A tizenkettedik töltény

Tavasz volt már. Vidám felhők kergetőztek a szélben és kiváló bábjátékkal szórakoztattak. Hol kutyafejet, sasmadarat, most pedig éppen egy puskát formáztak képzeletem elé az égbolton. A kertünkben a fűben hanyatt fekve néztem ezeket a változó, légies képeket.
A puska forma mindig megérintett. Kissé foszlott már a magasban a felhőforma, de látványa bennem sokáig megmaradt. Egy igazi puska kellene! Egy ilyen! Ide, a kezembe!
Csak tárgyakra lőnék vele, esküszöm! Állatokra sohasem!
Olyan dolgokra, kis játékokra, amik a vidámparkban vannak pálcikákra erősítve, azokra nagy örömmel, szívesen céloznék.
Közeledett a születésnapom. A tizenkettedik. Édesapám megkérdezte, mit szeretnék ezen a napon. Mecsboxot? Egy mozdonyt az otthoni terepasztalomra? Vagy szánkózzunk a hegyekben? Esetleg moziba menjünk?…
-Menjünk céllövöldébe! – mondtam lelkesen. Szerencsémre hozzánk egészen közel, a Hűvösvölgyben épp egy cirkusz vendégszerepelt azon a hétvégén.

Gyorsan megebédeltünk, majd Budakesziről felsétáltunk a kisvasút megállójába és egy vidám, zajos kiránduló csoporttal együtt a piros mozdonyra várakoztunk, hogy hegyen-völgyön át elvigyen minket a vágyott Nagyrét közelébe.
A vonat megérkezett és mi az elsők között, a középső kocsi szellős székeire ültünk. Egészen a korlát pereméhez tapadva néztük a fákat, a besiető fényfoltokat és én közben megpróbáltam átlesni a sűrű aljnövényzeten a vágyott cirkuszi mulatságok felé.
A vasút békésen pöfögve körbejárta a völgyet, és én úgy éreztem, végre sikerült meglelnem az aznapi ajándékom csodás helyszínét. A „Hűvösvölgyi Cirkusz” várt rám!
Néhány megállóban elidőztünk egy kicsit, majd amikor ébresztően, hosszan sípolt a mozdony, leszálltunk a nagy rét közelében.

Mekkora volt az a rét! És milyen vidám a zene! Gyerekek futottak mindenütt. Hosszú pórázon tartva egy igazi cirkuszi medve jött felém. Nem nézett rám. Lógott a szép, barna feje. Szomorúnak tűnt. Olyan volt, mintha a színes járólapokat nézné. Cammogott, totyogott, figyelt. Ő már egy igazi mackó! – gondoltam boldogan, majd megsajnáltam.
Szájkosár? Póráz?
Melyik ember akarna így élni a helyében?
Hogy kézenáll? Biciklizik? Ezt ki kérte tőle? Ebből tényleg lesz annyi bevétel, hogy legalább egyszer ő is jóllakjon? Amikor elutaznak, a medve lelkével majd ki törődik?

Gondolataim tovaröppentek a lelkes ifjúság szertefoszló szárnyain. A cirkusz megtelt érdeklődőkkel, és a medve tudta ezt. Sokszor látott már ilyet. Ha szabadon engedték volna, talán minden gyereket megszimatol, szelíden megérint. Valóban ezt hittem! Helyette maradt a kötelező biciklizés, – ez bizonyára igen életszerű lehetett egy hegylakónak a réten, – és persze az is, hogy színes gumilabdákat pörget az orrán ahelyett, hogy családot alapítana, lazacokat fogna távol az emberektől, valahol a szabadban…
A medvének nem kellett tükör, hogy lássa, mennyire megalázza a gazdája, ha egyáltalán van ilyen szó. Mármint az, hogy van valaki, aki az ő gazdája. A természet nem adta meg senkinek ezt a jogot e szabad állat fölött!
Elindultam felé. A mackó rámnézett. Egyenesen rám! Tekintete azt üzente, hogy szívesen játszom, bolondozok veled is, ha majd én magam is úgy akarom!
Amikor még közelebb mentem hozzá, nagyon szomorúan nézett az arcomba. Nem tudtam, hogy ő most medveként gondol rám? Megenne, megölelne, elvinne, vagy elfogadna?
Érzi-e, hogy én valóban megsimogatnám két kis fülét, borostás fejét? Málnával etetném, barátsággal becézném. Vagy talán arra gondol, hogy jobb lett volna neki, ha erdőjáró, szabad életében a gonosz vadászok lelövik?
Mert abba bizony belehalna!

Édesapám megérezte a gondolataimat. Lassan a céllövölde felé terelt azzal, hogy itt csak fapálcikákra lőhetek és nincsenek közöttük állatok. Mert mi sohasem bántunk élőlényeket!

