(Mit lehet itt tenni?)
Ha egyszer egy szívet jégkirálynő ajka
váratlan érinté, jéggé válik maga.
Bárhogy is szeretne szabadulni tőle,
dermesztés nem enged, reccsen minden szava.
Hogyha rá tekintesz, látsz egy kitin páncélt,
hiába keresne, nem talál életcélt.
Nem csoda, hogy folyton csak a rosszra gondol,
sok nehéz pillanat amiket ő átélt.
Mindig védekezik, szablyát kap kezébe,
még ha rózsabokor kerül is eléje.
Nyújthatsz illatozó foszlós kalácsot is,
görcsölni kezd tőle rögvest az epéje.
Jöhet akár tavasz, nyílhatnak virágok,
nem látja már szebbnek ettől a világot.
Itt mindenki ellen, hazudnak emberek,
csak a rosszat hiszi, csak a kapzsiságot!
Mit lehet itt tenni, hogyan segíteni;
e szomorúságból kedvre deríteni?
Szívéről a jeget SZERETET olvassza,
ezzel tekintetét kifényesíteni.
Óbuda, 2023. augusztus 24.
B. Moravetz Edith
Author: B. Moravetz Edith
B. Moravetz Edith az Irodalmi Rádió szerzője. 1945. március 4-én születtem Grazban. A világháború végén szüleimmel visszatértem Erdélybe, Besztercére. Itt nevelkedtem csodás környezetben, három öcsémmel, szerény körülmények között, de szerető családi körben. Édesapánk tragikus hirtelenséggel fiatalon meghalt, ekkor Édesanyánk úgy döntött, hogy repatriálását kéri gyermekeivel nagyszüleinkhez. Így kerültem érettségi után Budapestre, ahol 21 évesen férjhez mentem, három csodálatos leányom született. Boldogságomnak tizenkilenc év után válásom vetett véget. Ezután gyermekeimet egyedül neveltem. 1991-ben újra remény költözött szívembe, ekkor kötöttük össze második férjemmel életünket. Egymás megbecsülésében, szeretetben örülünk tizenkét unokánknak, és három dédunokánknak. 1985-ben kezdtem írni visszaemlékezéseimet, prózában. „Miért” címmel 70. születésnapomra magánkiadásban jelentettem meg, szűk családi és baráti körnek. 2014-ben elvégeztem a Jobb agyféltekés rajztanfolyamot, melynek hatására portrékat rajzoltam; ekkor kezdtem el a versírást is… Szeretek olvasni, szeretem a művészetet, lenyűgöz a természet varázsa. Nem tanultam írni, gondolataim felbukkannak, ki kell írnom magamból lelkem rezdüléseit, le kell írnom gyermekkorom emlékeit, a mesevilágot, melyet Erdély személyesít meg számomra, hadd ismerjék meg azok is, akik még soha nem jártak arra. Vagy elég egy szó, egy mondat, a napfelkelte, a szellő, amint titkokat súg a falevélnek, a gyermek kacaja, két öreg kéz, mely egymásba fonódik, a padon ülő kismama; bennem érzelmeket indít, s addig...
