Ibolyacsokrok

A tavaszt szerettem leginkább gyermekkoromban. Szívesen emlékezem vissza az utcánkban összeverődő gyerekseregre, akikkel csuda jól el tudtuk ütni a nap bármely időszakát jó időben. Ma is meleg szívvel gondolok vissza a gyermekkori kalandokra és akkori barátaimra, és sajnálom, hogy szanaszét sodort bennünket az élet.  Ha napsütéses idő volt, szerencsére mindig ki is mehettünk mindannyian, így az emlékekből bőven akad.

A tavasz igazi hírnökei kétségkívül a virágok voltak. Az udvaron belül nyílóak is, bár azokat nem téptük le, csak a helyükön csodáltuk; s az út mellett és az árokparton vadul növőek is, amelyek közül kétségkívül az ibolya hódított meg leginkább. Illata már a járdán sétálva is megcsapott. A mi házunk előtt az árokban is sok volt belőlük, így szedésükhöz messzire sem kellett menni. És az sem csökkentette az értékét, hogy nem volt olyan sötét liláskék színük, mint a házaknál az udvaron belül nyíló társaiknak. Az árokpartiaknak világoskék színük volt, s talán kisebb fejük és enyhébb illatuk is. Én mégis gyakran éreztem késztetést arra, hogy szedjek belőlük egy csokorra valót. Eleinte a labdás vagy szaladgálós játék szünetében pihenésképpen szakítottunk le néhány társammal a hosszabb szárúakból, s ha újra jöhetett a játék, akkor egyszerűen csak letettük a szedett szálakat az árok partjára, a kerítés mellé, a közelbe. Sosem hagytuk ott. A játék végeztével visszamentünk értük, s, hogy ne kelljen a szálakat egyesével összeszedni, később fűszállal kötöttük csokorba a szedett virágokat. Szinte minden nap hazakerült legalább egy – olykor fonnyadt – csokor. Ezek otthon kis poharakba kerültek és hamar magukhoz térve néhány napig a kis polcon virítottak. Édesanyám sohasem mondta, hogy ne vigyek többet. Pedig 4-5 kis pohárnyi mindig összegyűlt, mire az elejét már ki kellett dobni. A fűszálról hamar kiderült, hogy nem a legtökéletesebb, így ha kimehettem, egy kis cérnát is csempésztem a melegítőfelsőm zsebébe, hogy ha kell, majd azzal tudjam biztosabb csokorrá formálni. Néhányan annyira beleszerettünk az ibolyaszedésbe, hogy már azzal az indokkal kéredzkedtünk ki a szabadba, hogy szedjünk. Nem csoda, hogy lassacskán elfogytak a virágok az árokból. De a virágszedés nem állhatott meg! Valaki emlékezett rá, hogy a gát tövében is nő. Kicsit messzebb volt, de együtt elsétáltunk odáig is. Az ibolyák ugyanolyan világoskékek voltak, de talán picit nagyobb volt a fejük, biztosan azért, mert ott ritkábban tarolták le szaladgáló gyerekek, mint az árokban. A gát töve nagyon sok virágot rejtett. Így a napi egy csokrot kettő, majd három váltotta fel. Mohón szedtük, szinte azon versengve, hogy kinek hány és milyen csokra gyűlik össze. A virágok mindig hazakerültek, és mindig vízbe. Már egész sor kis pohárban díszítette a konyhát. Olyan helyre került, ahová mindig rá lehetett pillantani, ez boldogsággal töltötte el azt is, aki hozta, és azt is, aki kapta. Néha az erdőben is sétáltunk, ott már sötétebb és jóval nagyobb, hosszabb szárú virágokat találtunk. Így évről évre rendjén szebbnél szebb csokrok kerültek a helyükre heteken át, míg szezonja volt. Sohasem vittem másnak ibolyacsokrot, csak édesanyámnak.

Ma már felnőtt vagyok, de mindezt szívemben őrzöm. Bármikor, ha csak egyetlen szál kis virágot látok is meg, ezek az évek jutnak eszembe. Az az izgatott gyűjtés, miközben gyermeki vágy hajtott, hogy az ibolyacsokrok korábbi számát mindig felülmúljam. Mintha ezzel azt szerettem volna kifejezni, hogy jobban és jobban szeretem, akinek szedem. Újabb és újabb bizonyítás, amire – ma már tudom – valójában sohasem volt szükség. Felnőttként is gyakran szedek csokrot. Ez a tavasz lesz a második, amikor sajnos már nem tudom Édesanyám szerető kezébe adni.  Ám sírjára téve továbbra is e tavaszi virággal üzenem meg, mennyire szeretem.

Author: Sas Éva

Sas Évának hívnak. Egy békés megyei kisvárosban dolgozom pedagógusként. Családcentrikus ember vagyok, feltölt, ha a szeretteimmel lehetek. Azt hiszem, van egy pici érzékem az íráshoz. Többször vezettem már kreatív írás csoportot, egészen jókat írtunk a tanítványaimmal. Leginkább novellákat szeretek olvasni, de talán verseket írni jobban tudok. Szorgalmas embernek tartom magam, sokat dolgozom, munkámban igyekszem megtalálni a változatosságot, de emellett is sok minden érdekel. Szeretem a jó zenét, a színházat, az értékes könyveket, és szívesen gyémánt kirakózom, kutyázok, olvasok és tanulok.