Először 1968 tavaszán jártam Párizsban a szüleimmel. Még csak tíz éves voltam. Ez volt az utolsó napunk, másnap a reggeli vonattal indultunk haza. Azonban ez a nap egészen más volt, mint az előzőek. Sőt, mint bármelyik nap az életemben.
Közel egy hétig voltunk a városban. Én erre az időre el voltam kérve az iskolából. Édesapám előtte ősszel járt ott üzleti úton és teljesen el volt ámulva a látottaktól. Úgy jött haza, hogy ezt nekünk édesanyámmal is meg kell nézzük, minél hamarabb. Szüleim rögtön el is kezdték az utazás szervezését. Ugyan azokban az években még közel sem volt olyan nagy mértékű az idegenforgalom, mint napjainkban, ennek ellenére úgy döntöttek, hogy ne nyáron menjünk, hanem tavasszal, mivel akkor még nincs olyan meleg és kevesebb turista van. Valóban nagyon szépen sütött a nap végig a héten, de nem volt nagy meleg. Éppen városi sétákra alkalmas volt az idő.
Azóta én is nagyon szeretem Párizst, de valójában nem a sok nevezetessége miatt, hanem azért, mert olyan jó visszagondolni már így idős fejjel is a szüleimmel együtt töltött időre. Nekem ez a legfontosabb emlékem. Szüleim sokat dolgoztak. Mindig sietniük kellett valahová, nekem pedig az iskolába. De ez alatt az egy hét alatt végig együtt voltunk mind a hárman és nem siettünk sehová, amit nagyon élveztem. A saját tempónkban éltük az életet.
Szállásunk egy belvárosi panzióban volt, amilyeneket a filmekben lehet látni, ahol francia reggelit is kaptunk. A tejeskávé és a croissant ízét azóta is a számban érzem, hasonlóan ahogy a madeleine süteményről olvashatunk Marcel Proust „Az eltűnt idő nyomában” című regényében.
Aznap már reggel elkezdtük a csomagolást, kicsit előkészülve a másnapi utazáshoz. Ki mit vesz fel, miben utazik holnap. Nem volt konkrét programunk, csak sétálni akartunk, átadni magunkat a város gyönyörű sugárútjainak, majd délután felmenni még egyszer a Montmartre kis utcácskáihoz, megnézni a festőket. Hát ebből nem sok valósult meg. Délelőtt még nyugodtan sétáltunk, majd megebédeltünk az egyik nagy áruház alagsori önkiszolgáló éttermében.
Amikor onnan feljöttünk és kimentünk az utcára egyszer csak fura dolgokat vettünk észre. Jóval több ember volt az utcán, mint az egy hétköznap kora délutánján várható volt, legalább is addigi néhány napos tapasztalatunk alapján. És az emberek, főleg fiatalok, nagyon morcosak voltak. Kiabáltak, néha rigmusokat skandáltak. Csoportok verődtek össze, majd elkezdtek hangoskodni. És kezdtek egyre jobban összetömörülni az addig különálló csoportok. Majd megjelent néhány rendőrségi autó, melyekből morcona rendőrök szálltak ki és figyelték a tömeget. Ez után egyszerre több szirénázó rendőrautóra lettünk figyelmesek. Majd lovasrendőrök is megjelentek. Nagyon megijedtünk. Apám megszólalt, hogy ez szerinte tüntetés. Biztosan azért jöttek a rendőrök is. Siessünk gyorsan a legközelebbi Metro lejárathoz.
Nem értettünk semmit az egészből. Lementünk a Metrohoz és szinte nem is figyeltük, hogy az merre visz minket, felszálltunk és elmentünk a legközelebbi csomóponthoz. Szerencsére Párizst szinte behálózza a Metro. Az állomáson tanulmányoztuk a Metrotérképet, hogy miként is tudnánk a legrövidebb idő alatt visszajutni a szállásunkra. Az állomások tele voltak emberekkel, ezért összekapaszkodva mentünk, nehogy elveszítsük egymást. Végül hazaértünk, mármint a szállásunkra és aznap már ki sem mozdultunk. A szobákban akkor még nem voltak TV, de a halban igen. Ott ültünk egész délután és este és néztük a TV-t, bár nem sokat értettünk a közvetítésből. Valójában csak filmeket adtak, meg néha híreket. A szállásadónkkal tudott néha édesapám beszélgetni, aki mondta, hogy úgy gondolja, jó, hogy másnap elutazunk, mert ki tudja milyen lesz a helyzet.
Másnap a reggeli után azonnal mentünk az állomásra. Szerencsére az utcák abszolút csendesek voltak, gond nélkül kiértünk a Metroval a pályaudvarra. A vontunk pontosan indult és a következő hajnalban már Bécsben voltunk. Ott átszálltunk egy másik vonatra és irány Budapest.
Itthon nem sokat tudtunk meg arról, hogy ténylegesen mi is történt akkor 1968 tavaszán Párizsban, legalább is én nem igazán emlékszem rá, de hiszen még csak tíz éves voltam. Csak jóval később hallottam, olvastam róla, hogy miként folytatódtak az események, milyen előzményei és következményei voltak.
Itthon osztálytársaim már vártak. Az utazás alatt írt naplómat, amelybe minden nap történéseit leírtam, a napközis tanítónő felolvasta az osztálynak. A tüntetésről szóló beszámolóm különösen felkeltette az érdeklődést. Barátnőimtől a leckéket is megkaptam. Irtó rendesen leírtak nekem minden fontos dolgot. Azért persze volt egy kis irigységgel vegyített féltékenység is. Zso, aki a lányok közt a középpontban volt, kicsit visszaszorult, mivel többen jöttek velem beszélgetni a szünetekben. Zso és én kicsit rivalizáltunk. Mindketten jó tanulók voltunk. Neki általában jobb volt az átlaga, mint az enyém, mivel a készségtárgyakból jobb volt. Azonban láttam, hogy rosszul esett neki a többiek iránta való érdektelensége azokban a napokban. De ez nem tartott sokáig, hiszen pár hét múlva vége lett a tanévnek. Ősztől pedig felsősök lettünk, új osztályfőnököt és sok új tanárt kaptunk. Már más problémák foglalkoztattak minket.
Author: Radnóti Katalin
Budapesten születtem, itt tanultam, kémia-fizika szakos diplomát szereztem, dolgoztam tanárként, lett családom és unokám. Régóta dédelgetett álmom volt, hogy novellákat írjak életem érdekes eseményeinek felhasználásával a sok szakmai jellegű publikáció után. Elterveztem, hogy amint nyugdíjba megyek és lemennek a vállamról a munkából adódó terhek, feladatok, írni fogok. Már évekkel ezelőtt elkezdtem a témák gyűjtését, és amint tehettem, máris elkezdtem az írást. Emellett sokat olvasok szépirodalmat, történelmi regényeket, minegy olvasási lázban égek, hiszen a hosszú munkás évek alatt erre jóval kevesebb időm volt. Tudom, hogy még tanulnom kell a novellaírást. Ezért szívesen olvasom a társszerzők írásait is. Napjaimat családom, nemrég született kisunokám édesíti meg. További fontos tevékenységem még a rendszeres uszodalátogatás, ahol nemcsak a sport a fontos, hanem a közösség is. Mindig van kivel beszélgetni, megosztani az örömöket, bánatokat, reflektálni az aktuális eseményekre. Szakmai honlap: https://rad8012.members.iif.hu/
