Ostrom előtt
Várainkba húzódunk vissza,
És ágyúkból lőjük az ellent.
Ők látják puskánk és
Fegyverünk torkolattüzét, de tudják,
Odáig nem ér el hatalmunk.
Körülvesznek hát, és szűkítik a kört.
Ők várnak, és mi várakozunk.
Az éjszakák és a nappalok immár
Egyre mennek: Nappal a füst
Sötéten gomolyog. Éjjel, mint
Lidércfény táncol a puskapor lángja.
Céltalan lőjük egymást és
Hasztalan várunk a harcra.
Nekik nem kell a várunk,
Nekünk nem kell az a mező.
Mégis megtöltjük a fegyvert,
És átkozzuk a reményt, mert
Az már új napot ringat a szürkeségben.
A reményt átkozza mindkét tábor
Mert a kétely felhője
Fanyarul terül szét fölöttünk.
Sem a harchoz sem a békéhez
Nincsen már kedvünk.
Várunk hát, míg
Közelebb jönnek…
De addig is villogjon
A vészterhes fény!
Kénköves kapuit hadd
Nyissa résnyire a sátán!
A nagy halotti torra néki is
Készülnie kell valahogy…
…Ám nyílnak-e nékünk
Virágok valahol? Repeszt-e
Sziklát a csíra, ha ébred a tavasz?
Érik-e a fákon új szerelem gyümölcs?
Szaladnak-e az új vizek
Régi, nagy, hűs folyók felé?…
Híreket szomjazunk, mindegy
Milyen híreket. Csak oszlana már
Az az átkozott köd és
Fénylene végre a halál a fémen…
… vagy fénylene végre a szerelem
lángja a lányok szemében!
És már csak a csodában bíznak
Vérszomjas táboraink. Holnap
Együtt küldjük sírba a holnapot…
Várunk.
2007. 02. 24.
Author: Simon Farkas
Simon Farkas az Irodalmi Rádió szerzője. Mikor minden Mikor már teljesen kétségbeejtő mindenÉs a levegő is fogytán van körülötted,Csak akkor jön néha egy zápor,Hogy lemossa legalább a tested,Hogy Előtte újra meztelenül állj. Mert egyedül hiába rakosgatsz tettet és szót,Egymásra téve is, csak rossz Bábel torony.Nem hogy az égig, a másik emberig sem ér.Látod a lomokból épült százféle tornyot.És a te bástyád, végvárad az egyik itteni állás. Csupasz tornyok merednek az égre,Mint az ég felé kiáltott százféle átok.És még ledönteni sem akarja ezeket senki.Csak éjjel tisztulunk meg néha,Ha az égi áldás csapkodva veri a testünk. Ilyenkor sírva, átkozva dicsérjük Őt,Aki tornyokba zárta a testünk…Máskor meg napot küld ránkÉs gyönge szellőt,Hogy könnyeink ők szárítsák föl. És árnyékot rajzolunk a földre mind,Ha körbe jár bennünket a fény,Messziről tán lassú társas táncnak tűnhet,Mert rövidül, forog és nyúlik az árnyunk,S a Másik árnyéka néha átsöpör rajtunk… S.F. 2013. július