Egy lasagnéval a kezedben hagytál el

Barna bőrcipő volt rajtad, amikor először találkoztunk. Kezet rázva bemutatkoztál, de annyira izgultam, hogy nem jegyeztem meg a neved. Sem a vonásaidat. Arra sem emlékszem, éreztem-e bármi mást. Csak a barna bőrcipőd maradt meg. Mindenkin az az irodás, fekete félcipő volt, de rajtad nem.

A melletted lévő géphez ültettek le. A főnök megkért, hogy mutasd meg nekem az alapokat, a rendszereket, amiket használunk. Sosem dolgoztam még ügyvédi irodában – forgattad is a szemed, ne hidd, hogy nem láttam –, frissen diplomázott jogász voltam, aki a szakmáján kívül a vendéglátástól kezdve a gyári munkáig kipróbálta már magát sok mindenben, minden olyanban, aminek nem volt súlya, szóval elég kis szarosnak éreztem magam melletted az elején – és nem is segítettél, hogy máshogy érezzem magam. Nem voltál bunkó, inkább olyan udvariasságból kedves, akit sziklaszilárdan véd a közömbösség. Ellenőrizted a munkámat – persze tudtam, hogy a főnök kért meg rá. A tekinteted nélkül éreztem a figyelmed, amikor a hívásokat kezeltem. Néha kicsit sem feltűnően a monitoromat bámultad azt csekkolva, jól csinálom-e, amit csinálok, nem okozok-e katyvaszt a kifogástalanul precíz nyilvántartásodban. Egy hónap múlva már nem tartottál annyira inkompetensnek. Felismerted – és ki is használtad – azokat az erősségeimet, amiket azokból a – te szavaiddal élve – „haszontalan” munkákból szereztem, és nem azért szerepeltek az önéletrajzomban, mert azt ki kellett valamivel tölteni: monotonitástűrés, jó kommunikációs, problémamegoldó képesség, remek konfliktuskezelés, helyzetfelismerés, (és az a jól bevált) felhasználói szintű számítógépes ismeretek. Végül makacsul beláttad, bármennyire voltam kis szaros, a szakmai dolgokban sem voltam teljesen laikus. Nem húztad fel a bal szemöldöködet a lakásbérleti szerződés tervezeteim átnézésekor – amit akkor szoktál, ha baromságokat olvasol –, bólintottál egy elismerő „oké” kíséretében, amikor kikérted a véleményemet egy öröklési jogi vita kezelésében, és egy másik megközelítésből eljutottam ugyan arra a megoldásra – nem azért, mert elbizonytalanodtál és megerősítésre vágytál, hanem hogy sunyin a logikámat teszteld.

Kellett idő, hogy megszokjuk egymást, megszokjuk és elfogadjuk a másik – olykor idegesítő – szokásait. (A tiéd a lábrángás volt, amit a túlzó idegesség idézett elő. A szemem sarkából látva is széthasadt tőle a mellkasom, annyira irritáló volt, de akkor még nem voltunk olyan viszonyban, hogy megnyugtassalak.) Fél év kellett ahhoz, hogy a munkán kívül elkezdjünk másról beszélni. Olyan voltál, mint én. Ha inni mentünk a munkatársakkal, inkább megfigyelő voltál, és csak akkor szólaltál meg, ha kérdeztek, vagy építő gondolatod volt a témához. (Sokszor bámultalak ilyenkor, megfeledkezve magamról – elborított a kellemetlenségtől a forróság, amikor rajtakaptál. Szokatlanul értelmesen tudtál beszélni azokról, amik érdekeltek, és ez lenyűgözött.) Akkor oldódtál fel mellettem egy kicsit, ha kevesebben voltak az irodában, vagy az esti túlórában ketten maradtunk. De akárhányszor feléd terelődött a szó, amitől féltve érezted a magánszférádat, feltűnően szűkszavúvá váltál, ezért mindig megálltam a határnál. Bármennyire kínzott a kíváncsiság, nem mertem megpróbálni áthatolni azon a burkon. És te sem az enyémen.

