A Budakeszi kisváros közepén felújított ABC áruházban András már mindenkit ismert. A szemüveges pultos nénit, az árufeltöltő copfos fiatalembert, a gyakorlatra érkező tanulókat és a kedves, idős pénztárosnőt, aki szorgalmasan blokkolta a tételeket a gépbe és türelmesen megvárta, ha valaki még egy kiló kenyérért visszafutott fizetés közben és ezzel egy pillanatra feltartotta a sorban állókat.
Aznap a boltban elég sokan voltak. Ahogyan András közeledett a kasszához, elővett ezer forintot tejre, kenyérre, hagymára. Az aprót számolgatta tenyerében, amikor meghallotta a pénztárosnő hangját. Szokatlan volt. Furcsa, szaggatott. Felnézett.
Az idős nő néhány vásárló gyűrűjében idegesen azt mesélte, hogy most büntették meg tízezer forintra, mert cigarettát adott egy embernek.
-De, hát ez egy közért! Mi történt Marika néni? – kérdezték a régi vevői.
Marika néni szemei elfátyolosodtak, miközben beszélt.
-Bejött egy farmeres fiatalember, úgy húsz-huszonöt körüli, kissé ápolatlan külsejű srác és cigarettát vett tőlem. Kifizette, én épp adtam neki a blokkot, amikor két nagydarab férfi idejött hozzám. Elővették az ellenőri jelvényüket és azt mondták, azonnal zárjam be a kasszát és menjek be velük az irodába. Behívatták a főnököt is, és elém tették a farmeres fiú személyi papírjait. Közben durván rámförmedtek!
-Ez az ember még nincs tizennyolc éves és maga cigarettát adott el neki!
-Megnéztem a fiú igazolványát. Két nap volt hátra a 18. születésnapjáig! – mondta az idős pénztárosnő és elsírta magát. Ekkor csöngött a telefon és Budakeszi másik áruházából az ottani főnöknő telefonált:
-Megbüntették a pénztárosomat ezek az aljas ellenőrök, vigyázzatok! Két kövér fickó egy srácot kísér boltról boltra. A fiú kissé ápolatlan, kinéz vagy huszonötnek. Senki nem kér tőle személyit és ez a két gonosz ember vele bírságolja meg a környék összes üzletét!
Ez történt egy júliusi délutánon Budakeszin.
András azon a hétvégén evezős túrára indult a Drávára, így az eset hamar kirepült gondolatai közül.
-Két hét szabadság! – sóhajtotta boldogan és sietett a találkozóra.
Huszonöten utaztak a horvát-magyar határra, Őrtilosra. Fentebbről, a tájvédelmi körzet horvát szakaszáról tervezték az indulást, de ebben a hónapban határvízi engedélyeket már nem adtak ki arra a fenti területre az ott költő madarak miatt.
A Dráva és a folyó oldalágai, zátonyszigetei védettek egész évben. Csak a természet iránti tisztelettel szabad használni vizét, partjait, az itt lakó élőlények háborgatása nélkül.
Ahogy Andrásék megtudták, két nappal előttük már elindult egy gyerekcsoport és utánuk kettővel fog jönni az újabb vízenjáró csapat, így könnyűvé vált a táborhelyek megtervezése. A szervezők igazi szakemberként tekintettek a tájra, az élővilágra és az emberekre egyaránt. Minden település partjánál füves sátorhelyek várták az érkezőket. Színes konténereket bújtattak el a tisztások szélein a hulladékoknak, amit a falvakból kétnaponta érkező teherautók biztonságosan elszállítottak. Olyan volt az egész víziút, mint egy csodálatos tanösvény.
Fekete gólyák éltek, lile, parti fecskék fészkeltek itt és a különleges küszvágó csérnek, a színpompás jégmadárnak is ez volt a hazája. Rétisas és gyurgyalog ékesítették a bányatavak, holtágak partjait. A környék lápos területein, mezőin és erdőiben vaddisznó, dámszarvas és szürkemarha legelt háborítatlanul.
Fűzfaligetek, kocsányos tölgyek örültek a humuszos, fekete földnek és a két-háromszáz lakosú falvak kicsiny, kazettás faformákkal, apró oltárképekkel díszített templomai egy tiszta, ősi életmódot vetítettek a látogatók elé. A békességet.
Árpád apánk, ha ma járna erre, bizonyára ezen a helyen telepedne le népes családjával. Itt táboroztak Andrásék is az evezősökkel. Vízváron megpihentek, Babócsán aludtak. Sátorban laktak, bográcsban főztek és a gyors folyású Közép-Dráva zátonyszigetein meg-megállva egész nap fürödtek. Drávaszentesen már nem jutott nekik elegendő alapanyag a következő laktató vacsorához, így aznap gyors krumplistészta lett az esti étel.
