MESEFORGÁCSOK

Egyszer volt, hol nem volt, városokon innen, falvakon túl, ahol a hegy sziklái, és a part virágai együtt fürödtek a tóban, ott volt egy csodakert.
Olyan, mint a mesékben. Füve selymes, illatos, virágai mosolygósak, dús bokrai rejtekadók. Kis rágcsálók játékának színhelye, pompás, párnás levelekkel, hová öröm belehuppanni. Eső után tavasszal friss, világos színek, nyáron testes, életerősek, ősszel pompásan feslő, rozsdafoltos, hanyatlásában is csodálatos világ ölelte lakóit.
Folyt ott egy patak is, át a nagy kerten. Folyt akkor is, amikor még aludt a környék. Üde vizével már kora tavasszal gondosan mosogatta a fák lábait, s a köveket. Mire a meleg beköszöntött, a patak már felhizlalta a növényeket, oltotta a kis állatok szomját, majd a kert végében tóvá dagadt és felhőket úsztatott tükrében.
Végül tarka színű, ropogós ruhájában eljött az ősz.
Így éltek, mindig együtt. A patak és a part. Egymást követve, simítva jó időkben, rossz időkben. A kert közepén hatalmas fák nyújtózkodtak. Pompás királyi fák, óriás lombkoronával. Hárs, gesztenye, tölgy és fenyő. Köröttük a fűben hóvirágok nyíltak, tavasztól pedig harangvirág, ibolya és meseszép gyöngyvirág ébredt, zamatos szamóca termett.
A víz felől vidám hangok szűrődtek be és haltak el az asztalosműhelyhez közeledve. Bent az ácsmester dolgozott kedvenc szerszámaival. Széket, intarziát, vagy épp hajót formázott, ügyes, gyors mozdulatokkal.
Hosszú évekig örömmel alkotott, amíg az a dolog közbe nem jött.

Sok idő telt el azóta. A patak és a part kissé elvadult, bár óriás fái még büszkén hordozták őskoronájukat. Megállt az idő a csodakertben és a műhelyben. Igazi varázslat kellene ahhoz, hogy újra koppanjon a kalapács, zizegjen a fűrész, pattogjon a fa a mester keze alatt.
Menjünk csak lassan közelebb, át a patakon, egészen a régi műhelyig lopódzva.
Épp most érkezett meg az Öreg. Kinyitotta a recsegő faajtót és belépett. Mosolygott a szeme, ahogy körülnézett és egyesével megvizsgálta kedves szerszámait.
– Mi újság, Forgács úrfi? – kérdezte, miközben a pókok látva a túl nagy falatot, visszafutottak a sarokba és fázósan bebújtak frissen szőtt hálózsákjukba.
Forgács úrfi nagy halmot formázott, úgy pihent már a Fűrészgép alatt. Az Öreg elkért tőle néhány marék felesleget és óvatosan a régi vaskályhába tette, rá a száraz újságpapírra. Arra meg néhány rossz fát helyezett és begyújtott. Barátai is kezdtek felmelegedni.
Ott voltak mind. A bicegős Komód, a kócos Ecset, a fáradt Fűrész, az eszes Gyalu, a keményfejű Kalapács, meg a Pillanatszorító és persze a csavarok, szegek, az Enyv, a kopott Satu, akinek, mintha foga fájna, kissé elferdült már az arca és az altató gyantaillatból álmosan kandikált ki a Véső nyele.
– Itt vagytok hát! – mondta a Mester. Sorban köszöntötte barátait és elővette az egyik munkadarabot. Dolgozni kezdett. Lassan, pontosan. Majd egyre frissebben forgatta eszközeit, mintha a kályhából belé is pattant volna valami régi tűz. Fűrész zizegett, Kalapács koppant, Fa reccsent és új Forgácsok alkottak egyre nagyobb családot.
Telt, múlt az idő. Egészen beesteledett. Az Öreg letette szerszámait. Leült a munkaasztalhoz. Ahogy megpihent, elgondolkodott és barátait egyenként megtisztogatva sokáig nézte a műhely előtti vén kandeláber fényét.
– Kedveseim! – mondta. Holnap korábban jövök, hát pihenjetek jól és sokat!
Elmesélek nektek egy régi történetet, még gyermekkoromból. Olyan régit, hogy szinte magam is csodálkozom, miért emlékszem rá.
Ekkor csend lett. Bogár sem neszezett a sarokban. A szerszámok szinte mozdulatlanul feküdtek az asztalon és a pókok is csak a fejüket dugták ki hálózsákjukból, hogy jobban halljanak.

„Egyszer volt, igaz is volt, hogy egy kisvárosban, nagy téglaházban éltünk, úgy tizenöt évig. Magas, emeletes építmény volt és legalább hét család lakta. Foghíjas, pirosló cserepei közül kikandikálva gyakran néztük, hogyan is jár alattunk az utcán a modern varázslat, a villamos. Azt játszottuk, hogy előnyt adtunk neki induláskor, majd futva utolértük a kitérőknél. Legtöbbször sikerült.
Húsz percre laktunk a bolttól, fertályóra járásra az iskolától. Valahogy ott, az erdő szélen néhány liter tejjel, pár kiló kenyérrel mindig kevesebb jutott a kis üzletbe, mint ahányan venni szerettünk volna.
Ahogy telt az idő, lassan a kiskertes, családi házas, templomos területeken is megindult a fejlődés. Építkezések kezdődtek, új boltok nyíltak, lelkes kis csapatok hívogatták az ifjakat a sportpályákra. Sűrűbb lett a buszjárat, több az ember. Csak az orvosi rendelőbe nem hozott újat a népszaporulat.
Egy idős, hetvenéves doktor bácsi ügyelt mindenkire. Magas, hajlott alakja, kifényesedett orvosi táskája gyakran tűnt fel az utcákon.”

