Csak egy esős nap

Szabó Balázs, villanyszerelő nehezen ébredt. Az egész heti munka elfárasztotta. Csontjaiban már érezte az elszálló éveket, mégsem akarta henyéléssel tölteni a napot. Kinézett harmadik emeleti ablakán, esett az eső. Már egy hete. A komor, szürke egyforma házak látványa nem vidította fel. Törte a fejét mihez kezdjen a vasárnapjával.

– Kimegyek az Állatkertbe – villant agyába az ötlet. – Február van, rossz idő, biztosan nem lesz tömeg.

Leszállt a troliról, besétált a kapun. Eszébe jutott, hogy harminc éve járt itt utoljára. Boldogan szívta be a jellegzetes szagokat. Az állatokból keveset látott, elbújtak az eső elől, a sétányokon csak néhány elszánt látogató járt.

A medvék kifutójánál, az sétány aszfaltján mély repedést vett észre.

– Ez még mindig megvan? – gondolta. – Itt kezdődött.

Leguggolt, tenyerével megérintette. A következő pillanatban mintha áram ütötte volna meg, képzelete visszarepítette az időben.

*

Két kisgyerek tekerte triciklijét a kopott járdán.

– Kata! Várj meg! – kiabált a kisfiú.

– Érj utol!

Már három napja voltak örök barátok. A fiúcska újonc óvodásként a sarokban pityergett. Kata odalépett, s a kezénél fogva maga után vonszolta.

– Gyere! Lehetsz a barátom.

A Dongó utca egyik málló vakolatú, földszintes, hatlakásos házában laktak egymással szemben. Udvarukban csak csenevész bokrok tengődtek, de a nap reggeltől késő délutánig besütött.

Az örök barátság kitartott egészen ötödik osztályig. Akkor csúfolni kezdték őket, és valaki felírta krétával az iskola falára, „Szabó Balázs és Ferenczi Kata szerelmesek”. Kissé eltávolodtak egymástól. Két évvel később véletlenül találkoztak a Ligetben, a gördeszka-pályán. A lány kezdőként botladozott, Balázs tanítgatta. Kata gyorsan tanult. Nemsokára felhangzott a Liget öreg fái alatt:

– Kata! Várj meg!

– Érj utol!

Egy forró júliusi délután összeszámolták a pénzüket és elhatározták, hogy bemennek az Állatkertbe. Bent tilos gördeszkázni, de alkudozás, ígérgetés után mégis beengedték őket. Már hazafelé indultak, mikor a medvék kifutója előtt, Balázs deszkája beleszaladt egy repedésbe. A fiú elesett, csúnyán lehorzsolta a kezét. Kata először kinevette, azután egy papír-zsebkendővel és két hajgumival ellátta a sebet. Nem szoktak egymáshoz érni, csak ha verekedtek, de azt már elhagyták egy ideje. Amint kezük összeért, furcsa bizsergés futott át rajtuk. Mindketten felkapták a fejüket. A lány, a szükségesnél egy pillanattal tovább tartotta kezét Balázsén. A fiúnak, csak akkor tűnt fel, hogy Katának milyen élénk-zöld a szeme. Mintha egy-egy jáde kő ragyogott volna bennük. Hirtelen nagyon szépnek látta a lányt kopott tréningruhájában, a csúnya fekete térdvédőkkel. Döbbenten csodálta kissé szabálytalan arcát, enyhén összetorlódott fogait, pisze orrán a szeplőket, copfjait.

Csendben ballagtak egymás mellett, mikor Kata váratlanul megállt.

– Várj. Valamit ki akarok próbálni.

Balázs azt hitte valami új figurát a deszkán. Ehelyett, a lány szembefordult vele, felágaskodott és ajkát finoman a fiú szájához érintette. Az hökkenten, elvörösödve lépett hátra.

– Megkergültél, Ferenczi!? Mit művelsz!?

– Mondtam, hogy ki akarok valamit próbálni.

– Mégis, mit?

– Azt hallottam ilyenkor pillangók röpködnek az ember gyomrában – mentegetőzött a lány.

– És?

Kata egy pillanatig feszülten figyelt.

– Semmi.

– Na, látod! Ez egy hülyeség!

Kata váratlanul, dühös lett.

– Menj a fenébe! Én léptem!

Balázs zavarodottan nézett utána. Régebben, mikor veszekedtek, ennél sokkal durvábbakat vagdostak egymás fejéhez. Érezte, ez most valami más. Már alkonyodott mikor hazaért. Ferencziéknél nem égett a lámpa. Összehúzott függöny mögül leskelődve várta a lányt. Fél óra múlva jött meg, s a növekvő sötétségben is jól látszott, hogy szemei vörösek a sírástól.

Aznap éjjel mindketten sokáig bámulták a plafont.

– Mekkora egy hülye vagyok – sóhajtott Kata. – Minden elrontottam. A legjobb barátom. Reggel átmegyek hozzá.

Azzal megnyugodva elaludt.