A száraz fával gondosan bántak. Ami megmaradt, hátra hagyták másnapra, másnak.
Ritkábban, csak egy-egy helyen tudták kisebb tábortűzzel befejezni csodás napjukat a kéthetes út alatt.
Kelet-Dráva következett, az Ormánság barátságos falvaival. Szentborbás, Sellye, holtágak, nádasok vártak rájuk és ritkaszép vörös kánya és a védett vörös gém. Megérkeztek Drávasztárára. Frissen nyírt, illatos, zöld füves rét fogadta őket, a széle felé egy apró téglaépítménnyel. Víztisztító lehetett, de zajtalan, szagtalan, így mintha ott sem lett volna, nem zavart meg senkit közülük.
Kora délután az égbolt már kék volt, és jó meleg szellő lengedezett. Amint kimotyóztak a partra, hajóikat a fák lábaihoz, oldalra tették, szinte a vízre. Motorcsónak erre nem járhatott, mégis kikötötték a kenukat, hátha megérkezik estére a beígért szélúrfi, és nehogy egyedül elvigye a hajókat kirándulni. Megemelve vitték a kajakokat is a partra, hogy a fű széle a folyó mellett épen megmaradjon. András és barátai megnézték, mennyi zöldségük van, mit kell még venniük, mi legyen az esti vacsorájuk és mindannyian beindultak a faluba.
Kis településjelző tábla állt az út szélén. Ahogy gyalogoltak, azon tanakodtak, vajon Drávasztára a Dráva csillagát jelenti-e? Ötszáz méter múlva már a faluban voltak. Egyből balra egy nagyablakos közért, igazi vegyesbolt fogadta őket. Bent a polcokon mindenből volt egy kevés. Egy csapatra való ételt kellett venniük, ezért a bolt végébe mentek a hentespulthoz húsért. Más vásárló egy sem volt, így reménykedtek, hogy lesz elég áru még a raktárban.
-Csirkét szeretnénk venni! – mondta András köszönés után.
-Már csak két darab maradt, de még lehet ott, a mélyhűtőben! – jelezte a hölgy barátságosan és az ablakok felé mutatott.
-Főzzünk lecsós csirkét! – mondta Racka és a zöldséges pulton nézegette a friss paradicsom és paprika választékot. Alig volt néhány darab.
-Holnap kapunk szállítmányt! – szólt hozzájuk ismét az eladó, a húsáruk mögül.
-Láttok ananászt? – kérdezte András. Egy jó ananászos csirkéhez mit szóltok?
Mire kimondta, a többiek már a hűtőládáknál csodálkoztak. Három fagyasztott csirkeapró didergett bennük és sok-sok jéghideg zöldség ölelte őket körbe.
-Akkor mást eszünk! Ez sajnos kevés!
A pultból a nő megszólalt. – Van marhából még lábszáram, nyakam, lapockám!
-Hú, ez jó hír! Mindet kérjük! – mondta András, látva a mennyiséget. Friss volt, szép volt, szemlátomást éppen elég volt.
-Zöldséges gulyás a mai vacsora ezek szerint! – folytatta, majd megkérdezte, van-e még több áru a bolt raktárában? Kedvesen hozzászólt a pénztárban ülő fiatal nő:
-Tessenek várni egy kicsit! – Egy perc múlva széttárt karokkal érkezett vissza.
-Sajnos már nincsen!
-Akkor most mit tegyünk? – aggódtak az éhező csapat tagjai. A fiatal nő gondolkodott, majd azt mondta: – Mindjárt jövök! Megnézem itt szemben Bandi bácsinál! – és otthagyta őket a nyitott kasszával, pénztárral együtt és kisietett az ajtón. Az evezősök összenéztek. Ilyet még nem láttak! A jószándék, a bizalom hihetetlen varázsától szinte megnémultak.
Az ablakon át figyelték, ahogy a pénztáros lány becsönget a túlsó oldalon úgy ötven méterre lévő takaros kis ház ajtaján. A kertből, a fakerítés mögül előbukkant egy kalapos fej. Néhány másodperc múlva a lány beszélt az öreggel, majd visszafutott a boltba.
-Van neki mindene! – mondta lihegve. Menjenek csak át Bandi bácsihoz!
Andrásék megköszönték a kedvességet. Fizettek és András még odaszólt a fiatal lánynak:
-Ha van kedvük, szeretettel meghívjuk önöket estére a partra, egy jó gulyásra!
A lány mosolyogva megköszönte.