– Ejnye már, no! – állt meg az Öreg. Most mondjam, vagy ne mondjam?
Ennyit viháncolni! – szólt és a rosszalkodó egerek felé fordult. Homlokára tolta szemüvegét és várt. Azon nyomban csend lett. A szerszámok meg sem moccantak, úgy figyeltek. Csak a vastag Gerenda reccsent egyet, a Moha ijedten kapaszkodott rajta. Kedvenc Ecsete egészen ellazult kis medencéjében, amiben ázott.

– Hol is tartottam? – kérdezte a Mester. Elmerengett. A kandeláber pislákoló fénye, mint a vonatkerekek monoton zakatolása, gondolatait visszarepítették a múltba. Azután eszébe jutott és fennhangon folytatta:
– Már emlékszem. A doktor bácsinál!
„Néhány év telt el a városkában. A tél, s a nyár szedte fáradt áldozatait. A doktor úr házhoz járt gyógyítani, mert betegei nehezen mozogtak és nem volt már ott az újabb generáció, hogy támogassa őket. Talán friss színt hozott életébe az influenzajárvány, mert sok fiatalt kényszerített a fűtött, fapados váróterembe. Ott álltam a sorban én is.
A nővér hármasával engedte be a betegeket. A mi tüsszögő, köhögő csoportunkból én maradtam utoljára. Amíg ő a többieket vizsgálta, nekem derékig le kellett vetkőznöm.
A doktor úr figyelmes, barna szemmel hallgatta egy középkorú férfi panaszait, majd nyugodt, pontos mozdulatokkal megvizsgálta, receptet írt, beszélt vele néhány személyes mondatot, azután én következtem.
Megismert. Biccentett a fejével. Leültetett és már buggyant volna ki a számon a szóözön, hogy az orrom, a tüdőm, a fejem, meg a hideg szél, de ő csak rám pillantott, újra bólintott és kérte, hogy sóhajtsak. A légzésemet vizsgálta. Mikor hozzám ért a sztetoszkóp hideg vasa, megborzongtam. Ekkor letette műszerét az asztalra és a hátamra hajolt. Rám tapasztotta a fülét és úgy hallgatott. Nagy, széles fülei voltak. Arra gondoltam, vajon mit figyelhet bennem, amikor hozzám szólt:
– Sóhajts jó mélyeket! Most nagy levegőt vegyél és tartsd bent!
Megkopogtatott és újra megkért:
– Lassan vegyél levegőt az orrodon, és a szádon fújd ki! Még! Újra!
Csináltam egy darabig, de ő már nem mondott semmit. Eltelt néhány perc, amikor egyenletes szuszogást hallottam. Vérköreim lüktető zenéjére elaludt a hátamon a doktor úr. A nővér nem vette észre. Óvatosan odébb csúsztam a széken és erre a mozdulatra felébredt. Úgy tettem, mintha nem tudnám, mi történt. Ő befejezte a vizsgálatot, felírt néhány gyógyszert, jobbulást kívánt és én hazamentem.
Nyáron új, fiatalos orvos érkezett a rendelőbe. A régi doktorunkat nem láttam többet. Néha gondoltam rá, hogy meglátogatom. Néha. Főleg, amikor megfáztam. De a lustaságom sajnos legyőzte a lelkesedésemet és nem találkoztam vele többet.”

Az asztalosmester befejezte a mesét. Halkan felvette kabátját, elgondolkodva körbenézett és kiment a sötétbe. Az ajtót bezárta maga után.
– Holnap is mondok egy történetet nektek! – motyogta maga elé és elindult, át a csodakerten. A műhely lakói csendben pihentek. Kopott odújában a parázsló fa pirosan roppant egyet és elaludt.

Másnap reggel, ahogy ígérte, korán érkezett az Öreg. De bizony, nem jött egyedül. Elhozta régi barátját, játékos, okos kutyáját, akiben még mindig rengeteg energia vibrált. Találó nevet is kapott, még kölyökkorában. Parázs volt a becsületes neve, bár az Öreg néha más szavakkal is illette.
Egyszóval megérkeztek a műhelyhez. Amint beléptek, Parázsnak furcsa érzése támadt. Mintha épp abban a pillanatban állt volna meg az élet. Érzékeny fülei észlelték, hogy a Fűrészgép még remeg. Nedves, fekete orrát Forgács úrfi odújához nyomta. Frissen gyalult fa illata töltötte el és ahogy beleszippantott, nagyot tüsszentett.
– Egészségedre! – mondta a gazdi, aki az egészből semmit sem vett észre.
– Lássunk munkához! – folytatta fennhangon és barátságosan pillantott szerszámaira.
– Te meg ne lábatlankodj itt, hanem feküdj le a sarokba! A végén még a szemedbe száll a Forgács és meggyulladsz, te, Parázs! – zsémbelt nevetve, miközben megpaskolta kutyája őszbodor fejét.
– Ha igaz, amit sejtek! – gondolta a kutya, de még csak nem is vakkantott, hanem kétszer körbejárva helyét, csendben letelepedett a sarokban. Állát lábaira fektette, ahogy megszokta és feszülten figyelt.
– No nézd már, kicsorbult a Fűrész foga! – szólt az Öreg csodálkozva. A Gyalunak meg, mintha haja nőtt volna, úgy kunkorodnak belőle az illatos Forgács-fürtök.
A tegnapi munkadarabhoz nyúlt, amely úgy tűnt, sokkal finomabban volt megmunkálva, mint ahogyan emlékezett rá.
– Gyere! – nézett Ráspolyra és gondosan gömbölyíteni kezdte az első munkadarabot. Ahogy haladt a munka, úgy futott velük versenyt az idő.
– Már hat óra? – pillantott a falon domborodó, porosan ketyegő ereklyére és eszébe jutott egy réges-régen olvasott mondat.
„A gondolat az élet rabja, az élet pedig az idő bohóca, és megáll az idő.”
– Bizony, most is megállhatna! – gondolta az Öreg, homlokát ráncolva. Olyan sok munkát kell elvégeznünk, hogy itt már csak a csoda segíthet! Ha az a Cég nem volna…
Az egész kert, a műhely, a szerszámok és mi is nagy veszélybe kerültünk. Útjukban vagyunk a terveiknek! Megvették már a szomszéd földeket, házakat, az emberek lelkét, és alig maradtunk néhányan, akiket még nem tudtak megfélemlíteni.
Ekkor valami furcsa nyugtalanság vette át a gyantás illatok helyét. Hogy magát, kutyáját és kedves munkatársait megnyugtassa, azt mondta:
– Véget ért a nap. Mostantól reggelig az éjszaka az úr. Ha ti nem szóltok, megint én mondok mesét nektek. Figyeljetek hát!
Az Öreg elgondolkodott. Lehunyta szemét és egy másik emlék jutott eszébe.
Hátradőlt, rendezgette gondolatait. Közben az egerek, pókok abbahagyták a rágást, szövést és kényelmesen elterpeszkedtek. Egy légy zümmögött meggondolatlanul, amikor a sarkok legnagyobb pókja fenyegetően keresztet vetett rá, és bosszúsan összefonta lábait szőrös mellkasa előtt. Zümi riadtan az Enyves üveghez tapadt mozdulatlanul. Parázs a gazdi lábához bújt és várta a mesét.

