A fák már erősen hullatták leveleiket, éppúgy, mint azon a régi októberi délelőttön. A nap már alacsonyan járt az égi ösvényen, de maradt még elég ereje ahhoz, hogy izzadságcseppeket csaljon Edit homlokára. A nő kigombolta fekete kosztümkabátját és levette a könnyű sálat a nyakából. Jobban járt volna, ha lazább szövésű pamutblúzt vesz fel a gyengén szellőző selyemszatén helyett, de nem volt túl nagy választék a szekrényében fekete holmikból. Egészen véletlenül tudta meg a hírt, amikor egy magányos estén böngészett a közösségi médiában, hogy Bartha Károly, a város szeretve tisztelt egykori polgármestere, aki húsz esztendeig állt a képviselőtestület élén, rövid betegség után visszaadta lelkét Teremtőjének.
A helyi plébános, aki mindkettőjüknek osztálytársa volt az általános iskolában, igazán kitett magáért, megrendítően szép gyászbeszédet mondott a szertartáson. A mostani polgármester szintén megadta a módját, ékes körmondatokban búcsúztatta kiérdemesült elődjét.
Az újvárosi temetőben helyezték örök nyugalomra Károlyt. A templomi búcsúztatót még előző nap megtartották, de csak szűk körben. Edit úgy helyezkedett a ravatalozóban, hogy jól láthassa a gyászoló családtagokat, de azok még véletlenül se ismerjék fel őt. A biztonság kedvéért még a napszemüvegét is feltette. Ötven éve nem járt a városban, vélhetően nem is emlékszik rá senki. A rokonai, akik valaha itt éltek, rég meghaltak, vagy már elköltöztek. Többen végigmérték, mint afféle gyanús idegent, de különösebben nem foglalkoztak vele. Talán azt hitték, újságíró, vagy tévériporter. Egy szál fehér szegfűt helyezett a ravatalra, a rózsa mégsem lett volna helyénvaló.
A részvétnyilvánításokat nem várta meg, még véletlenül sem akart találkozni Szilviával, Károly özvegyével. Az sem vigasztalta, hogy Szilvia úgy állt a felravatalozott koporsó mellett a szemét törölgetve, mint egy vedlett tollú, elöregedett varjú. A fekete ruha nem volt éppen előnyös számára, és a szürkére fakult haja sem, ami valamikor régen mézszőkén ragyogott a napfényben. Metszően hasított Edit agyába a gondolat, hogy neki kellene most ott állnia a helyén a ravatalnál és fogadni a részvétnyilvánításokat. Úgy tekintett Szilviára, mint egy bitorlóra, aki ellopta a közös életüket Károllyal, és a gyerekeiket, akiket neki, Editnek kellett volna a világra hoznia.
Károly az első és egyben az utolsó szerelem volt az életében, aki előtte és utána jött, az csak futó kaland, semmi több. Edit egy rozsdaszínű levelet kísért a szemével, ahogy az enyhe szellő pörgette, majd lassan, szinte már súlytalanul leejtette a fa tövébe, a társai mellé, hogy szaporítsa a levélszőnyeget, amely humuszként táplálja majd a talajt, s a tápanyag így visszaszivárog a fa gyökereihez, hogy életet adjon az újonnan kipattanó rügyeknek az új tavaszra. Mindennek és mindenkinek helye van az élet körforgásában, gondolta, csak neki nem lesz folytatása ebben a földi létben. A teste ugyanúgy elszárad, mint ez az aprócska falevél, férj és gyerekek nélkül, és már csak idő kérdése, mikor hullik le a nagy életfáról anélkül, hogy új hajtások növekednének belőle.
Ha a magánéletében kudarcot is vallott, gyerekkori álmát azért sikerült megvalósítania. Kutató régész lett, ahogy gimnazista korában elképzelte. A fél életét Egyiptomban, Irakban, Izraelben és más közel-keleti országokban töltötte. Számtalan egyedülálló ókori lelet felfedezése fűződik a nevéhez, és az eltelt évtizedek alatt minden lehetséges tudományos fokozatot megszerzett az akadémiai doktori cím kivételével. Most azonban, hogy már a nyugdíjas éveit tölti, jól esne, ha egy-két gyerek vagy unoka rányitná az ajtót…
A városközpont felé haladt a sétányon. Az útelágazáshoz ért, ahol egy mozgó árus frissen sült tököt kínált. Mikor hátralesett, észrevette a polgármestert búcsúztató menet elejét. Úgy tervezte, hogy a városban ebédel, de nem tudott ellenállni a csalogató illatnak. Megállt hát, és kért egy szeletet, ha már amúgy is megéhezett. A sütőtök narancssárga húsa mézédesen omlott szét a szájában, azt sem bánta, hogy egy darabka a gallérjára esett. A feketére sült héj különleges, füstös ízt adott a megrágott falatnak.
