Hosszú, fárasztó hetek teltek el. Javításra, töltődésre a pályaudvarra érkeztek a vonatok. A csendespihenő alatt végre mindenki elszunnyadt. Néhol egy-egy szerelvény megmozdult, megremegett. Talán álmodott valami szépet. A dohányzó szakaszok még pöfékeltek egy kicsit, majd az egész tájra apró, selymes szénpor terült. Béke volt és szokatlan nagy csend. Mint egy óriási dunyha védelmében, úgy pihentek a mozdonyok a felettük ívelő állványzat alatt. A hatalmas acél és üveg kupola védőn vigyázta hatalmas keltetőjében alvó acélcsibéit.
Az öreg 424-es mozdony is majdnem elaludt már, amikor zajt hallott a vagonok felől. Cseppet kinézett jobbra, majd kinézett balra, de semmi különöset nem látott acélkígyója oldalán.
A pályaudvar fűtött paplana alatt pihent. Teltek múltak a percek és egyre jobban melege lett.
– Talán ez az egyetlen esély, hogy világgá fussak! – gondolta, majd szomorúan nézte a nagy kéziféket, ami elválasztotta a szabadságtól.
A közeli városból két tanár egy apró gyerekcsoporttal érkezett. Mindannyian szerették a mozdonyokat és mind hallottak szinte hihetetlen, régi történeteket arról, hogy miként gyűrte le a hegyeket az akkor szörnynek is nevezett acélcsoda, a vasút erős mozdonya. Eljöttek hát a pályaudvarra, vonatnézőbe.
A gyerekek felszálltak az első peronra és az elejétől a végéig körbejárták a dohogó gépezetet. Megfigyelték a színét, hangulatát, hangjait és az illatát. Közöttük volt Bendegúz, a nyolcéves fiú, aki nagyon várta már ezt a találkozást.
Ahogy elképzelte, úgy adta át magát a varázslatnak, hogy ő, a leendő kapitány megüli majd a vágtató acélparipát, és új világokat hódít meg vele. Addig tervezgetett, addig nézelődött, mígnem belefáradt a nagy vágyakozásba. Lepihent egy kicsit, és csendben elaludt az egyik ölelő ülésen az utolsó szerelvényben.
A tanár néni nem vette észre, hogy eggyel kevesebben indultak hazafelé, hiszen a pályaudvaron mindig nagy volt a tolongás, sok volt az ember. A szülők azt hitték, a tanárokkal vannak a gyerekek, a tanárok úgy gondolták, a szülőknél alszanak a csemeték, csak a gyermekek tudták és álmodták, hogy bármit megadnának egy varázslatos vonatos napért a pályaudvaron, ha ott maradhatnának.
Bendegúz, a vasútkedvelő ifjú pedig elbóbiskolt a vonat karjaiban. Ezt érezte meg az öreg 424-es!
Egyszercsak kis széllökés támadt és a tűztérben doromboló parázs hirtelen erőre kapott. A 424-es megrezdült. Várta már a száguldást, hiszen a vonatok nagyon szerettek futni. Arra születtek. Arra is teremtették őket. Mint a bárányfelhők a szeles égbolton, úgy szaladtak útjukon, olyan örömmel, olyan könnyedén. A fék volt mindig a gátjuk, hogy szabaddá váljanak, megtisztuljanak és örüljenek a suhanás és a szabadság érzetének.
A rezgésre Bendegúz felriadt álmából. Az óriás keltető még duruzsolt a fülében és azt hitte, hogy álmodik. Az acélparipa, mintha csendesebbé vált volna. Ekkor Bendegúz halk szavakat hallott:
– Segíts!
A fiú már határozottan érezte, hogy rajta kívül még van ott valaki! Óvatosan az ajtóhoz ment és sarkig kitárta. Valami csodálatos vonatillatot érzett. Újra hallotta az öreg mozdony kívánságát;
– Segíts!
Bendegúz végigfutott a folyosón, ahol egy felirat állta az útját!
„Idegeneknek belépni tilos!”
Bendegúz egy cseppet sem késlekedett! Óvatosan átmászott a korláton, fel a tetőre és a dohogó, öreg mozdony szíve felé merészkedett. Ekkor újra hallotta a mormogó hangokat:
– Segíts!