„- Nem is hinnétek, hogyan történt! – kezdte. Valamikor, még az öregapám öregapja találkozott Fuvallatossal, a hírnökkel és mesemondóval, aki járta a nagy, kerek világot, szépen szóló furulyával a kezében. Ha éppen nem játszott rajta valami vidámat, csillogót, akkor bizony estétől reggelig mesélt. Történt, hogy az ivóban, hol a népek gyakran összegyűltek, a következő igazmesét adta elő:
Élt egyszer a Sárkányvölgy peremén, százablakos, héttornyú várában a tekintélyes Nagyszundor király, óriás erdők, mezők birtokosa. Ahogyan telt az idő, teljesen megváltozott a korábbi rettegett, harcos vezér. Naphosszat heverészett, még enni és inni sem szállt le hatalmas, baldachinos ágyáról. Szóval igen lusta lett őkelme.
Na, azért oka is volt ám ennek. Álomkór gyötörte országa apraját – nagyját, s őt magát is, kerek másfél esztendeje. Ennyi időbe tellett, amíg erőt gyűjtött, hogy behívassa magához szomorú inasát, Hüppögőt. A kisinas, – hogy félálmában el sehogy se felejtse ura parancsait, – egy tollnokot is hozott magával. Egymást támogatva, néhány óra leforgása alatt a félelmetes Nagyszundorhoz értek.
– No ide figyelmezzetek! – mondta a király. – Doboltassátok közhírré, hogy aki megszabadítja országom az álomkórtól, megkapja fele királyságom és annyi aranyat, amennyit egyszerre el tud vinni. De két dobos menjen, és felváltva doboljon. Őket meg két regiment harcos kövesse, vigyázva útjukat. Azokat meg udvari zenészek kísérjék igen nagy zajjal, hogy el ne aludjanak. A vitézek vezetője varázslóm és hadvezérem, a nagy Halandzsa legyen!
Ezzel útnak indította őket és parancsba adta azt is, hogy a Sárkányvölgy túloldalát birtokló Szomszéd király udvarába is vigyék el a hírt.
Szállt a hír messzi földre, sebes szelek szárnyán. Vitték a madarak, amíg el nem aludtak, dobolták a dobosok, míg a dobok be nem szakadtak. Azután hazatértek.
Telt, múlt az idő, de egy legény, sőt egy leány sem jelentkezett.
Ekkor érkeztek vissza a nagyszundori udvarba a király fiai. Sorrendben Csillagos, a legfiatalabb; Virgonca a középső, és Szófukar, a legidősebb.
Ej, nagyon jó hír volt ez, be jó hír! Csak, amit ők hoztak, az volt ám rettenetes!
Megtudták és elmondták a királyfiak az egész uradalomnak, hogy bizony három félelmes sárkány őrzi az álomkór ellenszerét és még senkinek sem sikerült a közelükbe férkőznie.
– Egy életem, egy halálom, – szólt a három vitéz királyfi egyszerre. Én bizony szerencsét próbálok! – mondom, így szólt mind a három!
Elrekedt a hangja Fuvallatosnak, hát kértek neki egy meszely bort a többiek, hogy csak folytassa, mi is történt Sárkányvölgynél.
– Holnap! – mondta. Holnap folytatom. Annyit azért elárulok, hogy a királyfiak megtudták a három sárkány nevét. Az egyik Fenenagy. Ez tizennégy fülére süket sárkány, de a szaglása, mint ezer vadászkutyáé.
Csodálkozott a hallgatóság ezen, igen nagyon.
– Ez még semmi! A második sárkány még hatalmasabb! Zajokádó a neve.
Igaz, hogy néma, de rettentő mancsai közt irdatlan méretű kardokat forgat, pajzsokat ütöget. Közelébe sem férkőzhet senki, süket sárkánytársát kivéve.
– Húha! – szörnyülködött az ivó népe.
– És ha még láttatok félelmetest, akkor Tüzes, a harmadik sárkány igazán az!
Kétszer hét feje van, és mindből emésztő, vörös tüzet okádik. De ő a legbölcsebb minden sárkányok közt. Szívesen mondanám tovább is, csak elálmosodtam. Holnap folytatom úgy, amint az megtörtént! – mondta Fuvallatos, és aludni tért.”

Eddig jutott tehát az Öreg mester a mesével, ígérve, hogy másnap ő is folytatja.
Olyannyira elfáradt, hogy bekapcsolva hagyta a Fűrészgépet, de még a világítást is égve felejtette, amikor bezárta a műhely ajtaját. Késő éjszaka volt, amikor hazaindult.

