H. Fajth Evelin: Égig érő meszelők

Noémi a verőfényes napsütésben sétált a parkban. Hatalmasra nőtt gesztenyefák szegélyezték az útját, terebélyes koronájukkal kellemes árnyékot vontak az arra járók számára. Igazi égig érő meszelők.

A murvával felszórt gyalogúton lassan haladt az úti célja felé, kezében a nemrégiben kapott ambuláns lapot szorongatta. Egyetlen diagnózis állt rajta, amitől görcsbe szorult a gyomra. A papírt betette a táskájába, majd fáradtan beletúrt szőke, hosszú hajába.

A park túlfelén lévő padok felé vette az irányt, tekintetével keresett valakit. Végül odasétált az egyik asztalhoz, amin magyar kártya lapjai hevertek szanaszét, és egy idős férfi elgondolkodva válogatta őket.

– Jaj, kedvesem, sajnálom, de ez a hely már foglalt! – nézett rá a férfi. – Tudja, várom a fiamat, hamarosan megérkezik! Snapszerezni fogunk, de lehet, hogy zsírozunk is!

Noémi nem felelt, csak bánatosan bólintott egyet, és a mellette lévő padra telepedett. A férfit figyelte. Sötétbarna nadrágot viselt kockás vászoninggel, fejébe barna színű, lapos sapkát húzott. Botját az asztalnak támasztotta.

Az öreg lelkesen szortírozta a hetes, nyolcas és kilences lapokat, hogy a játékhoz szükséges harminckét lap helyett csak húsz maradjon. Gyakorlott kézmozdulatokkal végül összekeverte a paklit, szinte röpültek a lapok a kezében.

A férfi hunyorogva figyelte a napsütésben a tömeget, miközben a számára kedves személyt kereste.

Noémi torkában gombóc keletkezett.

– Magának van testvére, kedvesem? – fordult a férfi Noémi felé.

Noémi hosszas hallgatás után válaszolt.

– Volt egy bátyám, Andrásnak hívták… – Noémi az égre emelte a tekintetét, amit a gesztenyefák itt-ott eltakartak. – Nemrégiben egy balesetben meghalt. Elütötte egy autó.

Az idős férfi szomorúan csóválta a fejét, mintha régi ismerősre tekintene…

– Őszinte részvétem… – sóhajtotta halkan, miközben a kártyák keverését is félbehagyta.

Egy vidám kisfiú sétált egyenesen feléjük, iskolatáskáját könnyedén vágta le az asztal mellé.

– Játszunk? – kérdezte a tíz év körüli, kócos hajú kisfiú.

Meglepődve fordult az öreg a gyerek felé, majd mosolyogva bólintott.

Noémi kisöpörte a könnyeket a szeméből, majd érdeklődve nézte a két személyt. A nő csak somolygott a két generáció közti különbségen.

– Tudsz snapszerozni, fiam?

– Igen! A nagyapám megtanított játszani! – kacsintott a gyermek az öregre.

– Ezt nevezem! – nevetett az idős férfi. – Hogy hívnak?

– Gábornak!

– Szervusz, Gábor, én Tihamér vagyok! – nyújtotta a kezét az öreg. – Játsszunk egy partit, amíg megérkezik a fiam!

A kisfiú bólintott, majd Noémi felé sandított, aki meleg mosollyal nézett vissza.

Az öreg megkeverte a kártyát, majd ifjú ellenfele felé nyújtotta. Gábor emelés után a paklira koppintott, engedve az osztást.

Piros, tök, makk és zöld lapok kerültek egymás után az asztalra, mialatt figurák harcoltak figurák ellen.

Noémi szeretettel nézte a két ellenfél harcát, hiszen jókedvű csatározás folyt fiatal és idős emberek között.

– Tudod-e, fiam, hogy kik szerepelnek a kártyapaklin?

– A nagyapám azt mesélte – válaszolta Gábor, miközben a makk felsőt bámulta a kezében –, hogy Friedrich Schiller német költőnek jelent meg egy könyve Tell Vilmosról. A magyar kártya lapjai pedig a szereplőket és az eseményeket ábrázolják.

– És tudtad, hogy egyes szereplők létező személyek voltak a svájci szabadságharc idején?

– Igen! – bólintott a kisfiú. – Geszler Hermann nagyúr mindenkitől megkövetelte, hogy ne csak tőle, hanem a póznára tűzött kalapja előtt is hajoljon meg mindenki! Tell Vilmos azonban nem tette tiszteletét a kalapnak…

– Hát, neked nagyon okos a nagyapád! – nevetett jókedvűen az öreg. – Örülök, hogy megtanította az unokájának ezt a történetet! Látja, kedvesem – fordult Tihamér Noémi felé –, ilyenkor boldog vagyok, hogy mennyire összetart egy család! Tudja, nálunk a fiam nagyon sokat dolgozik, olyan keveset látom… Mindig mondom neki, hogy András, egyszer élünk, nem minden a munka! Néha ki kell kapcsolódni, szórakozni egy kicsit! Még annyira fiatalok maguk is, élvezzék ezt a remek időt!

Noémi a kisfiúra nézett, égszínkék szeme csak úgy ragyogott a napfényben. Tiszta nagyapja ez a gyerek!

Az öreg visszafordult ellenfele felé, majd néhány lap ütésével átvette a vezetést, és a kisfiú mosolyogva fogadta a vereséget. Tudta, hogy a játékhoz szerencse is szükséges, de az egyik lapnál szándékosan hagyta nyerni az öreget, amit Noémi könnyedén észrevett.

Noémi felállt a padról, majd a játék végeztével segített összeszedni a pakli kártyát az öregnek.

– Szép játék volt, fiam! – nyújtotta a kezét az idős férfi Gábornak, aki mosolyogva megszorította a nagyapja kezét.

– Gyere, apa, ideje hazamennünk! – szólt Noémi a férfinak.

Az öreg összeráncolt homlokkal bámult Noémire, majd letörten visszaült a helyére. – Már megint elfelejtettek, igaz, lányom?

Noémi nem felelt, csak könnybe lábadt szemét az arcába hulló haja mögé rejtette.

– Ne haragudj rám, édeslányom… – suttogta fáradtan a férfi.

– Semmi baj, apa! – nézett rá szeretettel Noémi.

Gyerekként mindig csodálta apját. Erős volt és magas, imádott apja nyakába ülni, mert akkor az egész környéket belátta.

Tihamér felállt az asztaltól, zsebébe süllyesztette a kártyapaklit, majd botjával a park kijárata felé indult.

– Anya, a nagyapa miért felejt el minket? – lépett Gábor az anyja mellé.

Noémi a táskájában lapuló ambuláns lapra gondolt, amin egyetlen diagnózis szerepelt: Alzheimer-kór. Csúf, gonosz teremtésnek gondolta a betegséget, amely imádott apját el akarja ragadni tőle. Noémi számára a családja egy erős mentsvár, egy mélyről fakadó forrás, amely soha nem apad el, és erős gyökerekkel tartja össze a tagjait.

– Tudod, kincsem – simogatta meg fia fejét a nő –, a nagyapa emlékezete már lehet, hogy nem a legjobb, de a szívéből soha nem tud minket kitörölni!