Az út poros előttem,
S benne nem látom, hol a cél.
Megyek, csak megyek előre,
Mert a szív mindig remél.
Az égen felhők, – szinte sose kék
Nem ígér sok szépet.
Mindig szárad, csorbul a lét,
De virul az enyészet.
Végül minden múlik. Sorvad. Öregszik.
A fény is gyengül. A Hold is lenyugszik.
Csak szívem nem szenderül. – Izzik.
Parányi atomként feszül robbanásig.
Nem akarok a múlt részévé válni,
A jelenben pulzálni akarok !
Én ott leszek mindig az éterben.
Én mindig is költő maradok.
Author: Szilágyi Tünde
Szabóné-Szilagyi Tünde vagyok. Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyében születtem, majd később családommal többször költöztünk. Tinédzser korom óta írok. Kezdetben a versírás számomra lelki kényszerből fakadt, majd az évek múlásával fokozatosan önkifejező örömforrássá vált. Boldoggá tesz, amikor le tudom írni amit gondolok, vagy érzek főleg azért, mert gyanítom, hogy sokan mások is hasonlóan éreznek, vélekednek, csupán nem tudják ezeket szavakba, versbe önteni. Fontos számomra, hogy verseim egyszerűek, érthetők legyenek, és ne csupán a diplomával rendelkezők számára tudjanak örömet szerezni. Végül eljutottam a legfontosabbig: bízom benne, hogy írásommal képes leszek az emberek szívét megérinteni, és leigazolni azt, hogy sokszor mindannyian egyek vagyunk és hasonlóan érzünk.