Reggelre, mire a nap már megborotválkozott, letörölte magáról a puha felhőpamacsokat és pirosló arccal kapaszkodott a fák fölé, még nem érkezett meg az Öreg.
Ismét csak telt-múlt az idő. A régi műhely felől, mintha a szokásos fűrész-zene hallatszott volna, meg némi kopácsolás. Majd óvatos csönd. Azután ismét ropogó, kopogó zajok. Így történt ez egészen délutánig. Akkor érkezett az asztalosmester. Nagyon lassan jött, bekötött kézzel, csendesen. Mellette kutyája bicegett.
Parázs ment be először. Rögtön észrevette, hogy valami ismét megváltozott. A tegnapi munkadarab elkészült, sőt még néhány gyönyörűen megmunkált tárgy is illatozott a satupadon. Körötte szerszámok őrizték őket békésen. A kócos Gyalu szinte vidám volt, hajában Forgács-szerpentinekkel. A Vödör jóllakottan szuszogott a Fűrész alatt. A Gerenda mellét büszkén kidüllesztve a magasban tartott pár pácolt széket, hogy száradjanak. Egyedül a Fűrész adott magára. Épp tisztálkodott. Hátát Smirgli vakargatta, miközben Reszelővel tisztogatta a fogait.
Hirtelen mind megdermedtek, mert belépett az Öreg. Lassan leült kedvenc székére. Könyökét Satura támasztotta, aki gyorsan becsukta a száját. Majd a mester, mintha családtagjaihoz beszélne, úgy szólalt meg:
– Tudjátok, miért biceg szegény Parázs? Tegnap este hazafelé megtámadtak bennünket a sötétben. Hárman estek nekünk botokkal és azt kiabálták, hogy takarodjunk el a műhelyből, vagy felgyújtják. Parázs bátran védett engem, de nem győzhetett ellenük. Öregek vagyunk mi már ehhez!
– A Cég küldhette őket, hogy megfélemlítsenek. Évek óta emelik a bérleti díjat. Kikapcsoltatják az áramot, betörnek a műhelybe. Elvállalok én minden famunkát, de szinte lehetetlen annyit dolgozni, hogy kifizessem a részleteket végre és megmaradjon nekünk a kert és a munkahelyünk!
Így szomorkodott az Öreg és fájós kezével fúrni, faragni kezdett. Észre sem vette a változást. Bár azon csodálkozott kissé, hogy milyen gyorsan és könnyedén szalad a Fűrész, harap a Gyalu. Mintha maguktól haladnának. Egészen visszaadta az önbizalmát, hogy úgy érezte, betegen is fürgén, fiatalos lendülettel dolgozik. Lelkesedése visszatért és addig hajtotta magát, amíg ruhája teljesen átizzadt.
Kinyitotta az ablakot és az égre pillantott. Mélyet szippantott, és belélegezte a csillagok csöndes fényét. A fényesebbek közül némelyik kacéran ráhunyorgott és millió és millió régfeledett barátra lelt bennük. Megnyugodva leült szokott helyére, végigsimította szerszámait és tiszta, puha ruhadarabra fektette őket. Parázs pedig Forgács-úrfihoz feküdt, betúrva orrát friss fürtjei közé.
– Hol is hagytam abba? – kérdezte.
– Igen, igen! Tudom már! Tovább folytatom Fuvallatos dallamos meséjét a királyfiakkal, hát figyeljetek! Mondom tovább úgy, ahogy magam is hallottam.

„- Az ivó nagy mesemondója – Fuvallatos – felébredt és folytatta történetét:
– Szóval, amint mondottam, ez a három sárkány őrizte az álomkór elleni varázsszert.
Nagyszundor király pedig nem talált egy harcost sem emberei közt, aki elment volna bajt vívni, sárkányok elébe.
Apja engedelmével útra kelt Szófukar, a legidősebb királyfi. Elkérte a legpuhább nyerget, legerősebb lószerszámot és felkészítette a vár táltosát, Nyúrgaloppot az útra. Tarisznyáját jól megtömték, kulacsát telemerték, várkapuig elkísérték. Hüppögő kisinas egy picinykét még aggódott, a nagy Halandzsa vezér pedig jó tanácsokkal látta el Szófukart még indulás előtt. No, de a nagyszundoriak nem adtak csak úgy, ilyen különleges nevet a király fiának! Nem bizony! Oka volt ám annak. Ahogy a nép tréfálni szokott, hát megtréfálta biz saját királyát is. Nemhogy a fiát!
Így történt akkor is. Az ifjú legény arról volt nevezetes, hogy egyfolytában beszélt. Ha megkérdezték, hány óra, ő órákat beszélt az időről, meg a napról, míg végre választ adott. Ezért nevezték el a szundoriak Szófukarnak.
Amint lóra kapott, vidáman vágtatott az úton, elébe toppant egy manó.
– Hová loholsz, királyfi?
– Megyek biz én vidáman, sárkányok ellen.
– Na, és fegyvered van-e?
– Minek az nekem? Kinevetem én a bajt, aztán csak legyőzöm őket valahogy.
– Meggondolatlan beszéd ez, te királyfi! Itt van egy csodakard, egy csodaszó és egy csodakürt. Vedd őket, s ha bajban vagy, fújd meg a kürtöt és hívjál. Rögtön előtermek.
– Persze-persze! – így Szófukar és a tanácsokkal mit sem törődve elvágtatott.
Egészen Szomszéd király vára közelébe, az ivóig jutott. Ott lenyergelt, beköszönt tisztességgel, és ételt, italt kért a korcsmárostól.
– Üljön csak le kegyelmed! – mondta az, és elébe tette az étket.
Fordult egyet és a pult mögül előhozta a meszely bort, tiszta pohárral. No, itt jött ám a bökkenő! Mert bizony a csárda vezetője a sárkányok embere volt! Álomport szórt a borba, úgy vitte ki Szófukarnak.
Ő evett, ivott, majd félig már el is bóbiskolt. Fél füllel hallotta, hogy Szomszéd király lánya, a gyönyörű Csillagfürt a sárkányok foglya. Szebb a lány, mint a neve. Aki egyszer belenéz a szemébe, egyből beleszerelmesedik. Az alakja, mint a legkarcsúbb serleg. Haja selymes, mint a búza, aratás előtt. Nevetése tündérkacagás. Olyan lány az a lány, hej, mint egy szem feszes, édes-kedves szamóca!
Ezeket mondta a korcsmáros és megnyalta a szája szélét.
A királyfi ezt már csak álmában hallotta.
Reggel, mikor magához tért, látta, hogy a lován kívül mindene eltűnt.
Sebaj! – gondolta, majd kivételesen tényleg nagy szótlanul felpattant, szőrén ülte a lovat, és vágtatott sárkánynak elibe. Zajokádó elé került nagy hirtelen, aki néma lévén nem szólt semmit, de hetedhét határon túlhalló zajt csapott fegyvereivel.
A királyfi hiába próbálta telebeszélni a hasát, hogy tán ki is durranjon, mert bizony a néma sárkány nem is törődött vele. Próbálta csellel, szócsavarral kicsalni az álomkór elleni titkot Zajokádóból, de ő nem szólt egy mukkot sem, csak olyan fenyegetően csapkodott fegyvereivel, hogy az még hetvenhét hegyen túl is zengett, és ott is füldugóval aludtak az emberek, ha tudtak. Hát erre Szófukar rettent meg nagyon, és kezeit füleire tapasztva, hanyatt-homlok hazavágtatott nagyszundori várukba.
Fogadta őt a király és saját testvérei. Ímmel-ámmal, kevés szóval mesélt nekik valami törpéről, vagy manóról, meg aztán borról, Csillagfürtről, zajhegyekről, majd mély álomba merült.
Hitték is, nem is a vár vitézei, amit hallottak.
Virgonca szólott ekkor. – Nyergeljétek fel Nyúrgaloppot! Eljött az én időm. Megyek sárkányok ellen, varázsszerért, királylányért.
Így is történt. Paripáját felszerszámozták, tarisznyáját jól megtömték, kulacsát telemerték, várkapuig elkísérték. Hüppögő kisinas egy picinykét még aggódott, a nagy Halandzsa vezér pedig jó tanácsokkal látta el Virgoncát még indulás előtt.”
Itt tartott Fuvallatos a mondókájában, amikor az ivóban álmosan abbahagyta történetét.
-Abbahagyom mára én is. – mondta az Öreg, majd bezárta műhelyét és óvatosan körülkémlelve Parázzsal együtt hazaindult.