Megérkeztünk a légpuskák hívogató bódéjához. Édesapám kicsi, barna, nehezen feltéphető papírdarabokat tett elém. Hogy mekkorák lehetettek? Talán egy körömágynyi volt mindegyik.
Egy-egy ragasztott papírzacskóban három szoknyás töltény lapult, épp a légpuskákba illeszkedő ólomformával kinyomva.
El is lőttem az első hármat! – sikertelenül.
Édesapám újabbat vett, kettőt adagot is egyszerre.
-Ezekkel próbáld meg! – mondta örömmel, és mintha érintésével varázsport szórt volna rájuk, a kis ólomszoknyák odataláltak, ahová én céloztam őket. Így történt!
Innentől kezdve a zacskókban rám várakozó töltények mindegyike mintha megszeretett volna engem. Mind célba találtak!
A kiszemelt szép nagy játékmackó már csak három hurkapálcikán támaszkodott. Újabb adag töltényt kértem és kaptam édesapámtól. Vadásznak éreztem magam! Igazi western hősnek! Híres mesterlövésznek! Céloztam, koncentráltam, lőttem. Az utolsó három töltényemből kettő be is talált. A plüssmackó bíztatóan nézett rám. Talán rám is kacsintott, hogy velem akar jönni és egyre jobban billegett. Lövésről lövésre dőlt felém, de azt az egyet, azt a jobbszélső pálcikát nem tudtam eltalálni sehogyan sem!
-Apu! Újabbakat kérek! Még! Még egy zacskóval vegyél nekem, jó! – kiáltottam izgatottan.
-Még van egy töltényed. Azzal sikerülni fog! – bíztatott édesapám.
Remegő kézzel céloztam az utolsó tölténnyel. Vártam a szélcsendre, kezem nyugalmára, de nem mertem elsütni a légpuskát.
-Ezt ellőhetem én? – kérdezte csendben édesapám és lágyan a puska felé nyúlt.
Nem! Én akarom! – mondtam akkor és megragadtam a fegyvert. Sokáig céloztam. Addig-addig vártam, amíg elállt a szél és én végre lőhettem! A pálcika eltörött! Enyém lett a várva várt plüssmackó!

Sok-sok év telt el. Azóta édesapám már rég nem él. Máig látom magam előtt az arcát, ahogyan kérőn a légpuska felé nyúl, amit én nem adtam át neki.

Bujdosó Miklós Gábor
Author: Bujdosó Miklós Gábor

Bujdosó Miklós Gábor vagyok. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Kis gyermekkorom óta olvasok és mesélek. Prózák, versek születtek kacskaringós életutam segítségével. Gyűjtöttem régi emlékeket idős emberektől és friss történeteket kaptam apró gyermekektől. Szállodákban dolgoztam és voltam kertész, fotográfus, evezős edző, így találkozásaimat papírra vetve igaz és kitalált emlékekkel próbálom meglepni az érdeklődőket. A szürreális, fordított mesék is a kedvenceimmé váltak a gyerekek rámhatásaként. Gabriella párom és Bálint fiam folyamatosan támogatnak, segítenek az utamon. Önálló mesekönyvem és egy kis verses kötetem született már, valamint antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Továbbra is érdekel, hogy miként érzi magát az Ecset, a Kisegér, az Ember, ha belép a történeteimbe. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak!

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Az Óperenciás tengeren túl

Az Óperenciás tengeren is túl Az Óperenciás tengeren is túl Ahol a kurta farkú malac túr Tüntizők és alkohol abúzusban élők A társadalom peremén szendergők

Teljes bejegyzés »

Még hiszek benned

Még hiszek benned   Még hiszek benned, Hiába ül szívemen fájdalom; Te vagy nékem a boldogság, Te vagy minden bánatom.   Hallottam felőled jót, S,

Teljes bejegyzés »

A kopottas és viseltes utas

Mikor felszálltam a villamosra, ő akkor már ült. Onnan, ahol még volt szabad hely, éppen rá láttam. Kissé viseltes és kopottas volt. Talán egy kicsit

Teljes bejegyzés »

Elgurult évek

Mint a gyöngyök, amikor leperegnek, szakadt láncról, úgy gurultak éveim szerteszét. Lám, talán el is enyésznek, és nem lesznek maradásra érveim. Szerettem őket, egyenként mindahányt,

Teljes bejegyzés »

Rossz ébredés

Ma reggel úgy ébredtem, Hogy nem voltál mellettem, Pedig csak korábban keltél, Hogy anyósodnak segítsêl. Mégis eszembe jutottak A magányos éjjelek, Mikor nem voltál még

Teljes bejegyzés »