Akkor változtak meg a dolgok, amikor már nyolc hónapja dolgoztam ott. Az első munkanapomtól kezdve az elvárhatóság dupláján teljesítettem. Folyton felajánlottam a segítségemet, amit aztán megszoktatok. Mind az öten szakvizsgázott jogászok voltatok, én meg csak egy kis szaros ügyvédjelölt, nem mondhattam azt, hé, hagyjatok már békén, oldjátok meg! Túl sok mindennel foglalkoztam egyszerre, kezdett elnyomni a munka. Elhasználva éreztem magam. (Hozzá teszem, lószart sem kerestem.) Egy keddi napon aztán nem mentem be dolgozni. Persze szóltam a főnöknek. Azt hazudtam neki, lázas vagyok és megy a hasam, ő elhitte, és a telefonban  hozzátette, gyorsan gyógyuljak meg, mert egy cég megbízott minket fizetési meghagyásos kérelmek legyártásával, nem eshetek most ki. Majdnem nekiálltam, hogy ember, nyolc hónapja nem vettem ki egy darab szabadnapot sem, szombaton is bent vagyok, és szinte hétfőtől péntekig minden nap tizenkét órát dolgozok, hadd lehessek már beteg! Végül csak azt mondtam, igyekszem.

Te másnap rám írtál, hogy minden oké-e, én azt válaszoltam, persze, csak lázas vagyok és megy a hasam, próbálok holnap bemenni. De nem mentem be. Következő nap megint üzentél. Épp pizsiben, takaróba burkolózva néztem az ágyban valami csicska sorozatot és közben fokhagymás-tejfölös csipszet zabáltam. Azt kérdezted, otthon vagyok-e. Visszaírtam, hogy igen. Aztán csörgött a kapucsengőm. Felvettem a telefont, azt mondtad: „Én vagyok!” Szóval beengedtelek. Egy két perccel később az ajtómban kopogtattál. Elég szarul néztem ki – a hajam is zsíros volt –, de nem volt idő rendbe tenni magam. Kinyitottam az ajtót. Megszoktam a barna bőrcipődet, a vasalt, színes szövetnadrágjaidat az egyszínű ingjeiddel: a hivatalos szettedet. Furcsa volt mackóban és Adidas csukában látni. „Hoztam neked lasagnét”, mondtad. „De megy a hasam”, válaszoltam. „Ja, persze.” Átláttál rajtam, ezért együtt megettük a lasagnét. Addig nyaggattál, míg végül elárultam, mi a baj. El is sírtam magam. Nagyon kényelmetlen volt, de utána végre megkönnyebbültem. „Furcsa lenne, ha megölelnélek?”, kérdezted. Szipogva megráztam a fejem, te erre átkaroltál. Valamit még suttogtál, de olyan jó illatod volt, hogy képtelen voltam felfogni. Később hazamentél.

Ezután elkezdtél aggódni értem, még akkor is, amikor már nem volt rá szükség. Én pedig már meg mertem érinteni a térdedet, ha az idegességed kihozta a lábrángásod. Elkezdtünk odafigyelni a másikra. Ha volt egy nehezebb hívásom te lecsekkoltál, hogy minden rendben van-e, ha egy ügyed több feszültséggel járt, én teát vittem neked. Ha sokáig bent maradtam, te ott maradtál, hogy ne legyek egyedül. Ha beájultam az asztalon, finoman keltegettél, utána hazakísértél. Reggelit kezdtem vinni neked, amikor láttam, hogy nem eszel rendesen. Nem emlékszem, mikor kezdtünk máshogy vonzódni egymáshoz. Nem tudom, mikor történt. Csak úgy, apránként. Fokozatosan többet értünk a másikhoz. Ezek csak ilyen apró érintések voltak, mint mondjuk, ahogy a vállunk összeér. Mindig egyre jobb érzés volt. Korábban is túlzottan a szemedbe néztem, ha beszéltél hozzám, de egy ideje elkezdtem belédlátni, és amit láttam, máshogy kezdett tetszeni.

Egy szombati napon csókolóztunk először. Egyedül voltunk az irodában. Késő volt, rég haza kellett volna már mennünk, viszont valamiben nagyon benne voltunk – már nem emlékszem, miben –, és nem akartuk félbehagyni. Mellettem ültél, kinyúlva a forgószékben, a hozzám közelebbi oldalon könyökölve. Magyaráztam valamit, és te figyeltél, de nem arra, amiről beszéltem. „Tartsunk szünetet?”, kérdeztem. Felsóhajtottál. „Bocsi. Csak elgondolkodtam. Tudod, néha nem tudlak hova tenni, és ez elbizonytalanít. Te hogy vagy ezzel?” Felforrósodott az arcom, és hirtelen nem tudtam magammal mit kezdeni. Nem kellett volna azt motyognom, hogy nem tudom, de annyira váratlanul ért, hogy kínomban csak ennyit tudtam kinyögni. „Hagyjuk is”, ráztad meg a fejed, „folytasd csak!” És folytattam, mintha nem történt volna semmi.