Újabb nap telt el a csodakert műhelyénél. Korán érkezett az Öreg. Mellette Parázs jött szimatolva. Amint beléptek, a kutya körbejárta a szerszámokat, majd gyanakodva ugatott egyet és figyelmesen a gazdira nézett. Azután újra. És újra.
– Nyughass már, gondolkodom! – szólt rá az Öreg.
Parázs, mintha értené, mi történt, farkcsóválva közeledett a fáradt szerszámokhoz. Olyat tett, amit még soha!
Megszagolta, majd megnyalta őket és nagyon elégedettnek tűnt. Ahogy körülnézett, látta a változást. A Forgács-család halomban illatozott, festékes dobozok serege ült a polcokon kongó, üres gyomorral, lakkszag birkózott a fapác derűs párájával és mindezt a régi Enyves üveg csaknem üresen szemlélte.
Az Ecset. Ő tudhatott mindent! Csendben, fáradtan kuporgott fürdőjében, de mintha mosolygott volna. Igaz, gyérebb volt a bajsza és megviseltebb, mint máskor, mégis büszkébbnek tűnt a megszokottnál.
Az Öreg. Na ő nem vett észre semmit! Csak kerülgette a tegnap még ott sem volt intarziát, széklábakat, faragott asztalokat és a szomszéd néni nyikorgó, reumás kis sámliját.
Azon töprengett, miként lehetne összefogni a környékbeliekkel. Azokkal, akik nem adták fel a reményt. Azokkal, akikkel együtt legyőzhetnék a Céget.
Kezét megdörzsölte, fájó csuklóját eltökélt arccal megmasszírozta, ujjáról levette gyűrűjét és ifjúi lendülettel munkához látott.
Forgács szállt, néha játszva a mester hajába simított, kisöccse a Fűrészpor kábán lebegett, majd megpihent az Öreg vállán. A szerszámok mesés táncba kezdtek és ütemesen adták a talpalávaló zenét.
Az egész fa-szimfónia a lágy, ébresztgető nyitányból a dzsessz disszonanciáin át a csodakert zugaiban pihenő állatkákig elhatoló őrült örömzenévé alakult.
Mintha ezer és ezer kis Pinokkió táncolt volna a deszkákon. Kopogás, visítás, zizegés, reccsenés, amibe a sarkok feszes pókhálói, mint hangszóró-membránok beleremegtek.
Kedvet kaptak a kis zsivány egérkék, és szédítő táncba fogtak. A légy a lakk mögül tapsolt szárnyaival és szőrös lábait fapapucsba dugva szteppelni kezdett. Varázslat volt. Csoda!
Aztán a nagy zaj alábbhagyott, rendezte sorait és muzsikává szelídült.
Végül altató-ringatót játszott a Fűrész, s a Gyalu. Csend lett. A Véső még egy finomat harapott. A Gerenda reccsenve mosolygott egy picit és helyre tette Mohakalapját.
Az Öreg, mintha álmából ébredne, szétnézett. Mesteri munkák százai sorakoztak a műhely padlóján. Legalább kétheti dolog készült el egy nap alatt.
Ekkor a Mester csak nézte, csak nézte, olyan furcsa tekintettel nézte szerszámait, amit elmondani sem lehet! Barátsággal melléjük ült, és mintha élnének, azt mondta:

– Akkora örömet adtatok nekem, hogy ma kétszer annyit mesélek, mint eddig.
Fuvallatos történetét mondom tovább nektek.

