(Egy kisfiú emlékei)
Tavasz volt már. Vidám felhők kergetőztek a szélben és kiváló bábjátékkal szórakoztattak. Hol kutyafejet, sasmadarat, most pedig éppen egy puskát formáztak képzeletem elé az égbolton. A kertünkben a fűben hanyatt fekve néztem ezeket a változó, légies képeket.
A puska forma mindig megérintett. Kissé foszlott már a magasban a felhő, de látványa bennem sokáig megmaradt. Egy igazi fegyver kellene! Ide, a kezembe!
Csak tárgyakra lőnék vele! Állatokra sohasem!
Olyan dolgokra, kis játékokra, amik a vidámparkban vannak pálcikákra erősítve, azokra nagy örömmel, szívesen céloznék.
Közeledett a születésnapom. A tizenegyedik. Édesapám megkérdezte, mit szeretnék ezen a napon. Kisautót? Mozdonyt az otthoni terepasztalomra? Vagy szánkózzunk a hegyekben? Esetleg moziba menjünk?…
-Menjünk céllövöldébe! – mondtam lelkesen. Szerencsémre hozzánk egészen közel, a Hűvösvölgyben épp egy cirkusz vendégszerepelt azon a hétvégén.
Gyorsan megebédeltünk, majd Budakesziről felsétáltunk a kisvasút megállójába és egy vidám, zajos kiránduló csoporttal együtt a piros mozdonyra várakoztunk, hogy hegyen-völgyön át elvigyen minket a vágyott Nagyrétre.
A vonat megérkezett és mi az elsők között, a középső kocsi szellős székeire ültünk. Egészen a korlát pereméhez tapadva néztük a fákat, a besiető fényfoltokat és én közben megpróbáltam átlesni a sűrű aljnövényzeten a vágyott cirkuszi mulatságok felé.
A mozdony békésen pöfögve körbejárta a völgyet, és én úgy éreztem, végre sikerült meglelnem az aznapi ajándékom csodás helyszínét. A „Hűvösvölgyi Cirkusz” várt rám!
Néhány megállóban elidőztünk egy kicsit, majd, amikor ébresztően, hosszan sípolt a mozdony, megérkeztünk a céllövölde közelébe.
Mekkora volt az a rét! Milyen vidáman szólt a zene! Gyerekek futottak mindenütt. Hosszú pórázon tartva egy igazi cirkuszi medve jött felém. Nem nézett rám. Csak lógatta szép, barna fejét. Szomorúnak tűnt. Olyan volt, mintha félálomban járna. Cammogott, totyogott, néha megállt szaglászni. Ő egy igazi mackó! – gondoltam boldogan, majd megsajnáltam.
Szájkosár a fején, karika az orrában és egy hosszú lánc, amivel gondozója a sátor felé rángatta. Melyik ember akarna így élni a helyében?
Hogy kézenáll? Biciklizik? Ezt ki kérte tőle? Ebből tényleg lesz annyi bevétel, hogy ő is jóllakjon? Amikor elutaznak, ketrecbe zárják. A medve lelkével majd ki törődik?
Gondolataim tovaröppentek a lelkes ifjúság szertefoszló szárnyain. A cirkusz megtelt érdeklődőkkel, és a medve tudta ezt. Sokszor látott már ilyet. Ha szabadon engedték volna, egy perc alatt elnyelné a rejtekadó erdő. Helyette maradt a kötelező biciklizés, – ami igen életszerű egy hegylakónak a réten, – és persze az is világszám, hogy színes gumilabdákat pörget az orrán ahelyett, hogy családot alapítana, lazacokat fogna távol az emberektől, valahol a szabadban…
A medvének nem kellett tükör, hogy lássa, mennyire megalázza a gazdája, ha egyáltalán van ilyen szó. Mármint az, hogy valaki a gazdája. A természet nem adta meg senkinek ezt a jogot a szabadnak született állatok fölött! Elindultam felé. A medve rámnézett. Egyenesen rám! Amikor még közelebb mentem hozzá, nagyon szomorúan nézett az arcomba.
Édesapám megérezte a gondolataimat. Lassan a céllövölde felé terelt azzal, hogy ne aggódjak, itt csak fapálcikákra szabad lőni.
Megérkeztünk a légpuskák hívogató bódéjához. Édesapám apró, szürkés, nehezen feltéphető papírzacskókat tett elém. Hogy mekkorák lehetettek? Talán egy kisújjnyi volt mindegyik.
Három szoknyás töltény lapult bennük, épp a légpuskákba illeszkedő ólomformával nyomva.
El is lőttem az első hármat! – sikertelenül.
Édesapám két újabb zacskóval vett.
-Ezekkel próbáld meg! – mondta bíztatóan, és mintha érintésével varázsport szórt volna rájuk, a kis ólomszoknyák odataláltak, ahová én céloztam őket. Így történt!
Innentől kezdve a rám várakozó töltények mindegyike célba talált!
A fődíj, a szép nagy játékmackó már csak három hurkapálcikán támaszkodott. Újabb adag töltényt kértem és kaptam édesapámtól. Vadásznak éreztem magam! Igazi western hősnek! Híres mesterlövésznek! Céloztam, koncentráltam, lőttem. Az utolsó három töltényemből kettő is talált. A plüssmackó bíztatóan nézett rám. Talán még rám is kacsintott, hogy velem akar jönni és egyre jobban billegett. Lövésről lövésre dőlt felém, de azt az egyet, azt a jobbszélső pálcikát nem tudtam eltalálni sehogyan sem!
-Apu! Újabbakat kérek! Még! Még egy zacskóval vegyél nekem, jó! – kérleltem izgatottan.
-Még van egy töltényed! Azzal sikerülni fog! – mondta édesapám.
Remegő kézzel céloztam. Vártam a szélcsendre, kezem nyugalmára, de nem mertem elsütni a légpuskát.
-Ezt ellőhetem én? – kérdezte csendben édesapám és a puska felé nyúlt.
-Nem! Én akarom! – mondtam akkor és újra megragadtam a fegyvert. Sokáig céloztam. Addig-addig vártam, amíg elállt a szél és végre lőhettem! Eltaláltam a pálcikát! Enyém lett a várva várt plüssmackó!
Sok-sok év telt el. Azóta édesapám már rég nem él. Máig látom magam előtt az arcát, ahogyan kérőn a légpuska felé nyúl, amit nem adtam oda neki.
Author: Bujdosó Miklós Gábor
Bujdosó Miklós Gábor vagyok. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Gyermekkorom óta olvasok, mesélek. Prózákat, verseket írok. Emlékeket kaptam idős emberektől, frisseket gyűjtöttem fiataloktól. Dolgoztam szállodákban, voltam kertész, fotográfus, éttermi vezető, hivatásomként evezős edző. Igaz és kitalált történetekkel igyekszem meglepni az érdeklődőket. Önálló mesekönyvem 2007-ben jelent meg. 2024 Könyvünnepére megszületett a Lírában kapható új novellás kötetem „Szökés a felhők fölé” címmel. Antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak! Bujdosó Miklós Gábor https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/felnottirodalom/regenyek/szokes-a-felhok-fole