Szeretek utazni. Leginkább ismeretlen helyre. Az ismeretlen izgalmas, vonzó és titokzatos egyben, nem tudhatom, milyen meglepetést tartogat számomra, nem lehet előre felkészülni rá.
Legjobban a hajnali indulásokat szeretem. Ülök a busz elején, hallgatom a motor zümmögését, az utasok halk duruzsolását, a lassítófék kattogó hangját. Az autóbusz műszerfalán lévő apró lámpák sejtelmesen világítanak, a buszvezető fehér inge pedig halvány foltként rajzolódik ki a sötétben, ami a légrugós vezetőülés szabálytalan függőleges mozgása következtében hol felfelé ugrik, hol lefelé süllyed. A sávelválasztó vonalak ütemes fel-felvillanását követem a szememmel. A semmiből felbukkanó, vakító fehér csíkokat, amik pár pillanatig együtt futnak a busszal, azután eltűnnek, és a mögöttünk haladó járművekre kapaszkodnak. Közben újabb fehér csíkok érkeznek a sötétből és tűnnek el a végtelenben. A felvillanó vonalak ütemét olykor megtöri egy – egy egybefüggő fehér sáv, ami úgy kúszik a busz mellett, mint egy hosszú kígyó.
A busz felhajt az autópályára. A mindent beborító fekete massza egy idő után elkezd halványodni, előbb piszkos szürke, majd egyre világosabb lesz. Az ablak külső oldalán lecsapódó párafoltok jelennek meg, az út két szélén minden vizes és párás. Az út melletti földterületek felett fehér párafelhők gomolyognak. Sehol egy élőlény, semmi mozgás. Mintha egy másik bolygón járnánk. Hirtelen megjelenik az első napsugár. Mindenhol harmatcseppek csillognak a fényben, mintha hatalmas drágaköveket szórtak volna szét a környéken. A párafelhők egy ideig makacsul ellenállnak, majd feladják a harcot, és lassanként szétoszlanak az egyre erősebb napsugarak hatása alatt.
Felszáll a pára, és megelevenedik a táj. A mező és az erdő találkozásánál három róka szaglászik. Egy nagy és két kisebb, anya és kölykei. Az anya mozgása megfontolt és lassú, míg a valószínűleg még túl fiatal kölykök óvatlanul ugrándoznak a magas fűben. Az autópályát a földterületektől elválasztó drótkerítés faoszlopain ölyvek gubbasztanak, egymástól tisztes távolságra, mozdulatlanul, zsákmányra lesve. A magasban egy kabasólyom köröz. Hatalmas szárnyait széttárva maximálisan kihasználja a légáramlatokat, hogy a lehető legnagyobb területet pásztázhassa a szemével. A szántóföldön, alapos távolságra az autópályán közlekedő autók zajától, őzek legelnek békésen. Az egyik bátor állat, ami valamivel közelebb merészkedik a forgalomhoz, egy gyors mozdulattal felveti a fejét, és folytatva a rágást, bambán követi a szemével az elhaladó autóbuszt. Nézi a dobozba zárt embereket, akik, mint valami időkapszulában, rohamtempóban haladnak uticéljuk felé, a szabadság és a meglátogatott hely birtokba vételének önelégült érzésével.
A nap hamarosan átveszi az irányítást, és egyre melegebben tűz. Sugarai felszárítják a vízfoltokat és kipukkasztják a harmatcseppeket. Az autópálya aszfaltja tükröződik a hevében, és azzal a csalóka látomással csapja be az utazót, mintha folyton valami víz felé közeledne.
A forgalom egyre élénkebb. Egy, a tetején csónakkal, hátul csomagokkal bélelt kombi próbálja megelőzni a buszt. Nehezen gyorsul fel a kellő sebességre. A busz oldalához érkezve a sofőr visszakapcsol, egy nagy gázfröccsöt ad, és feketésszürke kipufogógázfelhővel a háta mögött végül besorol a busz elé. Balról újabb autók érkeznek. Egy fekete Volvo erőlködés nélkül suhan el a busz mellett, benne elegáns öltönyökben utazó üzletemberekkel. Egy öreg, piros kisautóban fiatal pár ül, a lány jobb lábával az autó műszerfalán dobolja a vélhetően hangos zene ritmusát. Szinte percenként érkeznek új autók a busz mellé, hogy aztán az autópálya végtelenbe vezető útján eltűnjenek, mintha sosem lettek volna. Az autóbusz lassan utoléri és előzni kezdi az előtte haladó kamiont. Egy pillanatig úgy tűnik, mintha a két termetes jármű csatát vívna az úton, és a kamion nem engedne a sebességéből. A bajuszos, borostás sofőr átnéz a busz üvegablakán, arca az eleve elrendelt vesztesek nyugalmát tükrözi, majd ismét előre tekint, és unottan veszi tudomásul a busz továbbhaladását.
Az autópálya egyhangúságát csak a lehajtók és a benzinkutak törik meg. Szeretem a benzinkutakat, amik az utazás alatt a rengeteg bizonytalansági tényező mellett az egyetlen stabil pontot biztosítják számomra. Az autópálya mentén meleg kávét és friss péksüteményt kínáló, a pihenés és felfrissülés lehetőségét nyújtó benzinkutak biztonságérzettel töltenek el. Amikor az ismerős logóval ellátott oszlop melletti lehajtósávon begördülünk a kút területére, egyfajta nyugalommal és a hazaérkezés örömével párosuló bizsergés fog el. Az utazás egy rövid időre megszakad, itt és most lehetőségem van visszazökkenni a saját biztonsági és fizikai szükségleteim csillapításának tevékenységeibe, hogy azután ismét magával ragadjon az ismeretlen.
Az utazás olyan, mint az élet: Egyszer csak felkerekedünk, és haladunk a végtelen felé, miközben életünk benzinkútjain igyekszünk olykor-olykor megnyugvást találni. Utazásunk sebessége, benzinkútjaink száma saját választásunk eredményei, mint ahogy az is, hogy kamionsofőrökké vagy üzletemberekké válunk.
Egyre többször érzem úgy, hogy őz szeretnék lenni.
Author: Szanyi Ildikó
Szanyi Ildikó az Irodalmi Rádió szerzője. Saját honlapom: www.szanyiildiko.hu „Eltűnhetünk szép csendben, mintha soha itt sem lettünk volna. Óvatosan, lábujjhegyen is kiosonhatunk ebből a világból, de mennyivel menőbb már, ha fennmarad a neved egy könyvön, egy festményen vagy egy épületen. Vagy bárhol. A lényeg, hogy nem felejtenek el egészen. És ezzel egy kicsit olyan lesz, mintha tovább élnél. Mintha nem halnál meg teljesen.”