„- Úgy volt, hogy Virgonca ígérete szerint felpattant Nyurgaloppra, hogy sárkányok ellen győzni menjen. – mesélte tovább Fuvallatos. Tehát, ahogy mondottam, a középső királyfi is felugrott a lovára nagy hirtelen. Megkapta a legkeményebb nyerget – hogy el nehogy aludjon, – és a legcifrább lószerszámot, no meg a kedvenc bekecsét.
Tarisznyáját jól megtömték, kulacsát telemerték, várkapuig elkísérték. Hüppögő kisinas egy picinykét még aggódott, a nagy Halandzsa vezér pedig jó tanácsokkal látta el Virgoncát még indulás előtt.
Vágtatott a királyfi nagy sebesen, amikor elébe toppant a manó.
– Hová loholsz királyfi?
– Megyek biz én sárkányok ellen.
– Na és fegyvered van-e?
– Minek az nekem! Van saját vicces nyelvem, azzal úgy megnevettetem a sárkányt, hogy menten szörnyethal. Nincs a földön olyan élőlény, aki megmarad a bőrében, ha én egyszer elkezdek beszélni!
– Ej-ej királyfi. A vesztedbe rohansz! – mondta a manó fejcsóválva.
Hanem itt egy csodakard, egy csodaszó és egy csodakürt. Vedd őket, s ha bajban vagy, csak fújd meg a kürtöt és én rögtön előtermek.
– Nincs nekem ezekre szükségem – felelte Virgonca és elvágtatott.
Egészen Szomszéd király uradalmáig jutott, majd betért az első ivóba, megpihenni. Köszönt illendően és ételt-italt rendelt a korcsmárostól.
– Üljön csak le kegyelmed! – mondta az és addig térült-fordult, míg az asztalt telerakta ínycsiklandó étkekkel és testes, jó vörösborral. De bizony, az ő poharába is álomport szórt a sárkányok embere. Virgonca hiába is akart megszólalni, helyette mély álomba merült. Annyit hallott még, hogy Szomszéd király lánya, a gyönyörű Csillagfürt a sárkányok foglya. Meg hogy párja nincs hetedhét országban.
Reggel frissen ébredt, gondosan fogat mosott és látta ám, hogy a lován kívül mindene eltűnt. Nem volt rest, beszáguldott a faluszéli kovácshoz és vett tőle egy kardot, egy lándzsát meg egy tőrt. Fegyvereit felcsatolta derekára, majd ismét felpattant Nyurgalopp hátára és a sárkányok ellen vágtatott. Épp az erdőhöz ért, amikor hirtelen minden elsötétült körülötte. Felnézett az égre és mit látott? Egy hatalmas alak magasodott föléje. Fenenagy sárkány volt az, személyesen. Óriási orrlyukaiból tüzet okádott, több száz fogát csattogtatta, és ahogy lépett! Csak úgy rengett belé a föld! Hétméteres orrával már előző este kiszimatolta Virgonca szagát. Pedig a királyfi még lábat is mosott, de mindhiába. Fenenagyot nem tudta kicselezni.
Ott volt tehát Virgonca és gondolt egy merészet. Elkezdett vicceket mesélni.
Mondta, csak mondta a szavakat, mondatokat, mint a vízfolyás, de csak nem sikerült lyukat beszélnie a hatalmas sárkány gyomrába, hiszen mind a tizennégy fülére süket volt őkelme. Aztán elővehette ő a kardját, lándzsáját, tőrét, sőt bármilyét, mert semmit sem ért vele.
Fenenagynak annyi volt a kard, mint egy fogpiszkáló. Ki is kapta Szófukar kezéből és kipiszkált egy fél marhát a fogai közül. Tudniillik, az előző napon egy igen rágós tehéncsordát vacsorázott. Szóval Virgoncát könnyedén lefegyverezte és búcsúzóul lángot fújt az ülepére. Lett is gondja Virgoncának rögtön! Úgy elrohant felséges fenekét mentve apjaura királyi vára felé, hogy Nyurgalopp csak egy nap múlva érte utól, pedig igencsak vágtatott. Így ért haza a középső királyfi, dicstelenül. Hazaért, mindent elmesélt és aludni tért.
Ekkor állt elő a nagyreményű kiskirályfi, Csillagos.
– Egyet se búsuljon, Apámuram! Elmegyek én is sárkányok ellen harcolni! Feloldom az álom-varázst és kiszabadítom Csillagfürtöt, ha addig élek is!
– Nyergeljétek fel Nyurgaloppot! Ételt, italt ide! Hozzátok a fegyvereket! – így szóltak a parancsok és valóban előállt a ló, az étkek, s a fegyverek.
Több sem kellett a királyfinak. Paripára pattant, fegyvereit felcsatolta. Jöttek hozzá a segítők és a vitézek. Tarisznyáját jól megtömték, kulacsát telemerték, várkapuig elkísérték. Hüppögő kisinas egy picinykét még aggódott, a nagy Halandzsa vezér pedig jó tanácsokkal látta el Csillagost még indulás előtt.
Vágtatott Nyurgalopp, a hátán meg Csillagos a sárkányok elleni küzdelemre, amikor nagy hirtelen elébe toppant a manó és megkérdezte:
– Hová loholsz királyfi?
– Megyek biz én sárkányok ellen.
– Na és fegyvered van-e?
– Van bizony! Éles a fegyverem, erős a karom, hidd el, legyőzöm én a sárkányokat.
– Azért fogadd csak el bátran, amit adok neked! Itt egy csodakard, egy csodaszó és egy csodakürt. Vedd őket, s ha bajban vagy, csak fújd meg a kürtöt és én rögtön előtermek.
– Köszönöm! – mondta a legkisebbik királyfi, majd átvette a csodakardot, a csodakürtöt, és megkérdezte: – mi lenne az a csodaszó?
– Sárkány-ártány-hapcifű! De jó hangosan kiáltsd, hogy Tüzes meghallja, és abban a pillanatban megtörik a hatalma!
– Sárkány-ártány-hapcifű! – ismételgette Csillagos a csodaszót, majd elvágtatott. Már a sárkányok földjén járt, amikor nagyon megéhezett, megszomjazott. Amint körülnézett, látta ám, hogy épp egy ivó felé vitte az útja. Be is tért.
– Üljön csak le kegyelmed! – szólt hozzá a korcsmáros, és addig térült-fordult, míg az asztalt telerakta ínycsiklandó étkekkel és testes, jó vörösborral. De bizony, az ő poharába is álomport szórt a sárkányok embere. A kis királyfi jól belakmározott, a borból mégsem ivott. Nem tetszett neki a korcsmáros mézes-mázos hajbókolása, és eszébe jutott, hogy miként jártak a testvérei.
– Inkább a kútból iszom friss vizet, és lepihenek! – gondolta, és így is tett. Még elalvás előtt a párnája alá rejtette a csodakardot és a csodakürtöt.
Amíg ő az emeleten az igazak álmát aludta, a gonosz korcsmáros nem tudta elcsenni a fegyvereit, ezért sietve üzent a sárkányoknak, hogy vigyázzanak! Itt van a kiskirályfi!
A hajnal már ébren találta Csillagost, aki gondosan felszerszámozta Nyurgaloppot, felcsatolta fegyvereit, és elindult a sárkányok elleni küzdelemre.
Amint az erdőbe ért, látta ám Zajokádót, hogy rettentő iramban közeledik, fegyvereit csattogtatva. Több se kellett a királyfinak, elővette a csodakardot, lovát nagy vágtatva az erdőbe küldte, hogy elterelje az óriás-sárkány figyelmét. Elég volt pár pillanat, és már fel is mászott a legnagyobb égig érő fa tetejére, onnan pedig Zajokádó hátára pattant, csodakardját megsuhintotta, és egyetlen mozdulattal levágta a sárkány félelmetes körmeit és ijesztésül még a bajuszát is lenyisszantotta.
Erre a néma óriássárkány mancsaiból kihullottak a fegyverek, és szárnyait összetéve megadta magát. A királyfi gyorsan egy vastag fához kötözte, majd füttyentett egyet, és az okos Nyúrgalopp visszatért hozzá. Felugrott a hátára és nekiindult, hogy legyőzze Fenenagyot.
Hát bizony, nagy fába vágta a fejszéjét a királyfi, mert ennél nagyobb sárkány még nem termett a földön. Ahogy haladt egyre beljebb a sűrűbe, hirtelen megmozdult alatta az erdő. Csillagos leesett a lováról, és akkor vette csak észre, hogy épp a sárkány hátán áll, az indult el hirtelen! Csak a bal szárnya akkora volt, mint egy hegyoldal!
Csillagos elővette csodakardját, de bizony hiába is csapkodott vele, még megkarcolni sem tudta az óriást. Hirtelen eszébe jutott a manó, és jól megfújta a csodakürtöt.
Lássatok csodát! A manó rögtön előtermett és így szólt:
– Eddig okosan és vitézül harcoltál kis királyfi, de itt az én segítségem nélkül semmire sem mész! Ezzel benyúlt láthatatlan tarsolyába, varázsport szórt a csodakürtbe, majd azt mondta! – na most fújd meg ezt a kürtöt! Ez még a süketeket is megrettenti!
Csillagos fújta, csak fújta a csodakürtöt és a tizennégy fülére süket sárkány úgy megriadt, hogy könyörgőre fogta a dolgot. De mire másodszor is könyöröghetett volna, a varázspor megtette hatását. Összetöpörítette az óriási Fenenagyot, de olyan picivé, mint egy hátasló. Olyan is lett, csak a szárnyai maradtak meg, amit a királyfi gyorsan lekötözött. A legyőzött Fenenagyot épp Zajokádó mellé vezette és a segítő manóra bízta, hogy vigyázzon rájuk!
Most jött a legnehezebb dolog! Tüzessel kellett megvívnia!
Hát amint ezt kigondolta, máris rettentő forróságot érzett és látta, hogy egy hatalmas lángtenger közeledik feléje. Még időben félreugrott és kirántotta csodakardját. A láng a fél erdőt megperzselte, sőt, még a tavat is kiszárította. A királyfi sem volt rest, kardjával lecsapta a sárkány egyik fejét, majd egy elhagyott, régi kunyhóba bújt.
Előkapta a csodakürtöt és megfújta. Erre Tüzes rettentően felbőszült, és bedugta a fejét az egyik ablakon, hogy tüzet fújjon Csillagosra. No de erre a királyfi levágta ezt a fejét is. A sárkány tombolt. Most a kéményen dugta be harmadik fejét, de Csillagos azt is lenyisszantotta. Addig-addig hadakoztak, míg a sárkány hét feje a porba hullott, és a másik héttel tekergőzve kereste a királyfit, aki már a pincébe menekült a hőség elől. Most a sárkány vett egy nagy levegőt, és lángot okádott a megmaradt hét szájából. Ettől már a pincében is egyre nagyobb lett a forróság, mikor Csillagosnak eszébe jutott a manó harmadik ajándéka, a csodaszó, és teli torokból elkiáltotta: Sárkány-ártány-hapcifű!
És ekkor Tüzes egy olyan hatalmasat tüsszentett, hogy levitte a háztetőt.
Azután még egyet. És még egyet. És csak tüsszögött egyfolytában, de annyira, hogy még lángot sem tudott fújni. Orrot fújni pedig végképp nem volt képes, hiszen egy mezőnyi méretű zsebkendő kellett volna mind a hét fejéhez. A csodakürtöt újra megfújta a kis királyfi, mire olyan jégeső hullott az égből, hogy Tüzes vacogva a parázsló fahasábokhoz bújt. Na ekkor nekirontott Csillagos a csodakarddal, és már lekaszabolta hat fejét, amikor a sárkány könyörgőre fogta.
– Kérlek királyfi, könyörülj az életemen és én halálomig téged szolgállak.
– Áruld el, hol van Csillagfürt és megkegyelmezek!
– A sziklafalban, úgy hetvenhét méter magasan van egy barlang. Ott van, akit keresel!
– No, akkor vigyél oda! – parancsolta a királyfi és egy mozdulattal Tüzes hátán termett. A sárkány kihúzta magát, egyet nyújtózkodott, és a kis királyfi máris ott találta magát hetvenhét lépcsőfoknyi magasban, épp szemközt a gyöngytekintetű királylánnyal.
Mondanom sem kell, azon nyomban egymásba szerettek. Az álomkór szétrebbent és tovatűnt. A gyönyörű Csillagfürt és Csillagos királyfi erősen Tüzes nyakába kapaszkodott. A sárkány pedig meglódult és három hatalmas lépéssel a távoli hegyhez ért, ahol a manó vigyázott két sárkánytársára.
– Gyertek, hazamegyünk! – mondta a királyfi és átült a lovára. A varázsló manóval és Nyúrgaloppal együtt a három sárkányt elvezették Nagyszundor várához. Óriási üdvrivalgással fogadták őket és maga a király jött elébük, frissen, kipihenten, örömmel az arcán.
Hüppögi és Halandzsa vidáman táncoltak a vár népével.
Azóta mindenki csodájára jár Nagyszundornak, ahol barátságos sárkányok segítenek szántani, vetni és ha nagy hideg van télen, csak megkérik Tüzest, hogy egy kicsit fújjon be a kandallóba és máris jó meleg támad minden házban és a palotában.
Csillagos és Csillagfürt hetedhét országra szóló vigassággal lakodalmat ültek, és pár év múlva a kíváncsi vendég egy gyönyörű kisgyereket láthatott a sárkányokkal játszani. Ő volt Csillagszem, a gyöngytekintetű Csillagfürt és a legkisebbik királyfi, Csillagos legapróbb gyermeke.
Így volt, igaz is volt, és ha néha eszetekbe jut ez a történet, csak pillantsatok fel az égre, és meglátjátok, hogyan játszanak, kacsintgatnak fent a csillagok!”
Ezzel befejezte meséjét az Öreg asztalos mester.