Bandi bácsi csepp birtokáról kilógott a vadkörtefa. Méhek duruzsolták körül. Biztosan édes volt már az a gyümölcs, de nem merték leszedni. Becsöngettek. A kalapos fej, alatta egy nyolcvan év körüli férfi jelent meg és kitárta a kertkaput. Egy másik ajtó is nyikorgott a kisablakos, frissen meszelt házon. Anyóka lépett ki és rájuk köszönt. Racka illendően kérdezte tőle, hogy meg szabad-e kóstolni a kint illatozó körtéket?
-Vegyenek bátran, amennyi jólesik! – kínálta a néni barátsággal, ingyen az érett gyümölcsöt.
A kalapos apóka érdeklődött, hogy mi lesz a vacsora, miből, mennyit szeretnének. A csapat belelkesedett. Répát, zellert, krumplit, hagymát emlegettek. Bandi bácsi térült-fordult a kosarával és pár perc alatt minden előtermett, ami csak kellett. Totya barátjuk is megszólalt.
-Bandi bácsi! Paradicsomot és paprikát is tudna adni?
Az apó bólintott. Hátra ment a kertbe. Kotkodácsolás, „hess innen szárnyas népség!” szavak hallatszottak és a bácsi ismét megjelent gyönyörű, tiszta zöldségeivel.
Bütykös kezével vászonzsákot kerített, abba tette óvatosan a levesnek valót, közben az anyóka egy öreg biciklit vezetett elő, rászíjazott fonott kosárral a csomagtartóján.
-Ezzel vigyék kedveseim! Majd este visszahozzák! – mondta.
Andráséktól csak kevés pénzt fogadtak el. Látva a fiatalok csodálkozó arcát, csendben hozzátették:
-Nem eladásra termeljük, csak úgy magunknak.
A csapat legurította a bográcsba illőt a vízparti táborba. Nekikészültek, feltették főni az alapanyagot, és amikor már félig megpuhult a paprikával gusztusosan színezett étel, egy-két fát hagytak csak alatta. Fedőt tettek rá, hogy épp gyöngyözzön, bugyborogjon, lassan még puhuljon. Amíg a tűz is végezte dolgát, a csapat nagyja visszament a faluba. Megköszönték a biciklit és meghívták az idős párt a bográcsvacsorára, este nyolcra.
Még vagy száz métert gyalogoltak és egy étteremre találtak. Akiket útközben láttak, mind előre köszöntek nekik. Idősek, fiatalok egyaránt. Nem lehetett megelőzni őket! A csárdához érve bementek faasztalos, nádszékes udvarába és nézték, hogy a kihagyott ebéd helyett mit ehetnének valami gyorsat és keveset. Palacsintát választottak negyvenet-ötvenet.
Amíg készült, kijött az étteremből egy férfi, pálinkával teli poharakkal megrakott tálcával a kezében. Nem is poharak voltak, hanem kupicák. Illatozó kis gyűszűk, amit szívből kínált a harcsabajszos, negyven körüli tulajdonos. Ingyen, merthogy bejöttek hozzá.
Ott tudták meg az egyik üldögélő öregtől, hogy még Béla király adta ezt a helyet Gróf Sztáray Andrásnak és tőle kapta a nevét a fele magyar, fele horvátok által lakott barátságos kis falu.
Este, amikor már körbeülték a tüzet, nyikordult egy kerék. Megérkezett az apó. Friss petrezselymet ajándékozott. Nyikordult még egy! Megjött a korcsmáros és házi pálinkát adott. Lebbent a szélben egy szoknya. Előlibbent a boltból a lány. Mosolyt hozott.
Csodálatos este volt! Ettek, közben jókat beszélgettek! Együtt örültek, mígnem a vendégek éjjel elköszöntek és a csapatot álomba segítette a fák mögé guruló sárga arcú telihold.
Author: Bujdosó Miklós Gábor
Bujdosó Miklós Gábor vagyok. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Gyermekkorom óta olvasok és mesélek. Prózákat, verseket írok. Emlékeket kaptam idős emberektől, frisseket gyűjtöttem fiataloktól. Dolgoztam szállodákban, voltam kertész, fotográfus, hivatásomként evezős edző. Találkozásaimat papírra vetve igaz és kitalált történetekkel igyekszem meglepni az érdeklődőket. A szürreális, fordított mesék is a kedvenceimmé váltak a gyerekek rámhatásaként. Megjelent egy rajzokkal díszített önálló mesekönyvem és 2024 Könyvünnepén megszületett a Lírában kapható új, kilencven novellát tartalmazó kötetem „Szökés a felhők fölé” címmel. Antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Továbbra is érdekel, hogy miként érzi magát az Ecset, a Kisegér, az Ember, ha belép a történeteimbe. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak! Bujdosó Miklós Gábor