Kínos csend állt be közénk, amikor végeztünk. Túl hangosan pakoltuk a cuccainkat, túlságosan kerültük egymás fókuszát. Fájt tőle a mellkasom. Tudtam, hogy nekem kell lépnem, mert én csesztem el, ezért mielőtt elhagytuk az irodát, a kijáratnál remegő hangon megszólaltam – a kezeimet zsebre vágtam, hogy legalább egy kicsit el tudjam rejteni a szorongásom. „Nem tudom jól kezelni az ilyen helyzeteket”, mondtam. „Ne haragudj érte, de én ilyen nyomi vagyok. Érzem én is, és igen, én is gondolkodok rajta, mostanában ráadásul sokszor, csak… Nem biztos, hogy ez egy jó ötlet. A hét hat napjában tizenkét órát vagyunk együtt, néha többet is, és ha még a szabadidőnkben is együtt lennénk, tuti, hogy hosszútávon nem bírnánk elviselni egymást. Vagy lehet, hogy megunsz. Nem akarom, hogy megunj.” Hümmögtél. „Tudod ez nem egy jogeset. Nem kell tudnod a lehetséges kimeneteleket.” Bólintottam, mert végül is igazad volt. Annak ellenére is, hogy tudtam, véges. „Akkor…”, kezdtem pironkodva. „Akkor?”, kérdeztél vissza. „Akkor megcsókolhatlak?”, puhatoltam. Itt már egyikünk sem bírta tovább. Elmosolyodtunk, és odaléptem hozzád. Olyan kényelmes volt és egyszerű, mint mikor egy kézre csusszan egy kesztyű. Annyira helyesnek tűnt.

Két hónapja randizhattunk, mikor először lefeküdtünk. Kicsit be voltunk csiccsentve emiatt még szórakoztatóbb volt. Azt az ötgombos farmeromat vettem föl, és szerencsétlenkedtél a kigombolással. Hiába segítettem, nekem sem ment. Izzadt volt az én tenyerem is. Amikor sikerült végre lerángatnod rólam, elhajítottad, és közölted, hogyha még egyszer felveszem, elégeted. Kiröhögtük magunkat, majd elhallgattunk. Az érzéki humor intimitásba fordult. Fölém hajoltál, ajkadat az enyémre nyomtad. Te értettél a legjobban a testemhez.

A kapcsolatunk első pár hónapjában, amikor azt hittük, hogy kezelhetetlen a libidónk, is kulturáltak voltunk az irodában. Egy gyengéd érintésnél vagy egy apróbb puszinál sosem léptünk tovább, de ezeket is csak akkor mertük, ha kettesben voltunk. A főnöknek a biztonság kedvéért inkább elmondtuk. Egész jól fogadta. Azt mondta, ameddig a munkahelyünkön a munkával foglalkozunk, és nem olyanokat csinálunk, amiket otthon kellene, nem érdekli. El akartuk szeparálni a kapcsolatunkat a munkától. Persze nem volt mindig könnyű. Amikor a tárgyalásaidra kísértelek, és szemtől szemben láttam, hogy képes vagy úgy megszorongatni az ellenérdekű fél képviselőjét, hogy csak a töltőtolladat forgattad a kezedben, mintha az lenne a legérdekesebb, megfejtésre vágyó eszköz, miközben a döntő tények a legösszeszedettebb, legnyugodtabb hangok formájában hagyták el a szádat. Ilyenkor legszívesebben rád vetettem volna magam. Imádtam nézni, ahogy dolgozol.

Nem lett igazam. A rengeteg együtt töltött idő alatt sem mentünk egymás agyára, és másfél év után sem untál meg. Elég teret engedtünk magunk közé. De hiába akartuk elszeparálni a kapcsolatunkat a munkától, végül az szedett szét minket.

Azt hittem, a türelem az erősségünk. Sosem siettünk sehova, sosem csináltunk túl gyorsan semmit, de ez egyikünknek sem volt unalmas. Nem éreztük időhúzásnak. Megépítettük a legstabilabb alapot – legalábbis, azt hittem.