Az egész csarnok néma csöndben pihente fáradalmait. Bendegúz már az egyik vagon tetején kúszott át, amikor észrevette, hogy valami megváltozott. A vonat remegett, dorombolt, énekelt. Ahogy a mozdony szívéhez érkezett, érezte a kazán melegét, az alvó kalauz elfeledett mozdulatait, az étkezőkocsi illatát, a mozdonyvezetők harcát, hogy a vasparipát még erősebbé fűtsék az utazók gyors vágyai szerint.
Bendegúz teljesen megváltozott. Kinyitotta a tűztér ajtaját, ahol a szomjas gőzök részegült, színes örömtáncba kezdtek a betörő oxigénadag után. A vén mozdony ereje újra fellángolt.
Tán pár szót suttogott, talán a fiú megértett valamit ebből a világból, de az öreg 424-es valóban életre kelt. Bendegúz lapátot ragadott, és csak etette, etette az acélparipát. Először nagy erővel, majd csendesebben, vigyázva ért hozzá.
A vonat teljesen felébredt. Gyomra izzott, lelke száguldani vágyott, csak a fék tartotta fogva. Bendegúz gondolt egyet és bátran útjára engedte a vasparipát. Kiengedte a féket és az öreg mozdony végre felszabadította szárnyaló álmait. A dunyha szinte felemelkedett és figyelemmel kísérte, miként szalad az „öreg” az utakon. A saját útján, amerre menni akart.
Be szerette volna járni az egész világot és Bendegúz örömittasan lapátolta neki az ebédet. Finom feketeszénnel táplálta, amitől olyan vidámmá vált eddig minden szép vonat, legalább kétszáz éven át. Az öreg mozdony repült, szállt, remegett. Évtizedeken szárnyalt keresztül, hogy Bendegúz lássa, mi is az út, honnan hová vezet, meddig őriz még emlékeket a békés emlékezet.
A 424-es végre körbenézett ott, ahol annyi éven át óriás súlyait cipelte. Most könnyedén futva látta, merre mennek az utak, egy szabad szárnyalás mennyi újat mutat, és ahová fegyvert szállított egykoron, most milyen békés a táj emberekkel, vágyakkal, gyerekekkel telve. A vasparipa megértette, hogy az út milyen csodás varázslatokat tár elénk.
Bendegúz pedig erre mit sem figyelve rakta a nagy tüzet az öreg mozdony gyomrában, és megszerette ezt a nagy repülést. Azután, – ahogy cseppet belefáradt, – észrevette, mint lesz az öreg mozdony arca egyre békésebb, és még félálomban látta, hogy a 424-es magától megfordul egy váltón, majd hazafelé indul szelíden.
A mozdony örömmel duruzsolt. Mintha kinyújtotta volna sok kezét az álmodó falvak virágai felé. Úgy tűnt, hogy az a rengeteg tarka emlék benne újra életre kél.
Pár óra múlva Bendegúz már csak arra emlékezett, hogy szülei a vonatban rátaláltak és keltegetik. Bizonyára nagyon fáradt volt, és elaludt. Bendegúz is arra gondolt, hogy csupán álmodta az egészet. Csak az volt a furcsa, hogy kormos volt az arca és szénporos a keze. Amikor leszállt a vonatról, megérintette az öreg 424-est. Az öreg mozdony kieresztette a gőzt és megpihent. A parázs még izzott, és az altató dunyha lassan átkarolta a vonatot.
Amikor Bendegúz a kijárathoz ért, a 424-es búcsúzóul még füttyentett egyet neki.
Author: Bujdosó Miklós Gábor
Bujdosó Miklós Gábor vagyok. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Gyermekkorom óta olvasok, mesélek. Prózákat, verseket írok. Emlékeket kaptam idős emberektől, frisseket gyűjtöttem fiataloktól. Dolgoztam szállodákban, voltam kertész, fotográfus, éttermi vezető, hivatásomként evezős edző. Igaz és kitalált történetekkel igyekszem meglepni az érdeklődőket. Önálló mesekönyvem 2007-ben jelent meg. 2024 Könyvünnepére megszületett a Lírában kapható új novellás kötetem „Szökés a felhők fölé” címmel. Antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak! Bujdosó Miklós Gábor https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/felnottirodalom/regenyek/szokes-a-felhok-fole