Az én nagymamám már nincs velem.
De velem van az emléke,
Látom, hogy naphosszat tesz-vesz.
S nem tétlenkedik egy percet sem.
Nagymama szomorú volt mindig.
Sosem láttam, hogy nevetne.
De jól tudott sütni meg főzni.
Alkotni csodás süteményeket.
Az én mamám hajladozott estig.
Mégsem jajgatott sohasem.
Tőle tanultam meg embernek neki.
Hogy minden napért küzdeni kell.
Még nem tudtam mekkora hős.
Értünk mi mindent megtesz.
De az ember egyszer felnő.
Fájlalja, hogy nagyi elment.
Bárcsak most is velünk lennél.
Megtenném, mit egykor nem.
Fáradt kezedből a munkát kivenném.
S kérlelnélek, mesélj nekem.
Ámulva innám bölcs szavaid.
Emléktarisznyámba tenném őket,
Hogy elővegyem, ha már nem vagy itt.
Előhívnám a múltból emléked.
Nem mondtam elégszer: Köszönöm.
Hogy mennyire szeretlek Téged!
Tán bánatodat akkor megtöröm
Sok, …még több öleléssel.
Hiányzik a nagymamám,
A vele töltött csodás évek.
Eres keze, csöndes lénye…
Emléke szívemben égett.
Author: Szilágyi Tünde
Szabóné-Szilagyi Tünde vagyok. Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyében születtem, majd később családommal többször költöztünk. Tinédzser korom óta írok. Kezdetben a versírás számomra lelki kényszerből fakadt, majd az évek múlásával fokozatosan önkifejező örömforrássá vált. Boldoggá tesz, amikor le tudom írni amit gondolok, vagy érzek főleg azért, mert gyanítom, hogy sokan mások is hasonlóan éreznek, vélekednek, csupán nem tudják ezeket szavakba, versbe önteni. Fontos számomra, hogy verseim egyszerűek, érthetők legyenek, és ne csupán a diplomával rendelkezők számára tudjanak örömet szerezni. Végül eljutottam a legfontosabbig: bízom benne, hogy írásommal képes leszek az emberek szívét megérinteni, és leigazolni azt, hogy sokszor mindannyian egyek vagyunk és hasonlóan érzünk.
