig addig szívből szeretett, a családjától, a társaitól, s ami a legijesztőbb volt neki, kezdett nyugtalan lenni ezen a földön, szépséges szigetén. Már csak az állatokkal őrizte meg, sőt, talán fűzte még szorosabbra a bizalom szálait. Nekik mesélt a szívében egyre erősebb gyökeret növesztő vágyakozásról valami után, ami csak egy alaktalan és sejtelmes álmodás volt, maga sem tudta megfejteni, valójában mi az. Minden este, amikor a nyugodni készülő nap vérző és világító fényekkel töltötte fenékig a tó vízét, mintegy kényszer alatt, le kellett mennie a partra, s várni ott, amíg a mélyből fölemelkedő sötétség kioltja a felszínen még ragyogni akaró tüzeket, melyek, ha hirtelen kihunytak, könnyeik párájával telt meg a víztükör, s az ég. Aztán eltűnt e pára is, beborított mindent az éj puha sötétje, odafönt életre keltek a csillagok és megérkezett az illat, amire várt. Minden este megérkezett, gyötrelmes és szorító dobbanásra késztetve Wayra szívét, jött, egy kimondhatatlan, mágneses vonzással, amely annyira fájt, hogy csak sírni lehetett. Indulni szeretett volna nyomban, azonnal, nem tudta pontosan hová, de menni máris az illat után egy idegen világba, mert érezte, hogy ez a szag a tűz szaga, a szárazföld ismeretlen, sűrű és vad emberdzsungelén túli perzselő világ, az örökkévalóság el nem felejthető illata. Nem értette, miért vágyik oda, életében csak egyszer járt a szárazföldön, s akár szigetlakó társai, alig várta, hogy ismét otthon lehessen – mégis, a szárazföldi szél minden este megkereste őt, ismeretlen, hívó, kísértő dalokat énekelt neki, a holdfény hidat vert a tavon a szárazföld felé, és neki mennie kellett ezen a hídon! Ó, hányszor, de hányszor elindult, akárha álmodna csupán, haladt a színezüst fényhídon egy messzi cél felé, egy hófehér valami felé, ami néha már csak karnyújtásnyira volt, boldogsággal teli szívvel ment e bujdokló látomás felé, s tudta, hogy amint megérinti – végleg megérkezett. Minden estén, minden útján távolabb jutott, az illatba új ízek vegyültek, a föld és vízszag füsttel és kénnel keveredett, forróság szag volt, pedig mindezek fölött uralkodott a legtisztább jelleg, a frissen hullott hó mennyei lehelete. De minden estén történt valami, amiért visszafordult, amiért nem mehetett tovább. Néha csak egy elbitangolt állat jött utána, s félni kellett, nehogy elragadja a víz, máskor hajósok jöttek arra, s rákiáltottak, hogy menjen haza, de legtöbbször otthonról futott utána valamelyik testvér, aki egy darabig értetlen ámulattal nézte a megigézett leányt, majd visszacibálta a szigeti élet egyértelmű, világos és barátságos valóságába, s kézen fogva vitte haza. Wayra, ilyenkor hálás is volt, mert senki nem kérdezett és senki nem csodálkozott, meg szomorú is, hogy a színezüst hidat, megint csak félig járta meg. Tudta, hogy a furcsa, hófehér ruhába öltözött fékezhetetlen tűzhöz, ami egyedül fontos neki, nem juthat el másként, csak ezen a hídon, nem szállhat hajóra, mint akárki más, hogy a partvidékre menjen, az õ számára csak egyetlen út, ez a fényből épült, ezüst híd létezik. Senkinek nem mesélt a parti szelek üzenetéről, a tüzes-fehér rejtelem hívó hangjairól, mégis, mindenki tudta, hogy neki külön útja van, s ahogy annál a népnél szokás, mindenki hagyta és segítette őt. Tudták, hogy a maga útját mindenkinek be kell járnia. Értették szó nélkül is, hogy az egyre fogyatkozó test készül valahová, hogy a léleknek saját vándorútja van, s hazatérés után otthon, az esti tűz melegítő sugarainál furulyák és pánsípok együttérző, halk szavával segítették tovább az álmok útján haladó leányt, egészen az igazi álomig.