Amíg mesélt, a csodakert rejtekén nagy sürgés-forgás támadt. Mindenféle népek gyülekeztek egy hatalmas hársfa védelme alatt. Gyülekeztek, beszélgettek és várták az Öreget. Volt közöttük fiatal, deli legény, meg idős anyóka is, nagy egyetértésben.
A műhelyben székéről feltápászkodott a mester. Lekapcsolta a lámpákat és kiment a kertbe. Az ajtót nyitva hagyta. Kint hirtelen csend lett. Mindenki ráfigyelt és tisztelettel köszöntötték. Közben a műhelyben egy kis fény támadt és a szerszámok önállóan dolgozni kezdtek. Parázs vigyázta titkukat.
A kertben pedig az Öreg szólalt meg először:
– Örülök, hogy eljöttetek! Tudjátok, hogy a műhelyt be akarják zárni. Nem lesznek többé sámlik, hintaszékek, parányi asztalok. Nem lesz kert és patak, mert a Cég feltúrja, lebetonozza, beépíti.
Ekkor félénk hangon egy fiatalember szólalt meg:
– Én a Cég-nél dolgozom! Megtudtam, hogy valóban el akarják tüntetni a műhelyt, a környékbeli házakat és ezt a csodakertet. Egyetlen esélyünk van mindössze. Ki kell fizetni minden tartozást, és akkor megmenthetjük ezt a területet.
Elhoztam a fizetésem! – mondta és a kert nyikorgó asztalára tette a pénzt.
– Én is hoztam valamit! – szólt egy kisfiú, és letett egy üveggolyót, egy kisautót, és egy malacperselyt, tele csörgő aprópénzzel.
– Nekem ez a nyugdíjam! – suttogta egy kendős anyóka és az asztal közepére helyezte ajándékát.
– Ezt különben babára szántam, – hallatszott a tíz év körüli kislány vékony hangja, miközben az asztalhoz ment.
– A barátaimmal gyűjtöttük! – mondták a sötétben néhányan.
– Nekem könnyű! Életemben először nyertem pénzt a lottón! – mormogta egy ismeretlen férfi és középre halmozta nyereményét.
És gyűlt, gyűlt a sok adomány, pénz és jó szándék, míg az Öreg tágra nyílt szemekkel csodálkozva nézte a többieket. Valami megmagyarázhatatlan, furcsa érzés járta át, és mire magához tért, az emberek szétszéledtek. Csak az asztal roskadozott mellette. Parázs vidáman körbecsaholta, és fel-felugrott az asztalos mester lábára.