– Ilyen egy idiótát, mint én – gondolta Balázs. – Mindent elrontottam. A legjobb barátom. Legjobb lesz, ha reggel átmegyek hozzá és bocsánatot kérek.

Másnap reggel szinte egyszerre nyílt a két ajtó.

– Jössz a Ligetbe? – kérdezte Balázs.

– Persze.

Többet nem beszéltek a történtekről, de szokatlanul kedvesek, figyelmesek voltak egymáshoz. Naponta jártak a Ligetbe, új figurákat gyakoroltak. Egy héttel később, este a kapujuknál Balázs zavartan forgatta fejét.

– Te, Kata. Nem akarod újra kipróbálni? – kérdezte félénken.

– Micsodát? – piszkálgatta körmét a lány szórakozottan.

– Hát…, azt a pillangós dolgot.

Kata elmosolyodott és kezét a fiú markába csúsztatta.

– Csak, ha te is.

*

Szabó Balázs érezte, hogy valaki megérint a vállát.

– Jól van? Már legalább egy perce guggol itt az esőben.

– Köszönöm, igen. Csak elgondolkodtam.

Szédelegve elindult. Égő arcát az esőbe tartotta. Az emlékek hatása alatt ballagott, amerre a lábai vitték. Mikor átment a Hermina úton, rádudáltak, valaki kiabált. Észre sem vette. Esteledett, mire ráeszmélt, hogy a Dongó utcában jár. Nem emlékezett, hogy jutott oda.

Az eső elállt, a Nap még megmutatta magát mielőtt aludni tért a Gellért-hegy mögé. Búcsúzóul bíborra festette a felhőket.

A férfi megáll egykori kapujuk előtt és meglátta a kopott, szürke falba vésett szívet.

*

– Szia, anya! – kiabált az ajtóból Balázs, és nehéz táskáját lehajította az előszobában.

– Szia, kisfiam. Milyen volt a tábor?

– Jó.

– Bővebben?

– Tök jó.

– Gyere enni. Grenadírmarsot készítettem.

A fiú leült és jó ízűen tömte magába a krumplis tésztát.

– Katával találkoztál? Elbúcsúztatok? – kérdezte az anya.

Balázs kezében megállt a villa.

– Miért kellene elbúcsúznunk?

– Elköltöznek. Azt beszélik, hogy külföldre. Váratlanul most tud nekik segíteni a kint élő rokonuk – tette hozzá lehalkítva a hangját. – Reggel óta pakolnak. Talán még itt éred.

A gyerek kiszaladt, hóna alatta gördeszkával. Az utcán látta elindulni az autót. Teljes erővel hajtott.

– Kata! Kata!

A kocsi befordult a sarkon. Még látszott, ahogy a lány visszanéz és sírva integet. Balázs lelépett a deszkáról.

– Várj meg! – suttogta.

Keresett egy éles követ és a kapu mellé falba egy nagy szívet vésett. Soha többé nem találkoztak. Váltottak néhány levelet, aztán elveszítették egymást szem elől. A fiú egyszer-kétszer kiment a Ligetbe, de a lány nélkül csak keserűséget érzett. Hazaballagott, s a gördeszkát levitte a pincébe, a lomok közé.

*

A nehéz kapu nagyot döndült, Szabó Balázs összerezzent. Kata lépett ki az utcára, kopott melegítőben térdvédővel. Hóna alatt gördeszka. Haja, mint mindig két copfba fonva. A férfi utána indult. Pontosan olyan volt, ahogy emlékeiben élt. A lány észrevette, hogy követik, meggyorsította lépteit.

– Kata! Várj meg!

A lány ráállt a deszkára és könnyedén elhajtott. Szabó utána futott, de harminc méter után kifulladt, lihegve megállt. A kislány biztos távolból visszafordult és a férfire öltötte a nyelvét.

– Hát, igen. Régen is remekül értettél hozzá, hogy bolondot csinálj magadból – hallotta Szabó Balázs a háta mögül.

Deresedő hajú nő áll mögötte. Arca kissé szabálytalan, fogai enyhén összetorlódtak, s a szemében ott ragyogott a két jáde kő.

– Kata?

– Özvegy Vidács Ferencné.

– Hozzámentél ahhoz az idiótához? Egy normális pörgetést sem tudott megcsinálni a deszkával.

A nő halkan kuncogott.

– Jobb híján. Svédországban botlottam bele. Nem sokkal utánunk ők is kiköltöztek. És te? Megnősültél?

– Csak futó kapcsolatok. Senkiben sem találtam meg azt amit kerestem.

Kata bólintott. Értette.

– Hogy kerültél ide? – kérdezte a férfi.

– Reggel úgy ébredtem, hogy ma ide kell jönnöm. Gyere – nyújtotta kezét az asszony. – Rengeteg pótolni valónk van.

Kéz a kézben, csendesen beszélgetve elindultak. A leszálló este betakarta őket sötétkék bársonyával…