Ennél az elágazásnál kellett letérni a régi, titkos találkahelyükhöz, amelyhez egy kis erdei ösvény vezetett. Bár már mindkettőjük családja és a barátok is egy párként könyvelték el őket Károllyal, nem volt igazán hova menniük, ha kettesben akartak maradni. Egyszer véletlenül erre sétáltak, csak úgy találomra elkanyarodtak, és végigmentek az ösvényen, ekkor fedezték fel azt a majdnem százéves, használaton kívüli építményt, amely egy kihalt bárói család tulajdonában állt valamikor, nyári lakként szolgált ebben a jó levegőjű, csodálatos környezetben, távol a város zajától. Már akkoriban is ráfért volna egy külső-belső felújítás. Edit kíváncsi volt, vajon most milyen állapotban lehet. Valamennyire csillapította éhségét a sütőtökszelettel, úgy döntött hát, hogy várhat még az ebéd.
Kényelmetlennek érezte alkalmi cipőjét a hepehupás földúton, pedig régen hányszor futotta végig magassarkúban ezt az utat, hogy időben odaérjen a találkára! Most nem kellett sietnie, nem várta senki, vagy talán mégis? Egy elfeledett érzés, annak a fiúnak a lelke, aki az ő számára már ötven éve halott. Akivel együtt bármi lehetett volna, de aki nélkül semmi sem lett.
Az egykori bárói lak bejáratához félkörívben hajlított lépcsősor vezetett fel. A lépcsők némelyike már darabokra tört, de még ebben a lerobbant állapotában is harmonikus látványt nyújtott a szecessziós épület. Nagyjából fél kilométerre helyezkedett el a város határától, a senki földjén, de Károlynak polgármesterként talán módjában állt volna kezdeni vele valamit. Panziónak, vagy akár üdülőnek is kiválóan alkalmas lenne. Bár természetes víz nincs a környéken, az erdő romantikus közelsége sokakat idecsábítana, különösen ősszel és tavasszal. Érthetetlen, hogy Károly miért nem élt ezzel a fantasztikus lehetőséggel a város javát szolgálva? Mintha még az emlékét is el akarta volna törölni a szerelmüknek.
A feljáró mellett vadon nőtt egykori csenevész fácska vastag törzsű, ágas-bogas fává terebélyesedett az eltelt évek alatt. Hosszúra nyúlt ágai ráhajoltak a lépcsőfokokra, és beterítették az indián nyár színeiben pompázó leveleikkel, rozsdás-sárgás természetes szőnyeggel vonva be a lépcsőket ott, ahol egykor vörös bársonyszőnyeg fogadta a kastély előkelő lakóit. Edit figyelmen kívül hagyta a tiltó táblát és felment a bejárathoz, kockáztatva a bokatörést a töredezett lépcsőfokokon. Az ajtó nyikorogva kinyílt, körbe járatta tekintetét az elhagyott, pókhálós előtérben. A faragott lábú évszázados kisszekrény tetején vastagon állt a por, csakúgy, mint a félig leszakadt kovácsoltvas csillár egykor szépen megmunkált ívein és az üres foglalatokon. A mennyezetről kisebb-nagyobb vakolatdarabok hullottak a padlóra.
Szerelmük hajnalán Edit hányszor elképzelte, mikor ezen a helyen várt Károlyra, hogy a fiú a báró, ő pedig a báróné, és körülöttük ugrándoznak a gyerekeik… Máskor meg hosszú, fehér, krinolinos ruhában látta magát feltűzött hajjal, mint a hajdani elsőbálozó kisasszonyok. Károly frakkban állt előtte és felkérte az első valcerre, amit a Kék Duna keringő dallamára lejtettek.
A történetnek sokkal prózaibb vége lett. Elmúlt a szerelemmel teli közös nyaruk, és elkezdődött a tanév az egyetemen. Végzősök voltak mindketten, csak épp Károly Budapesten, Edit meg Pécsen. Egy október végi napon, az utolsó romantikus találkájuk után becsukták maguk mögött a romos kastély ajtaját, és elindultak, ahogy mindig is, a kis erdei ösvényen. Az erdőn túl váltak el útjaik, ő ment jobbra, Károly meg balra.