Pár nap múlva az Öreg kifizette az összes tartozást, és megvette a műhelyt a csodakerttel együtt. Azóta egyre többen jönnek hozzá kisebb-nagyobb javításokért. Hol egy régi szekrény, hol egy nyikorgó hinta vár a gyógyulásra. A mester minden nap mesél látogatóinak és ha elmennek, bizony mesél a szerszámainak is, és apró mosollyal a szája szögletében alszik el hintaszékében.
Amíg ő pihen, régi barátai a Gyalu, a Satu, a Véső, a Kalapács, Enyv, Ecset, Fűrész, Smirgli, a Reszelő, az Enyves üveg és a többiek szorgalmasan játszanak Forgács-úrfival. Egyre újabb játékok készülnek, sőt, már a szerszámok tanítják meg a kis asztalosinasokat az alkotás rejtelmeire. Az Öreg pedig az összes élő és mese-szereplőt kifaragta fából, és a polcra tette, kedves eszközei közé.
Esténként a pattogó tűz mellett gyakran csodálta az éjszaka palástját, és mikor elaludt, az égboltról sok csillagszem mosolygott rá. Hagyjuk most pihenni őket mi is! Holnap, ha az öreg asztalosmester felébred, majd örömmel és vidáman dolgozik, és estefelé biztosan mond egy szép mesét nekünk.
Addig aludjatok jól, álmodjatok szépeket! Jó éjszakát felnőttek, jó éjszakát gyerekek!

Author: Bujdosó Miklós Gábor

Bujdosó Miklós Gábor vagyok. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Gyermekkorom óta olvasok, mesélek. Prózákat, verseket írok. Emlékeket kaptam idős emberektől, frisseket gyűjtöttem fiataloktól. Dolgoztam szállodákban, voltam kertész, fotográfus, éttermi vezető, hivatásomként evezős edző. Igaz és kitalált történetekkel igyekszem meglepni az érdeklődőket. Önálló mesekönyvem 2007-ben jelent meg. 2024 Könyvünnepére megszületett a Lírában kapható új novellás kötetem „Szökés a felhők fölé” címmel. Antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak! Bujdosó Miklós Gábor https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/felnottirodalom/regenyek/szokes-a-felhok-fole