Egyik este, amikor a szakvizsgámra készültem, megjelentél az ajtómban a barna bőrcipődben, a fehér ingedben, a kékkockás szövetnadrágodban. Egy bedobozolt lasagnéval a kezedben. Közölted, hogy egy találkozóról jössz, ahol egy befolyásos taggal tárgyaltál, aki felajánlott neked egy munkát Brüsszelben. Innentől kezdve már nem figyeltem rád. Elborult az agyam. Eleve feszült voltam a tanulás miatt, erre meg azzal jössz, hogy el akarsz hagyni! Hiába védekeztél azzal, hogy te ilyet nem tervezel, nem érdekelt. Elküldtelek a francba a lasagnéddal együtt.

Pár nap hallgatás és egyedüllét lenyugtatott. Elmentünk vacsorázni egy olasz étterembe, és a rendelés előtt, iszogatás közben higgadtan megbeszéltük a jövőnket. Vagyis inkább te beszéltél, én hallgattam. Annyira jól elterveztél mindent, annyira jól átgondoltál mindent, annyira jól előadtad magad, és én annyira elvakult voltam, hogy észre sem vettem: benne sem vagyok a tervedben. Túl fiatal voltam. Nem láttam, hogy belerángatsz egy évekig elhúzódó egyoldalú távkapcsolatba. Nem tudtam, hogy csak az ígéreteidet hallgathatom majd a telefonban. Bárcsak tudtam volna, de olyan szép volt az eleje! Olyan érzékien lassú, vontatott és gyengéd, tele olyan dolgokkal, amik nem is lényegesek, de te egyszer csak összecsaptad! Bárcsak tudtam volna, hogy tönkreteszed! Bárcsak az étterembe tudtam volna, mert akkor nem így zajlik le a beszélgetés:

„De azért még szereted a lasagnét, ugye?”, kérdezted somolyogva, miután azt hazudtad, csak egy rövid időre költözöl Brüsszelbe.

Felnéztem az étlapból, és azt mondtam: „Szeretem.”

 

 

 

Birinyi T. Rebeka
Author: Birinyi T. Rebeka

Birinyi T. Rebeka az Irodalmi Rádió szerzője. Életem huszonkét évének több mint a felét az irodalom utálásával töltöttem. Az olvasást unalmasnak, időpocsékolásnak tartottam. Egy épkézláb mondatot sem tudtam leírni. (┬┬﹏┬┬) Középiskolai irodalomtanárom nyitotta fel a szemem az irodalom szépsége felé. És rájöttem, jó dolog az olvasás. A képzelet miatt. Egy fehér papírt látunk csak, rajta fekete betűkkel írt szavakat, ami ránézésre jelentéktelen, unalmas, mégis a jelentésük miatt lesz egy történet, egy könyv. Szemmel nem látni csak pacákat, mégis minden érzékelhető a képzelet terében. Emiatt az érzés miatt írok. Mert, ha van egy magával ragadó story, a valóság és a képzelet határán élek, ez pedig az egyik legszabadabb az érzések között. ui: ha hét évvel ezelőtt szembetalálkoztam volna az utcán mostani énemmel, és leültünk volna kávézgatni, és ilyeneket mondott volna, hogy: “Imádni fogod a szavakat, a jelentésüket, ami miatt imádni fogsz olvasni. Író akarsz majd lenni.” Biztos egy szaftos nevetés alatt köptem volna rá a mogyorós cappuccinóm. (●’◡’●) blog: https://birinyitrebeka.blogspot.com/?zx=b1496d27a15e199

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

+ 70 = 80

Lelkem tavasza

A magány a legrosszabb társaság. Fájdalmas űrt feszít az ember mellkasába, szívébe sóvárgást csalogatva, elméjébe pedig szüntelenül ugyanazt az arcképet vetítve. Az egyedüllét mindig is

Teljes bejegyzés »

Április

Feketébb az éj, Ezüst a hodfény, S lágy felhők ölén Ringom fénykörén. Lila orgonák, Múltak illatán, Álmodnak elém, Magány éjjelén. Mosolyod érint Hideg csókodban. S

Teljes bejegyzés »

A béke áldozatai

Szénnel rajzolt világban élek. Minden szürke. A felhős égbolt, a kavicsos talaj, a nyugaton vánszorgó hatalmas folyam. A behemót épületek, a köztük közlekedő ormótlan vonat.

Teljes bejegyzés »

adoráció az aggodalomhoz

földig hajolok előtted és hódolok neked ó hatalmas aggodalom teljesen átadtam magam neked  rendelkezz velem mint anyáimmal nemzedékről nemzedékre hisz mindvégig velünk maradsz  irgalmazz ó

Teljes bejegyzés »