Kialudt a gyertya. Nem is pislákol már.
És nem tudom mi a rosszabb:
Hogy itt voltál, vagy hogy elviharzottál?
Már nem tudom, mi rosszat tettem vagy mondtál…
Csak hogy éget valami belül,
és lelkem könnyeim marják.
Tán a vihar majd csendesül
és elsimul a hullám,
de most még tajtékzik, s nem sikerül
nem gondolom ….csak Rád.
Lényed lüktetése betölti a szobát.
Megbántottál!
Mért vágyok egyre, mégis csak Hozzád?
Fojtogat a magány. Nincs tapasz rá.
Párnába fúrom arcom.
Szívem érted kalimpál.
Már nem bírom az ürességet.
A szemrehányó magányt.
Hogy semmi se jó nekem így,
Mióta elhagytál.
Zúg fejemben sok esztelen szó. Kavalkád.
Kergetem őket, hogy összeszedjem:
Annyira vágyom rád!
És rájövök, hogy szép nyelvünkben
Kevés a szó, mi visszaadná.
Reménytelenül-esdekelve
Térnék vissza én hozzád.
Nélküled nem tudok élni !
S nem is akarok már…
Szálljon ez a fohász
Neked. Érted. Hozzád.
Írhatnék száz ódát, de lélegzetem
Elfogy, …elfogyott már…
Kérlek, bocsáss meg nekem!
Gyere vissza hozzám!
Úgy szomjazom rád !
Riadt-rémült, reménytelen-
Bús rabod vagyok.
Rabláncban rekedt, tajtékzó
Lényemmel csak Rád áhítozok.
Rád kárhoztatva vagyok.
Álmaimban benned mártózom.
S Te végül visszaszállsz hozzám.
Akaratlanul is magam sanyargatom,
Kimondhatatlanul vágyom rád!
Te vagy a kezdet – és Te vagy a vég.
Nem tagadom tovább !
Fáj a csend mióta nem hallom
Szerelmünk dallamát.
Belém hasít egy aggodalom,
Süvítő gondolat –
Mégis, tombolni hagyom:
Létezni nélküled , ó jaj,
..Már nem is tudok.
Author: Szilágyi Tünde
Nevemet tudod, De e név mögött rejlő ember ismeretlen, Bemutatni nem is tudom, Beszéljenek a verseim helyettem. Annyit kell csak tudnod, Életem nyomot hagyott felettem, Kezem hát tollat fogott, Nyomot hagyjak én is az életben. Szívem bár megkopott, Mégis maradt még mit elmesélem, Jó, hogy Ti is velem vagytok,... Gyönyörködjünk nyelvünk szépségében...