Agyamon kopogtatt a féltékenység karvaly.
Csőrével véresre marta már.
A tűz, mely összeköt bennünket kialudt.
Nem lobban többé fel a láng.
A fájdalom csak mardos és mardos.
Lelkemet a földbe tiporták.
A sebem nagyobb és nagyobb, szakadoz…
Testemet már tályogok borítják.
A szív sebei mélyebbről véreznek,
Még kiálltani sincsen ereje.
Tudja, hogy el van veszve minden.
E mélységből már fel nem kellhet.
A kín fertőzésként terjed. Betemet.
Húz, csak vonz a semmibe le…
Mégsem bírom kiüríteni fejemet.
Patakzik a könnyem egyre…
Kihalt utcán tovasodródó,
Használt zsebkendő lehetek?
Kidobva, illatát vesztve,
És még a kukának se kellek?
Gyötröm magam…Legalább élek !
A kínlódás éltető ereje.
Kin kellene ezt számon kérnem?
Magamat ostorozzam? Vagy Téged ?
Nem számít az már semmit-
Begubózom szorosan.
S merem ki magamból a tengernyi kínt.
Sebzetten, de szorgosan.
Léket kapott szívem – felszárad egyszer,
Megint erős lesz sérült kis tutajom,
De hogy oda újból bárki, ismét beszálljon…
Soha, de soha többé, már nem hagyom!
Author: Szilágyi Tünde
Szabóné-Szilagyi Tünde vagyok. Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyében születtem, majd később családommal többször költöztünk. Tinédzser korom óta írok. Kezdetben a versírás számomra lelki kényszerből fakadt, majd az évek múlásával fokozatosan önkifejező örömforrássá vált. Boldoggá tesz, amikor le tudom írni amit gondolok, vagy érzek főleg azért, mert gyanítom, hogy sokan mások is hasonlóan éreznek, vélekednek, csupán nem tudják ezeket szavakba, versbe önteni. Fontos számomra, hogy verseim egyszerűek, érthetők legyenek, és ne csupán a diplomával rendelkezők számára tudjanak örömet szerezni. Végül eljutottam a legfontosabbig: bízom benne, hogy írásommal képes leszek az emberek szívét megérinteni, és leigazolni azt, hogy sokszor mindannyian egyek vagyunk és hasonlóan érzünk.