S végül eljött az utolsó, a boldogságos, a megváltó este. Wayra ünneplőbe öltözött, mert tudta, hogy ezért a most bekövetkező pillanatért történt eddig minden. Nyugodt volt, boldog és biztos. Kételkedés nélküli. Egyetlen erős, mágneses tér volt az éjszaka, mert a telihold, soha nem látott, fényes hidat épített a part – és egy másik part között. A leány, mielőtt az ezüsthídra lépett volna, kis időre leült a vízparton. Szívébe zárt minden, a szigeten elmúlt napot, magányában mosolyogva, hálával köszönte meg mindennek és mindenkinek az egyszerű, becsületes és tiszta életet, ami az itteniek sajátja és békéje volt, megbocsátást kért, amiért ő nem ilyen, s hogy ezért most elhagyja eddigi életét. Egy pillanatra ledőlt a fűbe, s az égre tekintve megjegyezte még egyszer minden csillag helyét. Aztán felállt és megállás nélkül, végig ment a tó fölötti fényhídon.
Eltűnése után, csak egyetlen történet járt szájról szájra arról, hogy mi lett vele. Senki nem tudja, ki mondta el először, de attól fogva mindig ugyanúgy mesélték. Állítólag, amikor Wayra az ezüsthíd túlsó végére ért, nem más várta ott, mint a minden környékbeli által tisztelt és imádott, általában felhők átláthatatlan párájában rejtőzködő, mindenható, varázslatos hegy a Miszti, amely csak egy-egy kiválasztottnak mutatja meg magát. A hótól vakító oldalú, tüzes-fehér rejtelem, az égbenyúló, titokzatos, vágyott és rettegett vulkánóriás azon az éjszakán eljött a leányért és megmutatkozott: tüzes lávafolyamból terített szőnyeget a lába alá a hegytető felé vezető úton, pompázatos, sosem látott lángokat lövellt az ég felé, s e káprázatos tüneményben még egyszer fölfénylett, majd kilobbant a céljához érkezett Wayra megbékélt, szép mosolya. Azt mondják, oly gyönyörű volt, amikor a vulkán ölelésében örökre eltűnt, mint egy tűzpalota legszebbik, sudár oszlopa.
Abban az országban, amelyről meséltem, mindenki tudja, hogy az ilyesmi egyáltalán nem csoda, s hogy nagy megtiszteltetés volt, ami az árva Wayrával megesett. Így lehet, mert a szigetnek azon a pontján, ahol a karcsú lánytest utoljára megpihent, máig tűzpiros virágok nyílnak, amelyek éltetői-őrizői nem lehetnek mások, csakis a hegyi istenek.
Author: Nádasi Katalin
Nádasi Katalin az Irodalmi Rádió szerzője. Későn kezdtem írni. Oktató- és kutatófilm műfajban, bő két évtizednyi szenvedéllyel és elhivatottsággal végzett film gyártásvezetői, majd stúdióvezetői munka után, az élet úgy hozta, hogy egyik szülőnk betegsége miatt a következő két évtizedet otthoni betegápolással töltöttem. Bevallom, voltak kétségeim, hogy egy ilyen pörgős és változatos, mondhatnám rumlis tevékenység után, bírom-e majd ezt az otthoni bezártságban zajló munkát. Életem egyik legérdekesebb tapasztalata, hogy ebben a létformában, melytől sokan falkórságot kapnak, számomra kinyílt a világ. Hónapokkal az átállás után érzékeltem, hogy amíg a szakmámban dolgoztam, teljes agykapacitásomat kitöltötte a sok érdekes feladat, majd otthon a családért végzett másfajta feladatrengeteg. A család számomra mindig is a legfontosabb értéket képviselte, de ez alatt a beteg mellett töltött, több mint másfél évtized alatt ébredtem rá, hogy a családi feladatok nagy része fizikai elfoglaltság, melyek közben az ember agya remekül tud szellemi munkát végezni, sokkal jobban, mint a munkahelyi tevékenység idején, amikor az utolsó másodpercem is programozva volt. Boldog meglepetéssel vettem észre, hogy mennyi minden érdekel, hogy véleményem van a világ dolgairól, és hogy szívesen gondolom végig az élet különös eseményeit. Korábban egyszerűen el sem jutottam idáig, mert soha semmire nem volt elegendő időm. S ez még csak a kérdés...