A rákövetkező hétvégén sietett haza Pécsről, de csak egy rövid üzenet várta Károlytól. A fiú még csak haza sem jött Pestről, hogy személyesen mondja el, hogy szakítani akar vele. Pár hét múlva egy közös ismerősüktől hallotta, hogy együtt vannak Szilviával. Aki történetesen szintén Pestre járt, ha nem is a bölcsészkarra, mint Károly, hanem a tanítóképzőbe. A hátközépig érő mézszőke haj, no meg a jelentős gazdasági és politikai befolyással bíró apósjelölt elegendőnek bizonyult Károly számára egy sebtében megkötött házassághoz. Úgy szólt a fáma, hogy már útban volt a baba, ezért rohantak lóhalálában az anyakönyvvezetőhöz.
Edit elhagyta a kastélyt és folytatta útját. Gyönyörködött az őszi erdő varázslatos színeiben, a friss, mohás illat kisöpörte elméjéből a nyomasztó gondolatokat és az emlékeket. Cipője talpa megcsúszott a nedves avaron, meg kellett kapaszkodnia az egyik fa törzsében, hogy orra ne bukjon. Hevesen vert a szíve, valamilyen furcsa, szorító érzés kerítette hatalmába, mintha egy pumpa nyomná össze a mellkasát, levegőt is alig kapott. Másodszor is megcsúszott, ekkor már nem tudott megkapaszkodni. Cipője sarka belemélyedt a humuszba, még bosszankodott is, hogy egy letört ág elszakította a harisnyáját. Megpróbált feltápászkodni, de egyre fogyott a levegője, zihált a tüdeje. A fájdalom most már a vállába és a karjába is kisugárzott. A fákon túl, alig harminc méternyire, ahonnan már köves út vezetett a város irányába, sűrű, tejfehér köd ereszkedett lefelé. Editet teljesen elhagyta az ereje, kétségbeesett segélykiáltása a torkában rekedt. Szíve hevesen kalapált, a fákra hulló ködcseppek elhomályosították a látását. Láthatatlan kéz húzta félre a ködfátylat, és egy ismerős alak bontakozott ki a messzeségből. Fiatal férfi volt, a haja fekete, teste karcsú, izmos. Hallotta a nevetését, ahogy közeledett. A férfi kinyújtotta felé a kezét, felsegítette az avarszőnyegről, és belé karolt. Továbbmentek még egy darabon az ösvényen, majd mikor az erdő széléhez értek, együtt léptek át a ködön túli világba.
Author: Bora Ildikó
Bora Ildikó az Irodalmi Rádió szerzője. Eddigi életpályám során jó néhány foglalkozást űztem, voltam tanár, ügyintéző, ifjúkoromban operaénekesnek készültem, de az írásban találtam meg igazán önmagam. Minden egyes fázisát élvezem, az alapötlet megszületésétől kezdve a kézirat nyomdakészre formálásáig. Szeretek csukott szemmel révedezni, sosem látott világokban jönni-menni. A történeteimben az lehetek, aki nem vagyok, és a történeteim által lehetek az, aki valóban vagyok. Gyermekkoromtól kezdve gazdag fantáziavilágról tettem tanúbizonyságot, az édesanyámtól hallott meséket továbbgondolva újabb és újabb történeteket találtam ki. Diákéveimben versekkel próbálkoztam, később felfedeztem, hogy a prózában is otthon érzem magam. Eleinte rövidebb humoros történeteket írtam, majd 2017-ben, az Aba Könyvkiadó gondozásában megjelent A rettegés piramisa című regényem, ami egy Egyiptomban játszódó, kalandokkal és szerelmi szállal fűszerezett bűnügyi história. Gyermekkoromban öt évet töltöttem Kairóban a családommal együtt, így a könyvben szereplő helyszíneket volt alkalmam a valóságban is megismerni. Rövidebb prózai műveim témáját egy-egy érzésből, hangulatból, színekből, illatokból merítem. Jártamban-keltemben figyelem az embereket, mozdulataikat, hanglejtésüket, és máris körvonalazódik a fejemben egy újabb novella szereplője. 2021 őszén csatlakoztam az Irodalmi Rádió alkotóközösségéhez, ez év novemberében jelent meg egy novellám (Lelki szemetes) az Irodalmi Rádió Szegény az ördög, mert nincsen neki lelke c. kötetében. Ettől kezdve az Irodalmi Rádió szinte valamennyi antológiájában olvashatók...